A fe­nyõ­ri­gó jól is­mert ma­da­ra a szé­kely em­ber­nek. Jel­le­mé­vel, ter­mé­sze­té­vel és szép­sé­gé­vel be­lop­ta ma­gát szá­mos ma­dár­sze­re­tõ em­ber szí­vé­be.

Egy sóvidéki bá­csi így me­sél ró­la:

 „Er­dõn van a fész­ke, té­len bejõ a há­zak­hoz és bejõ a ker­tek­be, s a fá­kon mar­adott almákot eszi. Egyik té­len jó sok al­ma mar­adott a fá­kon, me hír­te­len lett fagy, s nem tud­tuk le­szed­ni, hát eccé lá­tom, hogy egy se­reg fenyvesrigó lep­te el a fákot, meg­szám­lál­tam vaj hat­va­nat, ezek osztán két nap alatt az ös­­szes fa­gyos al­mát me­get­ték, még egy da­rab se mar­adott.” (Gub Je­nõ: Er­dõ-me­zõ ál­la­tai a sóvidéken)

Er­dély­ben fész­ke­lõ öt ri­gó­faj kö­zül az egyet­len, amely jel­leg­ze­tes élõ­he­lye fent Észak-Eu­ró­pá­ban ta­lál­ha­tó.

Dél-nyu­gat fe­le ter­jesz­ke­dik, ná­lunk csu­pán az 1970-es évek­tõl jegy­zik, mint rend­sze­res köl­tõ­fajt.

A töb­bi faj­tár­sá­tól jól el­kü­lö­nít­he­tõ az ólom­szür­ke fe­je és fark­csík­ja, rozs­da­bar­na há­ta és szár­nyai alap­ján de leg­in­kább a röp­té­ben hall­ha­tó „csak­-csak­” hang­já­ról, va­la­mint ugyan­csak röp­té­ben lát­ha­tó fe­hér szárny­al­já­ról.

Té­len, nagy hi­de­gek ide­jén az észa­ki po­pu­lá­ció dé­lebb­re vo­nul, hogy át­vé­szel­hes­se a zord  idõ­já­rást, ilyen­kor nagy tö­me­gek­ben le­pik el a Kár­pát-me­den­cét, de akár a Föld­kö­zi-ten­ge­rig is el­jut­hat­nak. A ná­lunk te­le­lõ pél­dá­nyok ál­lan­dó ven­dé­gei a ma­dár­ete­tõk­nek, ahol szí­ve­sen fo­gyaszt­ják a szá­muk­ra ki­he­lye­zett al­mát, sár­ga­ré­pát, leg­gyak­rab­ban itt ta­lál­koz­ha­tunk ve­lük.

A töb­bi­ek, akik nem jut­nak ilyen cse­me­gé­hez, azok a la­kó­ne­gye­dek kö­ze­lé­ben, vá­ro­sok park­ja­i­ban kü­lön­fé­le nö­vé­nyek bo­gyós ter­mé­se­i­vel eny­hí­tik éh­sé­gü­ket: fa­gyal,  ma­dár­ber­ke­nye,  vad­szõ­lõ, bo­ró­ka,  ga­la­go­nya , csip­ke­bo­gyó stb. Ta­vas­­szal a hó ol­va­dá­sa után a köl­tõ­te­rü­le­tek irá­nyá­ba tar­tó csa­pa­tok hang­já­tól és lát­vá­nyá­tól han­go­sak a fel­ázott le­ge­lõk, ahol gi­lisz­ták­kal, csi­gák­kal és kü­lön­fé­le ro­va­rok­kal táp­lál­koz­nak gyak­ran se­re­gé­lyek­kel együtt. Már­ci­u­si  es­té­ken a fi­gyel­mes em­ber gyak­ran hall­hat­ja a vo­nu­ló ri­gók hang­ját amint kom­mu­ni­kál­nak egy­más­sal és köz­ben Észak fe­le ha­lad­nak. Áp­ri­lis ele­jén az Észa­kon fész­ke­lõ pél­dá­nyok el­hagy­ják a Kár­pát-me­den­cét az itt mar­adot­tak pe­dig el­fog­lal­ják revirjüket és ne­ki­fog­nak a ré­gi fész­kek ta­ta­ro­zá­sá­hoz vagy új fész­kek épí­té­sé­hez.

A fe­nyõ­ri­gók elõny­ben ré­sze­sí­tik az idõs, öreg fá­kat, ame­lyek kö­ze­lé­ben ned­ves le­ge­lõ­ket, ka­szá­ló­kat ta­lál­nak (akár fotbal­lpálya), ahol ked­vük­re ke­res­gél­het­nek föl­di­gi­lisz­ták, csi­gák után. Nap­ja­ink­ban már ez a faj is ur­ba­ni­zá­ló­dik és vá­ro­sok park­ja­i­ban, te­me­tõ­i­ben va­la­mint ker­tes há­zak ud­va­ra­i­nak fá­in is meg­te­le­pe­dik. Fész­kü­ket sze­re­tik kel­lõ biz­ton­ság­ban el­he­lyez­ni, át­lag­ban kö­rül­be­lül 5 mé­te­res ma­gas­ság­ban min­dig a na­gyobb fa­ágak el­ága­zá­sa­i­ban. Gyak­ran elõ­for­dul, hogy táp­lá­lék gaz­dag he­lye­ken egy-egy idõ­sebb fán több pár is fész­ket rak így la­za te­le­pet al­kot­va, amely a fé­szek­rab­lók el­len is ha­té­ko­nyabb, több szem töb­bet lát ala­pon.   Az em­be­ri szem elõl jól el­rej­tett csé­sze ala­kú fész­ket a ma­da­rak 4–5 nap alatt tel­je­sen el­ké­szí­tik, majd a to­jó le­rak­ja a 4–7 ké­kes­zöld ala­pon bar­na pet­­tyes to­já­sa­it. A fi­ó­kák le­ké­sõbb 2 hé­ten be­lül ki­kel­nek és még leg­alább egy en­­nyi ide­ig a fé­szek­ben ma­rad­nak. Ki­re­pü­lé­sük után  egy da­ra­big a szü­lõk gon­doz­zák õket, amíg  önál­ló­an táp­lá­lé­kot tud­nak sze­rez­ni.

A fe­nyõ­ri­gó pá­rok áp­ri­lis és jú­ni­us kö­zött két rend fi­ó­kát ne­vel­nek fel. Az el­pusz­tult fé­szek­al­jak ese­tén a pá­rok pót­köl­tés­hez fo­lya­mod­nak.

Ha­zánk­ban e faj ál­lo­má­nya kö­rül­be­lül 8–10 000 pár­ra be­csül­he­tõ és ál­lo­má­nyuk sta­bil ten­den­ci­át mu­tat.

E cso­dás ma­da­rak vé­del­me ér­de­ké­ben a leg­töb­bet az­zal te­he­tünk, ha meg­kí­mél­jük az idõs li­ge­te­se­ink, park­ja­ink, pa­tak­part­ja­ink fá­it és bok­ra­it, és ez­zel e cso­dá­la­tos ma­dár élõ­he­lyét véd­jük meg, amely el­en­ged­he­tet­len fo­lya­ma­ta e faj vé­del­me ér­de­ké­ben. Hi­deg, fa­gyos té­li na­po­kon az ete­tés sok­szor éle­tü­ket is meg­ment­he­ti, ilyen­kor a ri­gók­nak az ete­tõ alá vagy kö­ze­li fa ága­i­ra fel­tûz­he­tünk né­hány  fél­be­vá­gott al­mát, fõtt sár­ga­ré­pát.