Marosludastól 21 km távolságra, Mezõzáh község északnyugati határában, a Botta-völgy legvégében, május végén 10–14 napon át virít az Erdélyi-Mezõség egyik rendkívüli florisztikai híressége, a keleti bazsarózsa (Paeonia tenuifolia L.).

  Növényföldrajzi jelentõségét ilyenkor egy pillanatra háttérbe szorítja szépsége, mely maradandó esztétikai élményt nyújt az arra látogatóknak. Ilyenformán ihlette meg e növény Herman Ottót is, aki így ír róla egy állattani vonatkozású munkájában:

 „A völgybe érve, buja kaszálókon haladva megpillantjuk a völgy végét, mely rögtön leköti figyelmünket vérpiros színezete következtében. Oda érve egy meglepõ jelenség közepette találjuk föl magunkat, oly meglepõ és szép, hogy a legszárazabb szemlélõben is felkölti a képzeletet. A képzelet azt sugallta nekem, hogy épp oly különös, mint jótékony szeszélye vala Flóra istennõnek, a midõn e puszta szerû egyhangúságban megnyitá bõségszarvát s a völgy végére hinti a vad basarózsát, Paeonia tenuifolia L. E bíborvörös virág, mely bojtos, élénkzöld, szálszerûen metszett leveleibõl mintegy kaczagva pillant ránk, földibodza módjára, szeszélyes alakú táblákat alkot s a talajt a szó szoros értelmében ellepi, a kedélyre pedig jótékony hatást gyakorol…”.

  A boglárkafélék (Ranunculaceae) családjába tartozó Paeonia nemzetség mintegy 35 fajának elterjedési térképét vizsgálva, feltûnik a fajok viszonylag kisméretû areájának mozaikja, mely rögtön kérdésekre sarkallja a kíváncsi természettudóst: hogyan és mikor keletkezett ennyi faj?

 Növényünk például egy jellegzetes pontusi flóraelem, hazája a Kászpi- és Fekete-tenger sztyeppvidéke. Még él az elmélet, mely szerint a jégkorszakot követõ száraz meleg (boreális vagy mogyorókor) idõszakban, több szárazság- és hõtûrõ társával együtt, kihasználva a napos lejtõk enyhe és száraz mikroklímáját, vándorolni kezdett Közép-Európa felé. Ez az idõszak körülbelül 9000 évvel ezelõtt kezdõdött és mintegy 3000 évig tartott.

Két útvonalat követve hódíthatott új térségeket: az egyiken megkerülte a Kárpát-koszorút, a Duna mentén átvándorolt a dobrudzsai sztyeppéken és a Fekete-tenger bulgár partján, kihasználta a Kazán-szoros átjáróját, ilyenformán eljutva az Újvidék delibláti homokpusztáira. A másikon, a Keleti-Kárpátokon és a Kárpát-kanyaron átvágva eljutott az Erdélyi-Mezõségre, ahol az erdõsztyepp jellegû vidéken megfelelõ életfeltételeket talált. Az északi lejtõk ritkás tölgy-szil-hárs erdõi, mogyorósai mellett a napos és átmeneti lejtõkön árvalányhaj, törpesás és pusztai csenkesz gyepjei uralták a tájat. A mezõzáhi bazsarózsaállomány ezen útvonal legnyugatibb, Erdélyben egyedülálló, napjainkig fennmaradt állomását jelképeznék.

  Azonban a legújabb molekuláris taxonómiai vizsgálatok szerint, a keleti bazsarózsa egyik szülõfaja néhány hibrid eredetû, mediterrán elterjedésû bazsarózsafajnak (Paeonia officinalis, P. arietina, P. parnassia). A hibridizáció folyamata késõ harmadkorra tehetõ vissza (~ 2 millió évvel i. e.), mely következtében egy tág spektrumú genetikai kombináció keletkezett.  Az enyhébb éghajlatú interglaciálisokban az õsi bazsarózsafaj meghódította Európát, de az ezeket követõ zord glaciális idõszak feldarabolta az elfoglalt területeket, és az elszigetelõdés következtében beindult a fajképzõdés. így születtek meg az említett bazsarózsafajok, magukban hordozva a keleti bazsarózsa õsrégi génjeit.

 Míg ezen újszerû eredmények több igazolásra várnak, tekintsük meg közelebbrõl a mezõzáhi bazsarózsánkat.

 

Évelõ növény, gyöktörzsérõl gumósan vastagodott gyökerek indulnak, melyek szervesanyag-készlete elõsegíti a nagytermetû növény korai virágzását. A szár egyenes, 10–50 cm magas, kopasz, egyvirágú (ritkán kétvirágú). Levelei, amint latin elnevezése is jelzi (P. tenuifolia, keskenylevelû bazsarózsa), mélyen, hármasan szárnyaltak, a levélkék körülbelül 1 mm szélesek, szálasak. A nagy, bíborszínû szirmok száma 7–8 (10), a porzóké több tíz, vagy akár 100 is lehet. 2–4, hólyagos, durván bársonyos tüszõtermése feketén fénylõ, nagyméretû magvakat termel.

  Élõhelyét több más, pontusi vagy kontinentális flóraelemmel, növényi ritkasággal ossza meg. Ezek közül megemlítendõ a buglyos tátorján (Crambe tataria), piros kígyószisz (Echium rossicum), mezõségi búzavirág (Centaurea trinervia), illetve több árvalányhaj faj (Stipa joannis, S. lessingiana, S. pulcherrima, S. stenophylla), a jól ismert tavaszi hérics (Adonis vernalis) vagy a ritka ukrán macskamenta (Nepeta ucranica).

  A mezõségi keleti bazsarózsa felfedezését egy Tinta nevû személynek köszönhetjük, az elsõ írásos adat azonban Sternheim K. orvos 1846-ban Erdély flórájáról írt disszertációjában található. Az ezt követõ idõszakban botanikusok, gyûjtõk tömege kereste fel a keleti bazsarózsa lelõhelyét, ottjártukat a kolozsvári Babeº–Bolyai Tudományegyetem Herbáriumában õrzött példányok tanúsítják: elsõként Janka Viktor osztrák botanikus (1855–1878 között), Barth Josef hoszszúaszói lelkész és szorgalmas gyûjtõ (1855–1881 között), vagy Wolff Gábor tordai gyógyszerész és botanikus (1855–1860 között) látogattak el Mezõzáhra. 

A XX. század elsõ felében, 2 évvel az elsõ romániai természetvédelmi törvény megjelenése után, 1932-ben, Alexandru Borza, a Kolozsvári Botanikus Kert igazgatója öntudatos munkájának köszönhetõen, védetté nyilvánították a mezõzáhi bazsarózsaállományt és élõhelyét, amelyet a kor felfogásának megfelelõen szúrósdróttal bekerítettek (egy ilyen kerítés ma is létezik!).
  A Természeti Emlékek Tanácsának máig is utolérhetetlen vívmánya, hogy kezelõt és õrt biztosított a frissen kijelölt botanikai rezervátumnak. Kezelõként a ma már 87 éves Marcu Sâncrãiant, a bazsarózsák megõrzését életcélul kitûzõ lelkes román parasztot jelölték ki, aki nagy erõfeszítések árán, a helyi lakossággal dacolva, évtizedek során megõrizte és kiterjesztette a védett területet. Emlékezetes maradt például az 1948-as év, amikor a terület felszántását sikerrel megakadályozta.

 Nem így történt a Hosszúaszó közelében fekvõ Secãlusa völgyben, ahol a két világháború között a keleti bazsarózsa ezrei virágoztak, de 1961-ben felszántották a területet, és szõlõteraszokat hoztak létre. A helybéliek még emlékezetükben õrzik és remélik, hogy egy szép napon újra virítani fog a határon e szép növény. Sajnos a szántás – a legeltetéssel vagy kaszálással ellentétben – véglegesen kiirtotta a keleti bazsarózsát.

 A piciny, 2,5 hektáros mezõzáhi természetvédelmi terület mai állapota híven tükrözi az egész Erdélyi-Mezõségre jellemzõ negatív emberi behatások következményeit, de ugyanakkor a kezelése során elért pozitív eredményeket is. 

  A két fennmaradt, egymáshoz közel esõ foltja eltér a természetes állapotát illetõen. A felsõ foltban jól megõrzõdött a pusztai csenkeszes gyep szerkezete, míg az alsó, bekerített, régóta védett területen elszaporodtak a kétszikûek, jelezvén a gyep leromlását és a növénytársulás szerkezetének fellazulását. Zsályafajok (bókoló – Salvia nutans, erdélyi – S. transsilvanica, ligeti – S. nemorosa, osztrák – S. austriaca), homoki baltacím (Onobrychis arenaria), bogáncsfajok (horgas – Carduus hamulosus, útszéli – C. acanthoides) zöme fogadja a júniusi látogatót, a külsõ behatásokat felfogó pufferzóna hiányáról tanúskodva. Az esõzések a lehangoló, kopárra legeltetett gyepekrõl vagy a szántókról nagy mennyiségû szerves anyagot mosnak be a rezervátumba és elõsegítik az eutrofizálódást. Több gyomfaj is átkerül a védett területre.

 A bazsarózsaállomány mesterségesen, évrõl-évre szaporodik. Megfelelõ szakmai irányítás hiányában, Marcu Sâncrãian virágoskertként kezelte a területet, és a vakondtúrásokat kihasználva sikeresen szaporította a növényeket, így 1986-ban 17.386 egyedet tartott számon. Molekuláris vizsgálatok hiányában nehezen becsülhetõ fel az ilyennemû kezelés következménye, de az állomány elszigetelt jellege feltehetõen genetikai elszegényedéshez vezetett.

  Pozitívumként említsük meg, hogy a kezelõ kitartó, környezeti nevelésnek joggal minõsíthetõ tevékenységének köszönhetõen, a keleti bazsarózsa mára már büszkesége lett a helybélieknek. Nem bántják, és május 20-án, minden évben megülik virágzásának ünnepét.

  Azoknak, akik kertjükben szeretnék csodálni a keleti bazsarózsát, tudniuk kell, hogy magjait a virágárusoknál szerezhetik be, ahol a „Plena” nevû látványosabb, telt és tartósabb virágú változatát is forgalmazzák.

 

Köszönet

Köszönöm Kun Annamáriának, a Maros Megyei Környezetvédelmi Hivatal botanikai tanácsadójának a terepmunka megszervezését és a közölt információkat.

Irodalom

1. Bãdãrãu, Al.-S. (2005): Transformations of the Landscapes within the Transylvanian Plain (Romania) with Special Focus upon the Biogeographical Aspects. „Babeº-Bolyai” University, Faculty of Geography, Department of Physical Geography, PhD thesis, summary

2. Cristea, V. (1995): La conservation de la nature en Roumanie. L’uomo e l’ambiente, 18, Camerino

3. Csûrös I. (1973): Az Erdélyi-Mezõség élõvilágáról. Tud. Kiad., Bukarest

4. Ghiºa, E. (1962): Rezervaþia botanicã de la Zaul de Câmpie. In Ocrotirea Naturii 6: 11–30.

5. Herman O. (1872): A Mezõség II. A Mezõ-Záh – Tóháti, továbbá a Mékesi, báldi és Mezõ-Sályi tósorozat. Az Erdélyi Múzeum Egylet Évkönyvei, VI/1: 46.

6. Sang, T. – Crawford, D. – Stuessy, T. (1997): Chloroplast DNA Phylogeny, Reticulate Evolution and Biogeography of Paeonia (Paeoniaceae). In  American Journal of Botany, 84(9): 1120–1136.