Elõbb meg kell tisztítani az erdõt a fenevadaktól.
 Nem is volt e bevezetés ellen senkinek semmi kifogása. A hajtóvadászat, kivált ily magasrangú vadakra, mindig olyan hevély, melyben magyar, lengyel, orosz örömest belemelegszik; a mulatságnak ez volt a jobbik fele: a medvebõrre már elõre ittak
Hatszáz hajtó volt kirendelve, akik hajnal elõtt megindultak állomásaikról, míg az uraságok a villásreggeli után húztak sorsot a helyekért.
 (…) A sûrû tövisbozóton keresztültörtetett valami erõszakos alak a meredélyen, (…) egyenesen tört a vízesés felé. Talán ide szorították.
Nem soká váratott magára. Elõzuhant a fenyõbokrok közül.
 Pompás fekete nõsténymedve volt, hat lábnál magasabb, sûrû lompos szõrû.
Két lábra állva jött. Egyik elsõ lábával törte maga elõtt  a bozótot. Két fiát hozta magával.
Az egyik kis medvebocs a szájában volt, derekánál fogva fogai közé szorította, a másikat jobb elsõ lábával szorítá magához. (…) Amint a menekülõ fenevad a tisztásra kiért, akkor látta meg a lesben álló ellenfélt. Kálmán arcához emelve fegyverét várt reá.
 A medve egy ijedt hördülést hallatott, s egyszerre megtorpant. Azzal félreugrott, s eddigi irányát megváltoztatván, oldalvást menekült, merre a hegyszakadékon átdöntött fenyõt megpillantá.
Kálmán könnyen agyonlõhette volna, de nem tette. Isten tudja, miért nem tette! Talán megsajnálta az állatot, mely nõ és anya, s gyermekeit siet megmenteni. Elég az hozzá, hogy csak célzott utána, míg láthatá, amikor aztán eltûnt szemei elõl, akkor leereszté puskáját. (…)
Azonban  a medve nem menekült el olyan könnyen, mint akarta. Amint a hegyszakadékhoz ért, az egyik bocs, melyet ügyetlen kezében tartott, megriadt a meredélytõl s kiugrott anyja ölébõl, s elkezdett botorkálni vissza a bozót felé,
 Az anyamedve otthagyta az ostoba kölyket, s a másikkal, amit a szájában cipelt, átfutott sebesen a ledöntött fenyõszálon. Ott aztán meg volt menekülve. Fel a sziklák közé senki sem üldözhette.
Hanem ott egy pillanatra megállt. Az innensõ marton hagyott kölyke elkezdett szûkölni, nyivákolni, s ezt az anyamedve meghallotta.
Visszajött érte.
A szájában vitt fiát eldugta egy bokorba, s maga rászánta magát, hogy még egyszer megtegye ezt az utat. (…) Kálmán eléje állt a hölgynek, ha a medve támadó szándékkal jõne, hanem a másik percben már látta, hogy oltalma felesleges; a vadállat nem jön támadni: fiát keresi.
Nem jött kihívó fenyegetéssel, ordítva, két lábon; hanem lelapultan osont, s nyihogva kereste a bokrokat az elbújt fia végett (…)
 Megtalálta a kölyket.
Akkor aztán örömrivajjal viháncolt fel, s szájába kapta azt és felemelkedett vele, mintha dicsekednék, hogy íme megtalálta, vagy mintha köszönné, hogy nem bántották. (…)
A hölgy ott állt (…) s puskáját hevült arcához emelve célzott a vadállatra.
 Az anyamedve is észrevette õt, s elkezdett sírni, mint egy ember. Óh, annak valódi emberi értelme volt. Lehetetlen volt azt a sírást nem érteni.
“Ne bánts engem. Hiszen nõ vagy. Látod, én is anya vagyok. Kisfiamat szabadítom. Ne légy kegyetlen hozzám.”
Sírhatott annak.
Egy perc alatt egymás után dördült el mind a két csõ, s az anyamedve öszszerogyott.
Még akkor sem ordított, csak sírt; még akkor is a szájában tartá fiát. S mikor kénytelen volt azt szájából kiereszteni, mert vér ömlött rajta, akkor utolsó haldokló mozdulata is az volt, hogy két vonagló talpát utána nyújtá ki, s odavonta még egyszer magához. Úgy múlt ki.
Mikor az anyamedve elterült, a kis medvebocs odabújt hozzá, emlõjét keresni, mely tejet nem ád többé.
Kálmán puskájára támaszkodva állt és mélázott…

JÓKAI MÓR (1870):
 És mégis mozog a föld (részlet)
Európa Könyvkiadó,
Budapest, 1993. 337–367 o.