Estefelé (az óramutató szerint, a nap pont úgy süt, mint délben) megint szedelőzködünk. A Scott Base személyzete túlnyomó részével együtt a közeli McMurdo állomásra megyünk egy előadásra. Sok jeles tudós jár az Antarktiszon, és bizonyos rendszerességgel előadásokat tartanak. Ezek általában tanulságosak és érdekesek, és mellesleg alkalmat adnak egy kicsit kimozdulni a már jól ismert Scott Base-ről. Felpakolunk mikrobuszokra, és ezúttal a szárazföldön hajtva megkerüljük Observation Hill-t a Scott emlékművével, és már ott is vagyunk az amerikai kutatóállomáson. McMurdo nagy kiterjedésű kutatóállomás, személyzete ilyenkor a nyári szezon alatt hozzávetőleg 800-1100 személy.

  Sok lakóépület van, 3 söröző, egy nagy kutatólaboratórium, egy nagy közös étkezde, egy kis kápolna, egy csomó raktár, négy óriási dízeltartály meg egy nagy méretű generátor. A McMurdo öböl másik partján, alig fél kilométernyire, magányosan áll a Scott 1902-ben épült és 1910-12 közt újra használt Discovery-kunyhója. A kunyhó földtornáca fölé kinyúló tető alatt még ott van az 1912-ben itthagyott, gondosan összehajtogatott vitorla és egy ugyanakkor ejtett fóka mumifikálódott maradványa. A kunyhó száz éve szinte érintetlen, benn még erős a fókazsírszag, mert Scotték itt darabolták a vadászott fókákat, és főzték a fókazsírt. A félhomályban ott vannak a távíró maradványai, amivel a Cape Evans-i kunyhóval tartották a kapcsolatot, a konzervek, a kakaóporos meg kétszersültes dobozok… Egy oldalkamrában füstölt bárány, amit 100 éve hoztak Új Zélandról, az utolsó civilizált kikötőből.
A McMurdo-i előadást a háromemeletes kutatólabor előadótermében tartják. A téma ma este is érdekes, sőt súlyos: egy meteorológus magyarázza, hogy milyen óriási mértékben befolyásolja az antarktiszi időjárás az egész föld klímáját. Köztudott, hogy az Antarktisz a világ leghidegebb, legszelesebb kontinense. Az kevésbé köztudott, hogy pont ez a két tulajdonsága okozza azt a viszonylagos meleget amelyet Észak-Amerikában és Észak-Európában élvezük és ami a Golf-áramlatnak tulajdonítható.

Röviden így működik: az antarktiszi kontinens közepe (a Déli sark környéke) kapja a nap melegének legkisebb részét, ezért ez a földteke leghidegebb pontja. A Déli sark fölött a felsőbb légrétegekben lehűl a levegő, és lefele száll. Ez észak felé szorítja a talajszinten levő, már hideg levegőt, ami erős, észak felé áramló szelekké válik, ahogy legördül az antarktiszi fennsíkról – ezt nevezik katabatikus szélnek. Amikor a szelek elérik az Antarktisz körüli Déli-óceánt, akkor mozgásba hozzák a vizet, áramlatokat gerjesztvén. A Föld forgása miatt fellépő Coriolis-erő miatt a víz áramlása nem egyenesen északi irányú, hanem eltolódik és a kontinens körüli óriás méretű, gyűrű alakú vízáramlatot képez. Ez az áramlat a hajtóerő, ami a világóceán többi nagy áramlatait mozgatja, pl. a Golf-áramlatot. Ha a globális felmelegedés miatt kevésbé hűl le a Déli sark fölötti levegő, akkor legyengül az antarktiszi katabatikus szél, és a vízáramlat leáll – ez nagyon nagy mértékben befolyásolná a klímát. A tengeri áramlatok leállnának – így a Golf-áramlat is – mely nem lenne képes meleg vizet vinni az északi féltekére. Észak-Európa akkor új jégkorszakba vetődne. A klíma mai alakulásával mindez beállhat a következő száz éven belül.
  Az előadás befejeztével a Scott Base személyzetének legnagyobb része felszáll a mikrobuszokra, és visszautazik azon a két kilométeren, hogy az estét az otthoni bázis kényelmében tudja tölteni. Lauren meg én külön engedélyt kérünk, hogy McMurdoban maradhassunk – azt hallotuk, hogy az amerikaiak víz alatti megfigyelőfülkét építettek. Valójában így van – ez egy 8 méter hosszú, nagy átmérőjű cső, amely a jégen függőlegesen átfúrva kis üveg- és acélfalú kamrában végződik. A felszínről létrán elérhető. Esteledik – a nap nem száll le, de alacsonyabban áll és a fény kissé vöröses-narancssárga színbe szűrődik át. A megfigyelőfülke a Hut Point-félszigetecskéről érhető el, ahol az előbb leírt Discovery-kunyhó található.
A félsziget csücskén áll a George Vince matróznak szentelt kereszt, aki 1904-ben halt meg itt egy hóvihar okozta balesetben. Elhagyjuk a kunyhót meg a keresztet, és kilépünk a jégre. Kis csoport várja itt türelmesen, hogy rájuk kerüljön a sor a megfigyelőkamrában, amely méretei miatt maximum két személyt fogadhat egyszerre. Lassan ránk kerül a sor, és lemászunk a klausztrofóbikusan szűknek tűnő cső hosszú létráján. Nemsokára kis üveg- és acélbúrában függünk a jég alatt, a sötét mély fölött lebegve. Ámulat fog el, ahogy elhelyezkedünk a megfigyelőkamrában. Azt vártam, hogy öt méter jég alatt szinte koromsötét lesz, de nem – a nagy üvegfalakon kereszül nézve derengő kék és smaragdzöld ez a jég alatti világ. A víz kristálytiszta, 50 méteren is túl lehet látni. A jég alatt apró halak… És egyszerre halljuk, még lélegzetünket is visszafogva hallgatjuk – a fókákat.




A weddel-féle fóka (Leptonychotes wedellii) – az adélie pingvinnel (Pygoscelis adeliae) együtt – gyakori látvány a McMurdo-szoros körül, az Antarktisz kevés, szárazföldön is látható állatai közé tartozik. Halakkal táplálkozik, 600-kilogrammjával és 3,5 méteres testhosszával viszonylag nagyra megnőhet, de ekkora példányt aligha láttam. Sötét, szürke-barna foltos; felfele hajló szája miatt olyan, mintha állandóan mosolyogna. Érdekes tulajdonsága, hogy a jeget fogával kaparva nyit magának légzőléket. Az idősebb példányok ezért nem öregségben, hanem fogkopás miatt pusztulnak el. Sokszor volt már alkalmam megfigyelni ahogy a jégen sütkéreznek, vagy ahogy kisajátítanak egy-egy horgászóléket és feljönnek lélegzetet venni. A szárazon esetlenek, de a böfögő, halszag-leheletű, hömpölygő tömegekből gyors, kecses torpedókká válnak a víz alatt. Hangjuk is teljesen megváltozik: ugatásuk, röfögésük, ordításuk a víz alatt csodálatos, kísérteties, elektronikus-jellegű hangokká válik, amely talán leginkább a Csillagok Háborúja-beli R2D2-robot hangjára hasonlít.

Ezeket hallgatjuk most a McMurdo-i jég alatti üvegfalú megfigyelőkamrában, lélegzetünket is visszatartva. Bár fókát víz alatt ezúttal nem látunk, nem lehetnek egy pár száz méternél távolabb. Csodálatos, szürrealisztikus, leírhatatlan élmény. Lassan lejár a kamrabeli időnk, felmászunk a létrán, és a McMurdo-állomást meg az Observation Hill-t megkerülve a kavicsúton visszaindulunk a Scott Base felé a vöröses éjféli napsütésben.

Utóirat 1: Meg kell még jegyeznem, hogy bár Toby egy pár nappal később életét áldozta a tudománynak, a Scott Base személyzete nem evett belőle. Ennek érdekes, politikai töltetű háttere van. Az új-zélandi hatóságok (ahova a teljes antarktiszi kutatás is tartozik) nagyon természetbarát képet alakítottak ki magukról. Erőteljesen elítélik a japánok „tudományos célú” indokát a bálnavadászatra. A „tudományos célra vadászott” valójában csak fedőnév, a bálnák hamarosan vendéglőkbe, nagyáruházakba kerülnek. Az új-zélandi elítélés üresen kongana, ha saját kutatói az Antarktiszon megennék a valóban tudományos célra kifogott fogashalat. Ezért a 2010-es szezon óta tiltva van a kutatás céljára kifogott halak fogyasztása. Toby-t kimúlása után visszaeresztettük a tengerbe, és bár érthető az érvelés, gondolatban elkívántuk melegebb tájakra az új-zélandi hatóságokat ezért a pocsékolás miatt. Állítólag az antarktiszi fogashal a legfinomabb halak közé tartozik, de ezt, az egész Scott Base őszinte sajnálatára, nem tudtuk empírikus módszerrel is igazolni.
Utórat 2: Igazán ajánlom a www.youtube.com-on utánakeresni a ”wedell seal underwater sounds” videókra, a fókák víz alatti zenekara elképesztő.