Valamely terület élővilága állandóan változik, alakul: fajok ritkulnak meg, és tűnnek el, más fajok alakulnak ki, vagy vándorolnak ide – a változások néha hosszú földtörténeti időszakot ölelnek föl. De vannak olyan esetek, amikor látványosan jelenik meg valami új faj egy számára teljesen idegen területen, s az ilyen esemény mindig zoologiai szenzáció. Duna-delta viszonylatban az utóbbi két év két hasonló eseményt hozott.

Az első négylábú deltai jövevény a nyuszt (Martes martes) volt, ami igazi meglepetés, hisz elméletileg egészen más életteret birtokol mint a torkolatvidék mocsár- és tóvilága, s így a Duna deltavidékéről mostanáig nem jelezték a nyusztot. De épp a jelenség különössége miatt, érdemes egy kicsit visszapillantanunk azon oksorozatra, ami lehetővé tette az újonnan jött vendég azonosítását.

A természetbarátok közül sokan tudják, hogy kontinensünk egyik zoológiai ritkasága az európai nyérc. Mivel e fajról az Erdélyi Nimród régebbi számaiban már többször is részletesebben szóltunk, itt csak annyit szükséges megjegyezni, hogy a Tulcea-i székhelyű Duna-Delta Országos Kutatóintézet munkatársaiként, jó évtizedig követhettük több-kevesebb folytonossággal ezen rendkívül figyelemreméltó menyétféle helyi állományát. Igen, helyi állományról van szó, mert az európai nyérc félévszázaddal ezelőtti jelentős elterjedési területe kontinens viszonylatban napjainkra alig féltucatnyi, szigorúan behatárolt, pontszerű zónára zsugorodott. Ezek egyike a Duna deltája és lagunavidéke, ahol Európa egyik legutolsó, még életképesnek, önfenntartónak tartott nyércpopulációja fönnmaradt. Ilyen esetben természetesen a lehető legrészletesebb információkra van szükség, hisz egy ritka faj megőrzése megfelelő adatbázis nélkül gyakorlatilag lehetetlen.

Nos, a nyércek elterjedésének, állománysűrűségének, biológiai potenciáljának valamint viselkedéstanának ismeretéhez elengedhetetlen föltétele a rendszeres csapdavadászat. Ez gyökeresen különbözik pl. pézsmapocok vadászatától, elsősorban azért, mert tányérvas helyett, amely agyoncsapja a zsákmányt, a itt munkaeszköz már élvefogó láda, ahonnan a csapdázott állatot – természetesen, a szükséges vizsgálatok és mintavétel stb. után – bántatlanul szabadon lehet engedni

Nos, 2010 március 19-én, a delta központi részén, Crisan község környékén teljesen váratlanul – véletlenül esett csapdába az első nyuszt. Egy rendkívül sovány (720 g testtömegű), de kifejlett nőstény példányról volt szó, amelynek nem csak a színe volt az irodalomból ismert árnyalatoknál világosabb, de rendellenesen, rendkívül apatikusan is viselkedett. Természetesen, gyorsan szabadlábra került, de így is alig vánszorgott föl a közeli fűzfára. Sajnálatunkra, másnap reggel elpusztulva találtuk a szomszédos csapdában. Az elhalálozás oka nyilván általános testi leromlás volt, amit az időszak rendkívül magas vízszintjének területbehatároló hatásával magyarázható, aminek következtében nem jutott táplálékhoz. A kipreparált példány jelenleg a Tulcea-i Ökomuzeális Kutatóintézet gyűjteményében található.

Jó másfél hónappal később újabb nyusztmegfigyelésre került sor, az első csapdázott állat helyétől mintegy negyedkilométerre. A kisragadozó a reggeli szürkületben épp egy varjúfészekhez mászott, amikor körülálltuk, s menekülni kényszerült.

Miközben a zoológiai esemény publikásához gyüjtöttünk anyagot, kiderült, hogy az azelőtti évekből volt még két leközletlen deltai nyércmegfigyelés, s egy hónappal később két újabb állatról kaptunk hírt, mindhárom eset Letea erdejében történt. Úgy vélhető, hogy itt alakult ki az első megtelepedési góc, hisz az összes megfigyelési hely alig kilométerekre van egymástól.

Még nincs elegendő adatunk fölmérni az új faj megtelepedésének hatását a deltai élővilágra. Tény, hogy ilyen alacsony tengerszint fölötti magasságban lévő, minden oldalról víz által behatárolt területről nem találni máshonnan sem nyusztra vonatkozó információt.  De a könyvészeti anyag kikeresése más, váratlan eredményhez is vezetett. Vadászati szakirodalmunk a legvérengzőbb ragadozó jelzővel illeti ezt az állatot, amelynek zsákmánya minden amit megfoghat, az egértől a szarvasborjúig. Nos, a többtucatnyi szakcikk szerint, amelyet végigkerestünk, a nyuszt tipikus erdei ragadozó, táplálkozási szokásai alapján generalista, vagyis többféle táplálékon élő, továbbá opportunista, amely a legkönnyebben kihasználható táplálékforrást használja ki. Bár kiválóan mászik, a zsákmányállatok fajainak legtöbbje talajszinten él, elsősorban erdei kisemlősök, de a kifejlett hímek néha nyulat is zsákmányolnak.

A kistestű énekesmadarak és fészekaljuk, de néha ízeltlábúak is fontos szerepet töltenek be a nyuszt áplálkozásában. Szükség esetén elfogyasztja a dögöt, partrakerült halat. Szovjet forrásmunkából származó adat szerint, helyenként elorozza más fajok, pl. a betelepített amerikai nyérc halzsákmányát is. Nyáridőben a vadon termő gyümölcsök, pl. áfonya, cseresznye, körte, málna, som, szeder stb. akár a nyuszt elsődleges táplálékát is képezhetik. Interneten, angliai site-on találhatni pl. receptet is, hogyan kell különféle dzsemek és méz keverékével a kertünkbe szoktatni ezt a rendkívül látványos kisragadozót. Nos, hol van ettől a szarvasborjú- meg a vadászirodalmunk szerint sokszor reklamált siketfajdzsákmány?

Tény, hogy a nyuszt tápláléklistája lényegesen hasonlít a rókáéra, egy alapvető különbséggel. Hogy a róka néha nyusztot zsákmányol, bizonyított tény, a helyzet fordítottjáról viszont nem találni adatokat.

A fenntieket szem előtt tartva nyilvánvaló, hogy a nyuszt ökológiai szerepével kapcsolatos álláspontunkat ideje átértékelni. Duna-deltai területhódításuk pedig külön figyelmet érdemel, ami többéves kutatási programmban illene megtestesüljön.

A másik érdekes faj, amely felbukkant a deltában, a hód.

Ez a jólmegtermett, elsősorban vízi életmódot folytató rágcsáló az utóbbi két évszázadban majdnem teljesen kipusztult Európa-szerte, néhány kisebb, négy alfajra oszló populációt kivéve. Tömeges újratelepítése alig pár évtizedes multra tekint vissza, manapság már legalább kéttucat európai országban él hód. Románia területéről az utolsó elismert hód-adat 1824-ből ismeretes, amikor is egy krassó-szörényi vadász vitt  Budapestre kidolgoztatni hódprémeket. Országos viszonylatban  1998-2003 között került sor a betelepítésére, egy projekt-sor keretében, amelyben a romániai erdészeti intézmények és a bajor Környezetvédelmi Minisztérium vitték a főszerepet. A betelepítés és nem a visszatelepítés kifejezést használtuk, hisz a romániai hód már jó 170-180 éve végérvényesen kihalt, a behozott álllatok pedig bajor alfajhoz tartoznak (Castor fiber albicans). Az eredetileg majd 200 főnyi tenyészanyagot az Olt, Maros és Ialomiţa mentén engedték szabadon, s a betelepítés sikersnek érkezik, sőt, már a kártérítések kérdése is fölvetődött, hisz a hódok tekintélyes átmérőjű fákat is ki birnak dönteni, s ha ez magánerdőkben törénik, a tulajdonos joggal méltatlankodhat. Aztán meg a hódok által épített gátak és gátrendszerek kisebb, helyi jellegű áradásokat okozhatnak, ami szintén anyagi károkhoz vezet. Viszont egy eltűnt faj ismét jelen van vizeinkben, no meg a hódok építményei számos, vizes élőhelyhez kötött egyéb fajnak kedveznek. Tény, hogy a biológiai sokféleség megnövekedésének árnyoldalai is vannak, a jelenséget széleslátókörűen szükséges kezelni.

Ezen előzmények bemutatása után lássuk, mit tudni a hód deltai feltűnéséről.

A Duna legalsó szakaszáról, a Szeret torkolatvidékétől nem messze lévő Dinogetia ősi várából, a bizánci uralom idejéből ismeretesek ugyan hódmaradványok, de későbbi illetve deltai adatokkal nem rendelkezünk. Mindeddig semmilyen ősállattani lelet, vagy írott dokumentum nem tanúskodik ezen állat jelenlétéről, hisz a hód hosszas tartózkodásának életfeltétele egy bizonyos vízállás biztosítása, amely eltakarja építményei bejáratát, és lehetőséget nyújt a táplálékul szolgáló ágak meg az építkezéseikhez használatos faanyag szállítására. Deltavidéken, ahol a partok néha sok kilométernyi távolságra vannak, ez nem lehetséges.

Az első biztos deltai hód-adat  2011 április 24-ről származik, a Szulina-ág mentén levő Maliuc helységben a helyiek fogtak egy kifejlett állatot. Tekintve, hogy ez a megnyilvánulás bőségesen kimeríti a vadorzás fogalmát, a bűnjelek hamarosan eltűntek, minden következmény nélkül, azonban a már lenyúzott állatról néhány fotó megmaradt, bizonyságként e faj első felbukkanásáról.

A második alkalom 2011. július 6-án bukkant föl, amikor a Duna-delta Kutató Intézet egyik vízi járművéről pillantottak meg a hajósok egy elpusztult állatot. Pár rövid telefonbeszélgetés után az állat már tudományos kezekbe került, alkalmunk volt alaposan megvizsgálni, s mintát venni belőle. Később kipreparálva, ez a bizonyítópéldány is a Tulcea-i Ökomuzeális Kutatóintézet gyűjteményébe került. Egy 17,5 kg-os kifejlett nőstényről van szó, a testén levő vágások s néhány tört csontja arra vallnak, hogy hajócsavar vágta agyon. Elgondolkoztató, hogy mindkét hód, amelyről biztos tudomásunk van, erőszakos halállal pusztult el egy Bioszfára Rezervátum területén, de a helyi körülmények ismeretében ez nem is tűnik rendkívülinek.

A deltai hódok eredetére még nincs egyértelmű szakvélemény, hisz a Ialomiţa valamint a az ukrajnai Dnyeper alsó folyása, ahol betelepített hódok élnek, tekintélyes távolsára esnek innen. A faj ekkora léptékű természetes területhódítása ilyen rövid idő alatt eléggé kierőszakolt magyarázatnak tűnik, bár pillanatnyilag nem rendelkezünk jobbal. Egy  genetikai szakvizsgálat ki tudná mutatni, állatunk melyik populációhoz tartozik, de pillanatnyilag nem áll módunkba ilyen elemzést elvégeztetni. Ismét bebizonyosodott tény, hogy valamely területen az újonnan fölbukkanó fajok mindig számos tudományos, majd gyakorlati tényezőt vetnek föl, az elsőre csak a rendszeres kutatás, a másodikra pedig majd a gyakorlat hozhat magyarázatot és esetleges megoldást.