A teknősök a légnépszerűbb hüllők közé taroznak. Számos vízi és szárazföldi fajaik közül nálunk talán a mór teknős(Testudo graeca) az ismertebb. Általános elterjedési területe magába foglalja Észak-Afrikát, Dél-Európát. Megtaláljuk őket az Ibéria- és Balkán félszigeten át Kis Ázsiáig, Észak-Iránig, s Dobrudzsában van az előfordulásuk legészakibb határa.

A mór teknős törzsét erőteljes, hátrafelé enyhén kiszélesedő és kidomborodó csontpáncél védi, amelyet kívülről szarulemezek borítanak. A páncél tulajdonképpen a hátgerinc, a medencecsontok, a bordák és a mellcsont összenövéséből keletkezett; a teknősök az egyetlen olyan állatcsoport, amelynek lapockái a mellkasban találhatók. Mivel a teknős fokozatosan növekszik, a szarulemezek évgyűrűkhöz hasonló körökben követik a csontpáncél évszakos növekedését. A szarulemezek barnás-feketés foltokkal tarkítottak, sárgás színűek. Veszély esetén az állat fejét és végtagjait könnyedén berántja a páncélba, közben sziszegő hangot hallat.   A mór teknős tojásdad fejét puhább szarupajzsok borítják. Állkapcsában nincsenek fogak, csupán a madarak csőrére emlékeztető szaru-élek. Végtagjai jellegzetes dongalábak, amelyeken nem találunk elkülönült ujjakat, csak kapaszkodásra, ásásra alkalmas karmokat. Farka viszonylag rövid s a fölötte levő szegélylemez osztatlan. A combok külső felszíne és a farok között jellegzetes kúp alakú szarupikkelyek képződnek. A két nem között az a különbség, hogy a hím mellvértje homorú s a hátpáncél farok feletti lemeze erősen lefele hajlik.   A mór teknős az október-március közötti hideg időszakot 60-80 centiméter mély, saját maga által ásott üregben vészeli át, ahonnan rendszerint március vége felé bukkan elő és lát tápláléka után. Előszeretettel fogyasztja a lédús növényeket, pl. gyermekláncfüvet, lóherét, később a bogyós-, csonthéjas terméseket.Szaporodási időszaka rendszerint áprilisban kezdődik és májusban fejeződik be. Ilyenkor a hím a nőstény közelébe érve annak lábát harapdálja, vagy a fejét behúzva, páncélzatával erőteljesen oldalba ökleli, bökdösi. A jellegzetes koppanások nyomán ilyenkor még a sűrű aljnövényzetben is könnyű megtalálni a párokat. Ha a nőstény hajlandónak mutatkozik, a hím megpróbál a hátára felkapaszkodni és párosodni, ami nem mindig jár sikerrel. Párzáskor a hím a száját kitátva, jellegzetes sziszegő-nyávogó hangot hallat, ilyenkor előbukkan piros szájürege. A nőstény júniusban maga ásott sekély gödörbe 7 – 8 tojást rak, a kis teknősök 8-12 hét múlva bújnak ki s rögtön önálló életet kezdenek. A védelmi törvények ellenére, a mór teknős egyedszáma Dobrudzsa-szerte rohamosan csökken. Természetes ellenségein kívül, mint egyes madarak, ragadozó emlősök, érzékeny a növényvédő szerekre is. A szántóföldekre, szőlősökbe, vagy kertekbe betévedő példányokat a mezőgazdasági munkagépek zúzzák szét, de a helybeli lakosok is gyakran szándékosan sebesítenek- és ölnek meg teknősöket. Az is sajnálatos, hogy az u.n. “gyűjtők” sokat hordanak el közülük terráriumi tartásra, főleg a kisebb példányokat. A határállomásokon a vámőrök időnként kisebb-nagyobb szállítmányokat foglalnak le, ezek egy része Dobrudzsából származik, a zöme azonban Kis-Ázsiából s a Balkán félsziget országaiból jön.   A Romániában előforduló másik szárazföldi teknősfaj a görög teknős (Testudo hermanni). Főképp abban különbözik a mór teknőstől, hogy a farok feletti szegélylemeze osztott, farka szarukaromban végződik s a farok és a comb között hiányoznak a kiemelkedő kúpalakú szarupikkelyek. Országunkban kizárólag csak a Kazán-szorosban és annak közvetlen környékén fordul elő. Ez a faj még a mór teknősnél is ritkább és veszélyeztetettebb. Életmódja hasonlatos emezéhez. Szükséges tudnunk, hogy mindkét szárazföldi teknősfaj 1955 óta szigorúan védett. Bántalmazásuk, engedély nélküli befogásuk, vagy terráriumi tartásuk nemcsak elítélendő, civilizált emberhez méltatlan magatartás, de szigorúan tilos, büntetendő kihágás is!