- Brandusa de munte – Frühlingssaffran

Márciusban, a még alig éledezõ hegyvidéki réteken, a helyenként még hófoltokkal tarkított, fakó fû közül egy élénklila, törékeny kis növény hívja fel magára az arra járó túrista, meg néhány korán ébredõ pillangó figyelmét: a kárpáti sáfrány (Crocus heuffelianus), a Kárpátok és a Balkán hegyvidék bennszülött növénye. A havasi rétek elsõként ébredõ növényét leírója, Herbert, Heuffel Jánosról nevezte el. Heuffel János, pozsonyi származású orvosdoktor, a XIX. század elsõ felében élt és tevékenykedett, kiváló növénytudós volt, aki többek közt a Bánság flóráját is leírta.

A kárpáti sáfrány a legészakabbra húzódó tagja az eurázsiai térségben a mediterrántól Iránig terjedõ Crocus nemzetségnek. Maga a növény nemzetség latin nevét a görög krokhé — fonal — szóból kapta. A szó a sáfrányfajok fonalas bibéjére utal. Mintegy 80 fajuk ismert, melyek a hagymás és hagymagumós növényekre jellemzõen õsszel vagy tavasszal nyitják fehér, sárga vagy lila virágaikat. Magyar neve — a sáfrány — viszont arab eredetû — és sárgát jelent: a nálunk nem honos, õsszel nyíló jóféle sáfrány (Crocus sativus) vöröses-narancssárga bibéje, ugyanis az egyik legrégebben használt ételfestõ fûszer. Nincs ugyan köze a szintén ételfestékként ismert, indiai eredetû, magyarul sáfránygyökérként is ismert kurkumához, mely a curry egyik alapanyaga, de a sáfrányt is elsõsorban ételek, likõrök színezésére használták. Afrodiziákumként is ismert (ópiumadalékként vagy más fûszernövényekkel keverve tabletta formában). Gyógyszerként görcs- és hurutoldó, lázcsillapító, külsõleg zúzódásokat, reumás panaszokat gyógyítottak vele. Mivel 10 g szárított sáfrányhoz mintegy 2000 bibeszál szükséges, igazán örülhetünk, hogy a nálunk található vadon elõforduló fajt, a Crocus heuffelianust sohasem használták fûszerként, mert kevés benne a hatóanyag; így még ma is viszonylag gyakori a hegyvidékeken, alhavasi réteken, legelõkön, a bükkzónától kezdve egészen a törpe-fenyvesek szintjéig.

A mi növényünk — akárcsak fajtársai —aprótermetû, föld feletti szára nincs. Ezért nem is érdemes leszakítani, úgyis hamar elhervad. Keskeny, szálas, méregzöld levelei tõállásúak, egyenesen a földalatti hagymagumóból erednek. Az alig fél centi széles levelek fonákján fehér színû, kiálló csík, a fõér található, mely a sáfrányok egyik fontos, megkülönböztetõ bélyege. Feltûnõ, élénk lila meglehetõsen nagy virága a levelekkel egyidõben jelenik meg. Mint a legtöbb egyszikû növény esetében, a virágnál itt sem különül el a csésze és a párta. A virágtakarót egyforma úgynevezett lepellevelek alkotják, melyek két körben hármasával állnak. E lepellevelek hosszúak, csövet alkotnak (a laikus ezt vélheti szárnak) mely a végén tölcsérszerûen kiszélesedik. A kárpáti sáfrány ismertetõ jegye a lepellevelek csúcsán lévõ sötét V alakú folt, mely megkülönbözteti más, hasonló színû krókusztól. Magyarországon sokáig összetévesztették egy másik rokonával az illír térségben (észak-Horvátország, Szlovénia) honos illír sáfránnyal (Crocus tomassinianus), amely valóban nagyon hasonlít hozzá, de a lepelleveleirõl hiányzik a V alakú folt. Még gyakrabban szokták összetéveszteni — persze csak laikusok — a kökörcsinekkel és kikericsekkel, de az elõbbieknek igazi, virágot tartó, zöld, szõrös száruk van, míg a kikericsek õsszel virágzanak és leveleiket következõ év tavaszára fejlesztik ki.

A növény rojtos, narancssárga bibéi három hosszú bibeszálon ülnek. Virágzás elõtt a bimbót fehéres hártyás buroklevél borítja, akárcsak rokonainál, az íriszeknél. Mivel nincs föld feletti szára, termését is föld alatt érleli. A háromélû, száraz, felnyíló, sokmagvú, világosbarna színû toktermés csak a magok érése után kerül a felszínre.

A kárpáti sáfrány a hegyvidéki, alhavasi réteken, legelõkön néhol még tömegesen fordul elõ. A júhlegeltetés azonban gátolja terjedését. Az állatok ugyan nem eszik meg a növényt, mert egy olyan glikozidát — szafranalt — tartalmaz, amely az illóolajok alkotórésze, és szervezetünkbe kerülve erõsen bódító hatású, amphetaminszerû metabolitokat képez; de letapossák a talajfelszínt, és így a termés nem tud beérni. És bár egyelõre fokozott védelme nem indokolt, megérdemel egy kis odafigyelést, hisz igazán pompás látványt nyújt, mikor nagy tömegben, lila takaróval borítja be a tavaszi nap elsõ sugaraitól megvilágított lankákat