Tudom, hogy ez a név a népi terminológiában több fajra is ráhúzható, pontosabban hazánkban három fajt is érthetünk alatta, ha az elbeszélő.vagy az író nem ismeri, vagy nem teszi ki a fajnevet, úgymint: mezei- házi- berki vagy spanyol veréb. Előbbi kettőt is, melyek ma még közönséges fajok itt nálunk, csak kevesen nevezik nevén annyira összemosódnak alakra, viselkedésre az emberek tudatában. A spanyol, vagy berki verébről csak a szakembernek van tudomása igaz, hogy ezek aránylag kis területen költenek hazánkban, a Kárpátoktól délre és Dobrudzsában él tíz – harmicezer pár.
De lássuk csak, milyen különbségekről is van szó? Remélem, valaki feltette már ezt a kérdést, s így nem tűnök túl okoskodónak, szószátyárnak. (Vajon miféle mesterség volt a szátyárkodás, és hogy fizették?… gondoltak már erre?)
  1. Házi veréb (Passer domesticus) Egyéb neve: csuri, puri. Amint a neve is mutatja, főleg a lakott területek madara., az ember kísérője, kultúra-követő faj, azaz, ha igaz a közmondás, hogy „aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók”, akkor ebből az következik, hogy aki a kultúra világába vegyül, azt megeszik a kulturált emberek, amint azt látni fogjuk később, még akkor is, ha hazánk 22 millió lakosára csak 4 millió házi veréb jut, azaz 5,5 ember osztozik majd egy verében. A helyzet akkor sem jobb, ha mindhárom verébpopulációt feltálaljuk, mert akkor is három ember vetélkedne két verébcubákért, és a hozzátartozó alkatrészekért. Igaz, hogy ez a fejadag is több annál, mint amit kormányunk osztogat a nyugdíjasok asztalára.
Szerény ruházatának darabjait a haldokló erdő októberi színeiből kölcsönözte: a hím kabátkája fakóbarna, feketés hosszanti csíkokkal tarkázott, sapkája szürke, orcája fehér, tarkója gesztenyebarna, torka és begye fekete, hasa szürkés-fehéres színű. Tojója fakóbb ruhát visel, alsó részén társához hasonló, fejteteje és háta barnásszürke színezetű, csőre lába és szeme barna.
Itáliában az olasz veréb nevezetű alfaja él, mely gesztenyebarna sapkájáról könnyen felismerhető.
Fészekalja 5-6 változatos alapszínű, szürkés és feketés-barnás foltokkal, pettyekkel tarkázott tojásból áll, melyeket felváltva melengetnek a szülők. Pontosabban a hím csak melengeti néhány percig, amíg a tojó bekapkod némi ételmaradékot a gyorsétkezde elött, mert apukának nincsen valódi kotlófoltja, tehát a természet megkímélte őt ettől a női munkától, és ha mégis besegít néha, azt tiszta lovagiasságból teszi. A fiókák 13–14 nap után kelnek ki, és újabb 17 nap után hagyják el a fészket. Az öregek testsúlya 23 -33 gram között változhat.
2. Mezei veréb (Passer montanus) Más nevei: csuri veréb, kúti veréb. Ez utóbbi nevét onnan kapta, hogy a fátlan alföldön, ahol odúhiány van, többnyire a téglával bélelt kutak üregeiben költ. Gyerekkoromban, itt az Erdélyi Mezőség szélén kővel és gerendával kirakott kutakban is laktak ezek a madarak. Itt védve érezhették magukat a gyerekek veszélyes kíváncsiságától.
Jól megkülönbözteti az előbbi fajtól kisebb termete, vörösbarna sapkája és fekete fülvédője. Torokfoltja is hasonló rokonához, de kisebb terjedelmű. Arca és nyakszirtje fehér, hasi oldala szürkés–fehéres, szélein fakóbarna, akár az alsó farkfedő tollak, melyek szegélye világosabb színű. Dolmánya és válla rozsdavörös, széles fekete hosszanti foltokkal sávozott. Farcsíkja és felső farkfedői fakó-barnák, evezőtollai feketés-barnák, külső zászlójuk rozsdásan szegettek. Szeme barna, csőrvége fekete, töve sárga, lába vörhenyes szarúszínű. A család apraja – nagyja hasonló egyenruhát visel. Aki ennél több színfoltot fedez fel rajta, az művészi hajlammal megáldott egyén.
Elterjedési területe a Brit-szigetektől Mandzsúriáig ér, de Észak Afrikában is költőmadárként tartják számon.
Régebb a mezők és lomberdők madara volt, de újabban a lakott területeket is meghódította, ahol természetes- és műodvakban fészkel, de a fecskék sárkunyhóit is elfoglalja a szemtelen betolakodó. (Pardon! – a szemtelen és egyéb jelzőket elhagyhatjuk, mert mindenkit megillet az ártatlanság vélelme). Gólyák és nagyobb ragadozómadarak fészkeinek oldalában is megtelepszik, sőt a partifecske telepeket is kedveli.
Két hétig kotol az 5-7 tojásból álló fészekalján, és 14–16 napig neveli fiait a fészekben. Évente háromszor is költhet. A felnőttek testsúlya 22–25 gramm.
3. Berki veréb ( Passer hispaniolensis) Más neve: spanyol veréb. Hazánkban Olténia, Munténia és Dobrudzsa lakója. Európában a Balkán félszigeten és Spanyolország déli részén érzi otthon magát. Fészkét fűnemű növényekből építi, gyakran a fák koronájába. Ez a tákolmány fedett, tojásdad alakú fűlabda, és úgy látszik, ezek a madarak teljesen függetlenek az emberi települések lakáskínálataitól.
Ez a fészkelési mód ablakot nyit a gyermekkori emlékek tárházába, ahol hasonló fészkeket látok a marosvásárhelyi Vár-sétány ostorfáin, még pedig többet is egy csomóban, akár 10–15-öt is, a fakoronák magasában vagy falusi kertekben, gyümölcsfákon, de fenyőn is, mint példáúl 1960- ban volt Mezőzáhon.
Most utólag hiába osztom a semmit, vagyis próbálom eldönteni, hogy ezek a verebek vajon melyik faj képviselői voltak? Akkor még nem ismertük a spanyol verebet csak hírből (na jó! legyen berki veréb, de én a Fekete tenger partján láttam előszőr ezt a madarat 1968-ban?, a nagy román ornitológus Cătuneanu Ion jóvoltából – nyogodjék békében – és ők spanyol verébnek nevezik a fajt, a latin név hű fordításaként). A feljegyzésekben a házi veréb szerepel, de vajon miért hagyták el ezt az építkezési módot? Miért költözött át az épületek rejtett zugaiba, falrepedésekbe, kupáscserepek alá? Igaz, hogy a fehér gólya is elhagyta a csűröket a villanyoszlopok kedvéért, és ők sem magyarázzák, indokolják tettüket. Tág teret kínálnak az érdeklődők fantáziájának.
A hím fejteteje és tarkója csokoládébarna, orcája habfehér, torka és melle elégett kávészínü, hasoldala szaggatottan foltozott, vonalkázott, hasa piszkosfehér, mint egy nyers pizzalap. (Ezekkel a gasztronómiai hasonlatokkal nem azt akarom mondani, hogy ennivaló, édes madár, csupán azt tapasztalom, hogy a testiség demokráciája hogyan jut kifejezésre a szellemi alkotások révén. Most már tudom, hogy vészesen közeleg az ebéd ideje).
Legutóbb (2007-ben) a Hisztria felé vezető út menti nyárfák felső harmadában láttam szellős fészküket, két falu között, széles, lakatlan terület közepén, a végtelen gabonatábkák szélén. Ezek a madarak télen délebbre költöznek, enyhébb éghajlat alá.
1940-ig Romániában Lintia Dénes még nem látott spanyol verebet, akárcsak Dombrowski úr, a Románia Madarai német nyelvű mű szerzője, de előbbi mégis felvette a fajt a román nyelvre fordított kiadásba, Almási gróf közleménye alapján, aki 1898-ban figyelte meg Dobrudzsában.
A könyv megjelenése óta eltelt 67 év alatt a faj óvatosan terjeszkedett észak felé, és ma már elérte a Kárpátok déli lejtőit és Moldova déli részét. Ezen populáció nagyságát 10–30 ezerre becsülik,a “Románia költőmadarainak atlasza” című könyv szerzői 2002-ben, ami 20-szor kevesebb az 1994-es felmérés eredményénél.