Úgy 350 millió évvel ezelõtt a karbon idõszak elején, a gyakran fellépõ száraz idõszak hatására, a bojtosúszójú õshalak egyik ágának egyedei, többszöri próbálkozás után a mell- és hasúszójukból kialakult lábaikkal, egyre hosszabb sétákat tesznek a bõséges táplálékot kínáló szárazföldre, míg végük sikerül meghódítaniuk az új életteret s létrejönnek a vízi és szárazföldi életmód közti átmenetet képezõ alakok, az elsõ Kétéltûek (Amphibia). Ezek a farkos kétéltûek, a szárazföldi gerincesek elsõ képviselõi – a farkatlan kétéltûek vagy békák csak késõbb jelennek meg a szárazulatokon.
Sok millió év telt el azóta, de fõ élõhelyük azóta is a víz és a szárazföld határán maradt, hiszen még ma is fejlõdésük kezdeti szakasza a vízben megy végbe s felnõtt korukban is vízkö-zelben kell maradniuk, mert puha, pikkely nélküli bõrük könnyen átereszti a vizet, s így hamar kiszáradhatnak. Mivel nem tudnak inni, a vizet bõrükön át veszik fel, s a megfelelõ szerveikkel szabályozzák a vízháztartásukat. Legtöbbjük tüdõvel is rendelkezik, míg mások csak bõrlégzéssel biztosítják oxigéntartalékukat. Egypár „újítást” azért csak kifejlesztettek evolúciójuk során, ugyanis náluk jelennek meg elõször a légzésre alkalmas orrlyukak, amelyek a szagingerek felfogására és szelektálására is képesek. Bár látásuk gyenge – csak a mozgó tárgyakat érzékelik –, képesek pislogni, ami ugyancsak újdonság az állatok világában, akárcsak a most elõször kinyújtható nyelv, amely szív, korong vagy bunkó alakú. Nem utolsó sorban a békák az elsõ szárazföldi gerincesek, amelyeknek erõteljes nászdala elõször szakítja meg a karbonkor néma csendjét.
Szájnyílásuk többnyire nagy, és állkapcsaik mirigyei ragadós váladékot termelnek. A nemek nagyságban és színben is különböznek egymástól: rendszerint a nõstények nagyobbak s a hímek színesebbek. Többrétegû kocsonyaburokba zárt petékkel szaporodnak, kikelõ lárváik halszerûek és kopoltyúkkal lélegzenek (ebihalak). Felnõtt korukban ragadozó életmódot folytatnak, mindent megesznek, amit csak legyúrni képesek. Változó testhõmérsékletük ellenére életterük igen tág, hiszen a vízben, a talajban, a talajon egészen a fák lombkoronáinak csúcsáig mindenhol elõfordulnak, a barlangok mélyétõl a 4000 méter magas felföldekig.

A kétéltûek legõsibb képviselõi a farkos kétéltûek (Urodella). Mozgásuk lassú, s a halakhoz hasonlóan hullámzó testtel haladnak gyenge lábaikon. A csoport legismertebb tagjai a szalamandrák és a gõték. Bár mindkét faj eléggé rejtett életmódot folytat, kirándulásaink alkalmával a dús vegetációjú, mohával borított kövek, farönkök között, vagy tavacskák, tócsák tájékán rájuk bukkanhatunk, s ha éppen a nászidõszakban találkozunk velük, élénk színû ruházatukkal, bonyolult nászjátékukkal felejthetetlen perceket szereznek számunkra.

Levélbölcsõk. A Kelemen-havasok gyöngyszeme az 1728 méter magasan fekvõ Jézer-tó. Ennek a tónak a vizében találkoztam elõször az alpesi gõtével (Triturus Alpestris). A víz fölé hajolva éppen a kulacsomat akartam megtölteni, amikor egy ujjnyi hosszú, gyíkszerû lény úszott velem szembe, s miután levegõt vett a víz felszínén, újra eltûnt a sûrû aljnövényzet között, de nemsokára egy nálánál hosszabb és termetesebb, barna ruhás „hölgyet” vett üldözõbe, s lábait a teste mellé szorítva, mint egy fürge halacska próbált a hölgy elé kerülni, miközben a fény meg-megcsillant élénk ruházatán. Gyönyörû volt, a legszebb akváriumi hallal is felvehette volna a versenyt. Palakék hátán feltûnõ sárga-fekete mintás, alacsony taraj húzódott végig, amely a lándzsahegy alakú faroktetõn is folytatódott. Testoldalán és lapos, széles fején, ezüstös alapon elszórt fekete pettyek, amelyek a lábujjakig leszaladnak, s mindezt egy égszínkék sáv választja el narancsvörös hasoldalától. Szerényebb színezetû nõstényének barna háta márványozott, hasoldala fakó narancssárga.
Ezt a díszes öltönyt a nászidõszak végeztével mindkét nem egyszerûbb nyugalmi ruhával cseréli fel. Ilyenkor a hím matt foltokkal borított háta szürkés vagy feketés, csak hasának színe marad narancssárga vagy tûzpiros. Rövid lábakkal ellátott zömök testük, széles és lapos fejük erõteljes megjelenést kölcsönöz az alig 8–11 cm hosszú állatkáknak. Hazánkban kimondottan csak a Kárpátok 700 és 2000 méter közötti magasságban található patakvölgyeinek, tavainak, forrásainak lakója, ahol vízi rovarokra, férgekre, bolharákokra vadászik, de felfalja saját rokonai lárváit is. Kb. hároméves korukra válnak ivarérettekké, s a téli pihenõjük befejeztével, már kora tavasszal a petézõ helyek (tavak, pocsolyák) felé vonulnak. Ha megfelelõ tiszta vízre találtak, március-áprilisban vagy még késõbb a kiszínezõdött hímek felkeresik a nõstényeket, s hosszas üldözés után, ha a keresõ állatka párt talált, szembe fordul vele és összedugják az orrukat, majd a hím egy kis ondócsomagot ad át a nõsténynek, amelynek testében megtörténik a megtermékenyítés. Néhány nappal a megtermékenyülés után a nõstény megkezdi a peterakást, amely több hétig is eltarthat, hiszen petéit egyesével rakja a vízinövények leveleire, majd hátsó lábaival ügyesen hurok alakban összetekeri a levelet, azaz becsomagolja a petét: a levelet ennek kocsonyás burkolata tartja öszszeragasztva.
A biztonságot nyújtó levélbölcsõbõl jó két hét múlva bújnak ki a 8 mm nagyságú, szürkésfekete színû, lekerekített farkú lárvák, amelyek szabadon álló külsõ kopoltyúkat viselnek. Teljes átalakulásukhoz mintegy három hónapra van szükségük, ezután a fiatal állatkák elhagyják a vizet és a szárazra vonulnak, ahol mindig vízközelben álló kövek, fatörzsek, gyökerek alá rejtõznek el. Rejtekhelyükrõl csak éjjel merészkednek elõ férgekbõl, pókokból, rovarokból és azok lárváiból álló táplálékuk után. Októberben telelni vonulnak a talajba vagy nagyobb kövek alatti védett üregekbe, ahol mozdulatlanul pihennek, gyakran többedmagukkal, hogy tavasszal újra elkezdhessék életciklusukat.

A farkos kétéltûekkel szemben a farkatlan kétéltûek (Anura) vagy békák végtagjai igen fejlettek, hosszú ugrások megtételére képesek. Az úszásban sokszor a hátsó láb ujjai között feszülõ úszóhártya segít. Többségüknél külsõ vagy belsõ hanghólyag található, amelynek segítségével a többnyire tüdõvel rendelkezõ békák igen változatos hangadásra képesek. Kocsonyás burokkal körülvett petékkel szaporod-nak, amelyeket a hím külsõleg, a vízben termékenyít meg. A kikelõ ebihalak külsõ majd késõbb belsõ kopoltyúkkal lélegzenek, s hosszú farkat viselnek, amely késõbb, az átalakulásuk során visszafejlõdik. Nagy számú petéiknek s igénytelenségüknek köszönhetõen igen elterjedt faj.

Földbe vájt otthon. A kétéltûek között sajnos a varangyok még ma is az igen ellenszenves állatok közé tartoznak annak ellenére, hogy egyike leghasznosabb segítõtársainknak a haszonnövények biológiai védelmében. Különösen a barnavarangyra (Bufo bufo) érvényes ez a megállapítás. Ez a zömök testû, 8–15 cm nagyságú, okkersárga, szürkésbarna vagy sötétbarna béka óriási elterjedési területet mondhat magáénak, hiszen a lakások pincéjétõl az 1400 m magas felföldekig szinte mindenhol elõfordul, ahol igénytelen életfeltételeit megtalálja. Mirigyekben gazdag bõrét változó nagyságú szemölcsök borítják. Feje hátsó részének két oldalán kiálló, nagy fültõmirigyek húzódnak hátra. Széles, lapos fejének orrtája lekerekített, vízszintes pupillájú szemeinek szivárványhártyája rézsárga vagy vörös. Lábai erõsek, a hátsók hosszúak és kitûnõen ugrik velük, de mozgását tekintve lassú, lomha. A hím sokkal kisebb a nõsténynél.
Falánksága rendkívüli. Válogatás nélkül fal fel mindent, ami csak útjába kerül: hernyót, gilisztát, csupaszcsigát, lótetût, különbözõ rovarokat, éjjeli lepkéket, ha azok megmozdulnak elõtte éjjeli portyázása során. A szaporodási idõszakon kívül egész életét a szárazon éli le. Nappalra a megszokott rejtekhelyére húzódik, amely többnyire kõ alatti üreg, földközeli odú vagy a földön heverõ fatörzsek sûrû bozóttal benõtt alja, de sok esetben útszegélyek, dombocskák oldalába, a föld alá ás magának egy 50–60 cm hosszú járatot, vagy a vízszintes talajba készít egy 40 cm mély, ferdén lefutó aknát, amelynek kiöblösödõ végében sima falú otthona áll. Otthonához erõsen ragaszkodik s több száz méter távolságról is képes megtalálni azt. Téli álmából az elsõ langyos tavaszi esõk ébresztik fel, s alighogy összeszedi magát, elsõ dolga a már mindenfelõl érkezõ varangyok tömegéhez csatlakozni, hogy részt vegyen a petézõ helyek felé történõ nagy tömegvándorlásban.
Százával, ezrével másznak, ugrálnak a sokszor igen nagy távolságra található petézõhelyek irányába, ahol õk is születtek, és felnõttek: valamilyen furcsa, ma sem ismert belsõ „iránytûjük” segítségével az esetleg teljesen megváltozott környezet ellenére is pontosan odatalálnak. Többnyire éjjel vándorolnak, s a többségben levõ, sokszor már egy héttel hamarabb megérkezõ hímek a szaporodás helyén ugatásszerû, ’oõõk-oõõk’ hanggal jelzik ottlétüket. Óriási tülekedés közben folyik a vándorlás, a szerencsésebb és ügyesebb hímek, ha útközben egy-egy termetes nõstényre találnak, már idejében lefoglalják azt, erõs mellsõ lábaikkal átkarolják s potyautasként cipeltetik magukat a petézõhelyig. Itt aztán egymás hegyén-hátán folyik a kemény küzdelem egy-egy varangyhölgy kegyeiért, hiszen gyakran akár 6–7 hím is jut egy nõstényre. A szerencsés párok víz alá merülnek, s a nõstény a hím karjainak préselése közben kezdi kibocsátani a hosszú petezsinórt, amely akár a 7 métert is elérheti, miközben a hím ráengedi ondóját, s a peterakás szüneteiben a közeli vízinövények köré csavarja a kocsonyás hüvelyben két sorban elhelyezkedõ 5000–7000 darab petét. A peterakás befejezése után elõbb a nõstények, majd a hímek is elhagyják a vizet s visszaindulnak otthonaik felé.
A két hét múlva kikelõ ebihalak óriási zárt rajokban egyszerre és egy irányba úsznak, táplálkoznak, és robbanásszerûen szétfröccsenve menekülnek. Két-három hónap múlva átalakulásuk is egyszerre megy végbe, s a nyár derekán egyszerre valósággal ellepi a vizek partjait az új nemzedék. Számos ellenségük közül a rájuk petézõ döglegyek kikelõ nyüvei a legveszélyesebbek, amelyek a kisbékák orrüregein keresztül a koponyába mászva, élve falják fel a szörnyû kínok között elpusztuló szerencsétleneket.
Októberben térnek téli szállásukra, ahol a telet fagymentes helyen vészelik át. A növények kártevõinek irtásában kifejtett különös hasznuk miatt fokozott védelmet érdemlõ barnavarangyok a Berni Egyezmény védelme alatt állnak, amelyhez Románia a 13/1993-as törvény alapján csatlakozott.

Ásóbékák otthona. Bár nem ritkák, de éjjeli és részben föld alatti életmódjuk miatt az ásóbékák eléggé ismeretlenek, hiszen a laikus ha találkozik is vele, a legtöbb esetben egyszerû varangynak tekinti az igen hasonló ásóbékát. Nálunk két faja is elõfordul. A gyakoribb barna ásóbéka (Pelobates fuscus) az ország legnagyobb részében a síkvidéktõl az alacsonyabb dombvidékig megtalálható ott, ahol száraz homokos vagy laza szerkezetû a talaj. Az 5–8 cm hosszúságú, zömök felépítésû, varangyra emlékeztetõ béka bõre sima, szemölcs nélküli, sárgásfehér, okkersárga, világos vagy olajbarna alapon szabálytalan sötétebb barna foltokkal. Széles fejének teteje kidomborodó, szinte egy vonalban áll kidülledt szemeivel, amelyeknek aranysárga vagy bronzvörös szivárványhártyái között látható függõleges nyílású szembogara a macskáéra emlékeztet. Erõs, rövid lábai közül a hímek felkarján nagy, tojás alakú mirigyek találhatók, míg hátsó lábuk alsó felén félhold alakú, elszarusodott, sárgásbarna sarokgumót viselnek, amelyekkel könnyedén a talajba ássák magukat.
Igen érdekes látvány, ahogyan a fény elõl a földbe rejtõzõ béka, hihetetlenül rövid idõ alatt, valósággal „elsüllyed” háttal a talajba, s helyét csak egy apró földkupac jelzi. Egész nap a föld alatt, a 40–50 cm mélységben levõ rejtekhelyükön pihennek, csak késõ éjjel bújnak elõ, hogy rovarokra, gilisztákra, csigákra vadásszanak, de megbirkóznak az útjukba kerülõ lótetûkkel is. A tél hidege elõl akár két méter mélyre is beássák magukat, s csak március végén merészkednek elõ, hogy április elején felkeressék a környék tavait, pocsolyáit, amelyekben a nõstény éjjel rakja le a hím által megtermékenyített, láncszerû petezsinórban elhelyezett petéit, vízinövényekre csavarva a láncot.
A lárvák már 5–6 nap után kikelnek s gyors ütemben növekedve, akár a 10 cm hosszúságot is elérhetik, ami rekordnak számít a hazai békafajok lárvái között. Augusztus-szeptemberben alakulnak át, de nem ritka a csak következõ évben átalakuló lárva sem. Ha elhagyták a vizet, csak a szaporodásuk idejére keresik azt fel újra. Október vége felé mélyen a föld alá ássák magukat s téli álomba merülnek.
A vele rokon zöld ásóbéka (Pelobates syriacus balcanicus) csak Románia déli-délkeleti részén, fõleg Dobrudzsában fordul elõ. Barna rokonánál hoszszabb (9 cm) és testesebb: szürkésfehér alapon, olajzölden foltozott sima bõrén apró, elszórt, élénkpiros szemölcsöket visel. Homloktája csapott, szivárványhártyája aranysárga színû fekete pontozással, szembogara függõlegesen hasított. Sarokgumója fehér, s ugyanolyan gyorsasággal ássa el magát, mint barna rokona, miniatûr vakondtúrást hagyva maga fölött. Életmódja és szaporodása megegyezik a barna ásóbékáéval, de korábban átalakuló lárvái jóval kisebbek amazéinál.
Ritka és szórványos elõfordulása miatt mindkét faj a Berni Egyezmény védelme alatt áll.
A szerzõ grafikái