„…A’ veszettség elõjelei ezek: a’ különben engedelmes kutya minden ok nélkül egyszerre marakodóvá lesz, nyugtalanul ide-oda futkos a’ nélkül, hogy legkevesebbet aludnék; sötét szegletekbe vonja magát, szomorú és szokása ellen magánosságot keres, egy helyrõl másikra bujdosik, az evéssel-ivással nem gondol; fülét ’s farkát leeresztvén aluszékonyan csavarog, tántorog; az ugatással felhágy, ellenben morog ’s mindegy alattomos méreggel  idegenekre agyarkodik; a’ cirogató kézhez kapkod, de veszettsége kezdetén tulajdon gazdáját még is megkíméli: midõn pedig a’ veszettség már egészen elfogta, akkor marása sõt némelyek szerint még nyála is legveszedelmesebbé válik, szája tajtékzani kezd, nyelve kifelé csüng, tulajdon gazdáját sem ismeri, ’s minden elejébe akadóra dühödködik; ekkor járása nagyon rendetlen, ’s hol kerekbe hol összevissza, hol pedig elõre szökve vagy ugorva, tántorog; szemeit, melyek homályosak, mámorosak, ’s könnyezni kezdenek, bezárja, mindent a’ mi csak elejébe vetõdik választás és ugatás nélkül megtámad s mardos; semmit sem nyelhet, ’s a’ víztõl különösen irtózik; száját nagyra feltátja, ’s mintegy levegõ után kapkodni látszik, deszkáját és lánczát rágja ’s megszökik; nyelve kék vagy homályos sárga színûvé válik, ’s szájából kilóg…” (Pák Dienes: Vadászattudomány, 1829).

 A Pák Dienes: Vadászattudomány c. könyve  második kötetébõl idéztünk. Tekintve, hogy jó százhetven éve jelent meg, egyes részei már csak vadászat- és kultúrtörténeti érdekességek, de sok minden mindmáig megõrizte idõszerûségét. Ilyen pl. a fennebb idézett, a veszettség tüneteit leíró mondat, amelyhez manapság sem tehetnõnk sok kiegészítést, esetleg rövid magyarázatot.

A veszettség — mert egyelõre gyógyíthatatlan s mindig halálos kimenetelû — az ember által ismert legfélelmetesebb kórok közé tartozik. Nem a nagy meleg, vagy szomjúság idézi elõ, mint sokan hiszik, hanem járványos betegség, amelyet vírus okoz, amely egyik élõlényrõl átvivõdik egy másikra. Bár e kór majdnem az egész Földön elterjedt, vannak területek, elsõsorban szigetországok, ahol különleges intézkedések segítségével a veszettséget sikerült gyakorlatilag fölszámolni, így pl. Angliában, Írországban, Cipruson, Japánban, Új-Zeelandon stb. Máshol, elsõsorban a harmadik világ sok országában, a nagy népsûrûség és szegénység, az egészségügyi nevelés- és ellátás hiányosságai, vallási meggondolások és számos más ok játszik közre abban, hogy a veszettség állandó fenyegettséget jelentsen.
E betegséget elvileg bármilyen melegvérû házi- vagy vadállat s az ember is megkaphatja, bár nem mindenikük terjeszti is. A fertõzés szokásos módja a harapás, de a beteg állat nyálának valami nyílt sebbe jutnia elég ahhoz, hogy a kórokozók az újabb szervezetbe jussanak.
Európában az utolsó 30 — 40 évben az ismert veszettség-esetek kb. fele a vadállatok között fordult elõ s ezek között 80 — 90 %-ban vezetnek a rókák. De mint minden statisztika, ez is csak részben fedi a valóságot, mert a fertõzési góc tulajdonképpen a kisemlõs-állományokban van s itt lappang esetleg évtizedeken keresztül. De hát ki tart számon pl. egy dühöngõ egeret-pockot, vagy venné észre a veszett sündisznót? Ugyanekkor, egy hasonló kórban szenvedõ farkas esete akár a nemzetközi hírszolgálat szenzáció-anyaga. A természetben élõ nagyszámú kisemlõs között fertõzött is lehet, ezeket fogyasztva betegednek meg a ragadozó vademlõsök. Mivelhogy a farkas az utóbbi évtizedekben igen megritkult, veszettségterjesztõ szerepét Európa-viszonylatban a róka vette át, bár már veszett sakál is akadt 2000 januárjában, a Tulcea-megyei Dorobanþi helységben. A rókánál különösen hosszú a veszettség lappangási ideje, máskülönben is igen fogékony e betegség  iránt. S mivel a róka fõtápláléka — a közhittel ellentétben — nem a baromfiudvarból, hanem az egerek-pockok-patkányok sorából kerül ki — leggyakrabban õ teremti meg a kapcsolatot a vadon élõ rágcsálók s a háziállatok, ill. ember között. Ahhoz, hogy a veszettség a lappangásból átcsapjon dühöngõ járvánnyá, európai viszonylatban a rókapopuláció bizonyos sûrûsége is szükséges. Így, a  szakirodalom szerint, a veszettség akkor jelenhet meg, amikor 250 — 500 ha területre több, mint egy róka esik, viszont, ha a rókák több, mint 70 %-a betegedik meg, az állomány kihal s a veszettség ismét a lappangási szintre csökken. A vadállatról az emberre rendszerint a macska és  kutya viszik át a kórt, de megkaphatja akár a beteg disznóval, szarvasmarhával, vagy más háziállattal való érintkezés következtében is.

Bár a veszett állat harapása a legismertebb fertõzési mód, az orvostörténet számos egyéb lehetõséget ismer. Pl. a beteg állat lábaira cseppenõ nyálból karmolás útján jut át a vírus a másik élõlénybe. A nyálkahártya szintén bejutási kaput jelent, e módon fertõzõdnek meg egértáplálékuktól a rókák, de lappangó állapotban levõ veszett állat húsának fogyasztásával az emberre is átterjed a járvány. Jó tudni, hogy még a felsebzetlen bõrön keresztül is fertõzhet a beteg idegszövet. Így eshetett meg, hogy elhullott, ill. beteg hiúzt, õzet kitömõ preparátor megkapta a veszettséget. De olyan szélsõséges esetek is megtörténtek, hogy beteg állattól származó szaruhártya-átûltetése embernél közvetítette a fertõzést.

A veszettség általában két formában jelentkezik: dühöngõ és csendes formában, az elõbbi a gyakoribb. Mivel a vírus az idegeket, elsõsorban a központi idegrendszert támadja meg, a beteg élõlény viselkedése gyökeresen megváltozik. A háziállatok közül, mint a veszettség terjesztõi, elsõsorban a kutya és macska jöhetnek számításba, ezért magatartásbeli megnyilvánulásaikat figyelemmel kell kísérjük. És mert a kutya viselkedése könnyebben elárulja problémáit, mint a magába vonuló macskáé, beszéljünk a kutyáról.

Az elsõ tünetek rendszerint alig vehetõk észre. Az állat enyhén belázasodik, azután viselkedése megváltozik. Az addig élénk, barátságos, érdeklõdõ lény szomorú lesz és közömbös, keresi a sötét, hûvös rejtekhelyeket. A szelíd és nyugodt természetû állat ingerlékennyé, nyugtalanná válik. Néha, mintegy védelmet keresve valami szörnyûség elõl, amit maga sem ért, erõltetetten keresi gazdája, vagy más állatok társaságát. Nyugtalansága egyre fokozódik, felforgatja takaróját, összerág különféle tárgyakat, kétségbeesetten kapar. A megkötött kutyák rágják a szalmát, ketrecet, szaladgálnak a láncukon. Egyesek nyilvánvalóan idegen magatartást vesznek fel. Igen élénken reagálnak fényre, hangra, zajokra. Látomásaik vannak, pl. elképzelt legyek után kapkodnak. Étvágyuk csökken, majd undorba vált át s beteges formában nyilvánul meg, így elnyelnek emészthetetlen tárgyakat, mint szalma, rongy, kõ, fadarabok stb. A köztudattal ellentétben, a veszett kutya, legalább is a betegség kezdeti szakaszaiban, iszik vizet. Amennyiben a fertõzési kapu harapott seb, a megmart hely viszket, ezt vérzésig vakarja, vagy akár megcsonkítja magát. Hangja is megváltozik. A garatizmok és hangszalagok beálló bénulása folyamán bereked, az ugatás üvöltésbe vált át. Ez az állapot 1 – 3 napig tart.

Ezután a beteg állat viselkedése újabb változást szenved. Az ingerlékenység okkal-ok nélkül támadóhajlammá válik más állatok, de akár a gazda ellen is. A dühöngési rohamok egyre gyakoribbak lesznek. Ilyenkor nézése vad, arckifejezése rendívül gonosz lesz. Az eb harapni próbál; olyan hevesen és akkora erõvel mar bele a legkeményebb tárgyakba is, hogy gyakran fogai- vagy akár állkapcsa is beletörik. Az udvarban tartott állat elbujdosik hazulról. Cél- és irány nélkül tévelyeg nagy távolságokra s mindenre rátámad, ami mozog. Ilyenkor nem ugat, ami még veszélyesebbé teszi a helyzetet. Ez az  idõszak mintegy 2 – 6 napig tart.

A végsõ fázisban a rágóizmok, a  nyelv és garatizmok megbénulása miatt, a beteg állat teljesen elnémul. Száját sem tudja csukva tartani, állkapcsa leereszkedik, nyúlós, sûrû nyála folyik, a nyelv kileffen és súlyosan csüng. A bénulás  fokozottan átterjed a végtagok izomzatára, mozgásképtelen lesz, majd a légzõ-izmok is leállnak s bekövetkezik a megváltó halál. Az utolsó szakasz 3 – 6, ritkán 10 – 12 napig tart.

A veszettség bénulásos formája kevésbé megnyilvánuló. Nem áll be dühöngõ állapot, a bénulásos tünetek pedig korán megjelennek, elõször az állkapcsok táján. A beteg állat nem tudja száját összezárni, a nyálazás rendkívül heves és bár szomjas, inni sem bír.  A bénulás mind jobban eluralkodik az egész szervezeten s a légzõközpontok megbénulása kiváltja a fulladásos halált. A dühöngõ formától eltérõen, az egész folyamat 2 – 4 nap alatt lezajlik, ritkán húzódva ki egy hétig, vagy ennél hosszabb idõszakra.

Mint láthattuk, a veszettség lefolyása tüneteiben és idõben is igen változatos, ami több tényezõ függvénye. Így pl. lényeges a fertõzés bejutási módja. Marás esetében az illetõ testtájtól függhet a betegség lefolyása, a legveszedelmesebbek a fejen ejtett sebek. Az illetõ szervezet erõnléti állapota szintén lényeges, a sovány, beteges egyedeken, melyeknek szervezete, fõleg az idegrendszerük, legyengült, hamarabb kitör a kór. Az olyan állatok, amelyek már egyszer be voltak oltva veszettség elleni szérummal, ellenállóbbak a betegséggel szemben, még akkor is, ha az immunitás szavatolt ideje (1 – 2 év) már lejárt.

A fertõzéstõl a veszettség tüneteinek megjelenéséig eltelt idõ változó, rendszerint egy hét, de lehet akár három hónap, s olyan esetekrõl is  tud az orvostörténet, hogy a veszettség a fertõzés után  9 – 12 hónap múlva tört ki. Ne vezessen félre bennünket a látszólagos gyógyulás, a lappangási idõ hosszú is lehet s az egyszer kitört betegséget többet nem lehet kikezelni.

Olyan környéken, ahol ismételten elõfordultak veszettségi esetek, a lakosság gyakran esik pánikba. Idegen, de gyakran saját tulajdonban lévõ, rendellenesnek vélt magatartású kutyákat-macskákat vernek agyon. Irtó hadjárat rendeznek az addig elnézéssel kezelt kóbor kutyák ellen. Gyakran nagy elõszeretettel szerveznek hajtóvadászatokat a vadonélõ ragadozók, elsõsorban rókák ellen, elfeledve, hogy a lelõtt s valóban veszett róka, amelyben a kór még csak lappangott, kézbe véve, fogdosva, még inkább megnyúzva, szintén közvetíti a betegséget. Mindezeket az intézkedéseket korábban, megelõzõen kellett volna tenni.

Talán a legnagyobb hibák egyike az esetleges valakit megharapó kutya rövid úton való elpusztítása, ha csak nem volt kétségen kizáróan veszett. Ilyenkor ki kell deríteni, valójában miért harapott a kutya? Ki tulajdonában van s mikor volt beoltva veszettség ellen? Addig is, a harapós kutyát veszettség-gyanúsnak kell tekinteni és jól záró ketrecben, ólban elkülöníteni, nehogy kapcsolatba kerülhessen más kutyákkal,  vagy emberekkel. Ilyenkor, legalább két hétig, állatorvos kell megfigyelés alatt tartsa. Ugyanis az olyan állat nyálából, amelyik már fertõzött, a kórokozók a veszettség tüneteinek megjelenése elõtt 14 nappal kimutathatóak, szakember számára pedig az állat viselkedése is elegendõ támpontot nyújt.  Amennyiben a kutya elvész, mielõtt az állatorvos megvizsgálhatta volna, a megmart személyeket, állatokat fertõzés-gyanúsoknak kell tekinteni s a megfelelõ szérumkezelésben részesíteni. Ha a veszettséggel gyanúsított állat valami okból elpusztult, az egész állatot, vagy levágott fejét szaklaboratóriumba kell küldeni. Ha pedig beigazolódott a betegség, a szérumkezelést haladéktalanul végig kell csinálni, valamint az állat hulláját radikális módon fertõtleníteni, ill. megsemmisíteni, hasonlóképp, a ketrecét, vagy a helyet, ahol élt, alaposan fertõtleníteni.

Ne felejtsük, hogy nemcsak a veszett eb marhat meg valakit. Az állat gyakran csak fenyegetve érzi magát, talán épp mi szorítottuk sarokba s nem adtunk lehetõséget a visszavonulásra. Máskor területét, ételét, kölykeit, vagy párját félti s ezért védekezik támadva. A kutyák magatartása egyáltalán nem véletlenszerû, mindig megvan az ok és okozat összefüggése, viselkedésük bizonyos szabályok, néha valóságos szertartások szerint történik. A szokásostól eltérõ megnyilvánulások tehát gyanúsak. Már csak a veszettségellenes védekezés szempontjából is fontos, hogy kedvelt háziállatunk viselkedése megértésére ráfigyeljünk.

Minden olyan kutyát, amelynek viselkedése lényegesen megváltozott, késlekedés nélkül állatorvoshoz kell vinni. Könnyen megeshet, hogy egészen más problémája van. Kaphatott pl. álveszettséget (Aujeszky-kór), szopornyicát, fájhat a foga, meglehet, hogy megmérgezték, vagy valami egyéb kutyabaja van, esetleg egyszerûen csak épp a koslatás idõszaka gyötri. De ne feledjük, hogy a veszettség igen súlyos, gyógyíthatatlan betegség, amit teljes komolysággal kell tekintetbe vennünk, nem fölösleges az elõvigyázat. Veszettség ellen semmilyen házi eljárás, mint pl. antibiotikumok adagolása, nem segít. A népi kezelésmódok, mint pl. a kutya orrhátának tüzes vassal való érintése, a megmart hely kiégetése, különbözõ növényi szerek adagolása stb., sem megelõzõk, sem gyógyító hatásúak. Viszont egészségügyi neveléssel, a ragadozó vadállatok állományának természetes szinten való tartásával, kutyánk rendszeres beoltásával, a kóborkutya-kérdés civilizált rendezésével s nem utolsó sorban az állatok viselkedésének megismerésével, sok bajnak vehetjük elejét!