A Romániában elõforduló barna béka-fajok közül a legkisebb termetû, testhossza csak ritkán haladja meg a 7 centimétert. Síkvidéki nedves élõhelyek jellegzetes lakója. A szaporodási idõszakban tömegesen keresi fel a megszokott peterakó helyeket. A hímek ilyenkor pompás azúrkék „nászruhát” öltenek. Erdélyben, a Partiumban, Máramarosban és Észak-Moldvában fordul elõ. Szigorúan védett, jégkori maradványfaj.

Az állat teste viszonylag zömök, a fej elhegyesedõ orrban végzõdik, a szemek mögött pedig messzirõl is jól látható sötét folt helyezkedik el. A test alapszíne a szürkésbarnától a sötét barnáig változhat, a hímek rendszerint világosabb színûek. A gerincvonal mentén gyakran sötét foltokkal határolt világos sáv fut végig. A háton kétoldalt további szabálytalan sötét, néha feketés foltok, vagy foltsorok alakulhatnak ki, a két váll között néha egy fordított „V” alakú rajzolat is megfigyelhetõ. A has tájéka egyöntetûen sárgásfehér színû. A felületes szemlélõ az eddigiek alapján könnyen összetévesztheti az erdei békával, annál is inkább, mert elterjedési területük néhol átfedi egymást. Lássunk hát néhány sajátos jelleget, melyek alapján biztosan megkülönböztethetõ a két faj. Ehhez azonban ha csak néhány pillanatra is, de meg kell fognunk az állatkát. A mellsõ végtagon az elsõ ujj hoszszabb mint a második, a hátsó végtag  sarokgumója pedig lapátszerûen kiugró és közel kétharmada az elsõ lábujj hosszának — (az erdei békánál a sarokgumó jóval kisebb, nem éri el az elsõ ujj fele hosszát). Ülõ helyzetben az állat bokaízületei hátul nem érnek össze —  az erdei békánál egymásra tevõdnek, az állat törzse mellett elõre hajlított bokaízület pedig a szem-, esetleg az orrnyílások magasságáig ér – az erdei békánál jóval túl ér az orrcsúcs magasságán.

 Kora tavasszal, rendszerint már március elsõ  harmadában, a békák tömegesen keresik fel a petelerakásra alkalmas helyeket. A hímek nyiroktermelése ilyenkor jelentõsen fokozódik, a bõr alatti nyirokzacskók megduzzadnak, amely gyönyörû azúrkék szint kölcsönöz az állatoknak. Persze ez az állapot csak a szaporodási idõszakra korlátozódik. A hímeknek belsõ hangzacskói vannak, így a leadott hívóhangok sem túl erõsek, ismétlõdõ „ueg-ueg-ueg” sorozatokból állanak. A mintegy kétezer lerakott, megtermékenyített pete csomókban az aljzatra sülylyed. Kezdetben sötét színûek, majd fokozatosan megduzzadva kivilágosodnak és a rajtuk képzõdõ levegõbuborékok a felszínre emelik õket. A petékbõl 7-10 napra kikelõ lárvák (ebihalak) mintegy 2 hónap alatt fejlõdnek átalakulásra kész példányokká. A fiatal békák napközben is aktívak, míg a felnõtt egyedek csak szürkületkor indulnak táplálékszerzõ útra. A szaporodási idõszakot leszámítva, nem tartózkodnak vízben, bár a vízközeli mocsaras réteket részesítik elõnyben. A kedvelt élõhelyeken gyakran tömegesen vannak jelen, pl. a szakirodalomból jól ismert klasszikus élõhelyein, amilyen a Rétyi Nyír, vagy az Érmellék egyes helyei. Az utóbbi évtizedekben a síkvidéki mocsarak lecsapolása — úgymond „mezõgazdasági újrahasznosítása” — következtében számuk sok helyen drasztikusan lecsökkent.

A faj genetikai vizsgálatakor kiderült, hogy a Kárpát-medence populációinak génállománya nagyban különbözik az északibb területeken élõkétõl, pl. a lengyelországiakétól. A jégkorszak idején az északi populációk feltehetõen teljesen kipusztultak, a faj pedig úgy maradhatott fenn, hogy fokozatosan délebbi területeket foglalt el, többek között a Kárpát-medencében is. A glaciális idõszak elmúltával az északibb területek újra benépesültek ezzel a hidegtûrõ fajjal (napjainkban elterjedési területe eléri az északi szélesség 68’ 40’-ét). A genetikai vizsgálatok azt feltételezik, hogy az újratelepedés feltehetõen kelet-európai, minden bizonnyal a Kárpát-hegyláncon kívüli populációkból történhetett. A Kárpát-medencében „rekedt” állomány pedig viszonylag elszigetelõdve, igazi jégkori maradványként hirdeti a geológiai múlt „viharos” eseményeit. Már csak ezért is óvnunk kell e környezeti változásokra és erõszakos emberi beavatkozásokra egyaránt érzékeny állatfajt. Ritkaságára való tekintettel, a berni egyezményben, amelyhez Románia 1993-ban csatlakozott, a fokozottan védett fajok listáján szerepel. Segítségére elsõsorban élõhelyei megõrzésével, de az állomány aktív védelmével lehetünk, különösen tavaszszal, amikor felelõtlen haszonlesõ egyének  — a tiltó rendeletek ellenére is —  ”békacombnak” gyûjti.