A Duna-delta Romániának kalandokban és izgalmakban felette bõvelkedõ régiója, amelynek nádasait az erõs keleti szelek mellett a „Kárpátok Géniuszának” ’89-es elreptetése után nemzetközi politikai események is borzolják. A több évtizedes delta-pusztító román belpolitika után most román-ukrán viszály zavarja a Duna vizét. A Duna Chilia nevû ága román–ukrán határfolyó. A gránicot a folyam fõ sodra képezi, és maga a természet is az ukrán fél malmára hajtja a vizet, a tengeri beömlésnél ugyanis egy kisebb fiók-delta képzõdik, amely évente mintegy 20–50 méternyi széles üledéksáv lerakásával a Fekete-tenger romániai partjából kapcsol át a keleti szomszédhoz egy-egy partszakaszt. 

  A természetnek ezt a bosszantó mûveletét tetézi most az ukrán kormány is, amely néhány héttel ezelõtt a saját térfelén egy hajózható csatorna építésébe kezdett, amellyel megszünteti Románia monopolhelyzetét a dunai hajózás fölött. Románia ezzel hatalmas jövedelemtõl esik el, Ukrajna ugyanis öt év alatt mintegy 600 millió dollár „csatorna-díjat” fizetett a folyam Sulina ágának a használatáért. Az új csatorna megépítése mindössze 15 millió dollárba kerül. A román fél tudja, hogy az anyagi veszteség egymagában gyenge érv, ezért a nemzetközi fórumokra a csatorna környezetkárosításával, a Duna-delta élõvilágának veszélyeztetésével evez be. 

  Tény az, hogy a Ceauºescu-rezsim deltapusztító ténykedése már a nemzetközi érdeklõdés elõterébe emelte a 534 ezer hektárnyi vizenyõs területet, amelyen a világ legnagyobb összefüggõ nádasa található. Cousteau kapitány személyesen vállalta fel a Duna-delta védelmét, az õ tekintélye kellett ahhoz, hogy végre létrehozzák a Duna-delta Bioszféra-Rezervátumot. 

  Számunkra az sem közömbös, hogy a Duna-delta kutatás egyik nemzetközi szaktekintélye az erdélyi származású Kiss J. Botond, aki, a ’89-es romániai fordulat után személyesen látott hozza egy százfõs delta-rendõrség megszervezéséhez, amelyért a román parlament pulpitusáig habzó támadássorozat érte, egészen addig az abszurditásig, hogy Erdély Magyarország általi elfoglalását majd egy délrõl jövõ fegyveres támadással fogja segíteni. 

A Jókai fantáziáját is meghaladó nagy-romániás attak után néhány évre Kiss J. Botond államtitkári beosztásban felelt Románia környezetvédelméért, mint az RMDSZ reprezentánsa. Ebbõl a funkcióból az RMDSZ távolíttatta el – a környezetvédelmi tárcát a kormánypárt magának vindikálta –, anélkül, hogy búcsúzáskor bár egy „köszönöm szépen”-nel jutalmazták volna. Botond jelenleg a tulcea-i székhelyû Duna-delta Kutató és Fejlesztési Intézet egyik alapembere. 

  Témánk szempontjából az sem mellékes, hogy Kiss J. Botond A delta könyve címû (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1982) kiadvány szerzõje, ennek román nyelvû bõvített változata másfél évtizeddel késõbb 1997-ben Székelyudvarhelyen jutott nyomdafestékhez, fõ támogatója a Szabó László vezette AVES Alapítvány. 

  Mielõtt a tulajdonképpeni témánkra visszatérnénk, éppen Kiss J. Botond kapcsán említsük meg azt is, hogy a Duna-delta iránti magyar érdeklõdés akár rendkívülinek is mondható. A diktatúra éveiben az erdélyi magyarok egyik közkedvelt horgászhelye és politikai „búvóhelye” volt. Ezt az idõszakot megelõzõen az ’50-es években a leghírhedtebb romániai számûzetési helyként tartották nyilván, ahol az elítéltek és a deportáltak ezrei sínylõdtek és több százan pusztultak el. 

  Jelenleg a magyar horgászok és deltajárók gyakori és közkedvelt vendégek, két magyar cég is fogadja, horgásztatja, panziós ellátásban részesíti az érdeklõdõket. 

A Duna három folyamága közül az említett Chilia a leghosszabb – 120 km –, a vízmennyiség 2/3-a ezen az ágon jut el a Fekete-tengerig. A Ceausescu-éra idején a tulajdonképpeni deltából a legnagyobb területeket a Chilia-ág melletti részekbõl hódították el „a mezõgazdasági program számára.” Ezt a programot – amely a Rákosi-korszak magyar narancstermesztéséhez hasonlatos – a deltai nádprogram elõzte meg. A középsõ folyamág, a Sulina egyik kistelepülésén gigantikus cellulóz-kombinátot és „nádkutató intézetet” létesítettek. A Duna-delta számára ez volt a legsúlyosabb csapás, hatalmas nádrengetegeket tapostak szét és tettek örökre tönkre. 

  A „nád-program” csõdje után a halászati projekt következett. Ceausescu személyesen foglalkozott az újabb grandomániás terv végrehajtásával. A világon itt létesítették a legnagyobb haltenyésztõ telepeket. Tíz–tizenötezer hektár felületû tórendszereket választottak le töltéssel a delta testérõl. Ezzel megszüntették a tavaszi áradások idején a delta teljes egészének az elöntését, kizárták a halak természetes ivóhelyeit, tönkretették a spontán kialakuló táplálékláncot, és a Delta hal-állománya rohamosan fogyni kezdett. A kifogott csukaállomány például 5 év alatt 75 százalékkal csökkent. 

   Az ugyancsak csõdbejutott halászati programot a mezõgazdasági váltotta fel. A csatornázással hatalmas területeket csapoltak le. Köztük az egykori gigantikus halastavak alján is kukoricát termesztettek. Óriási szivattyútelepeket helyeztek üzembe, amelyeknek gépkolosszusait és a csõvezetékeit ma is a delta mélyén eszi a rozsda. A kukoricatermesztés gyorsan „kiélte” a talajt. A Duna-delta csapadékban igen szegény, a nyári hõség idején az üledékbõl és növényi korhadékból képzõdött talaj betonkeménységû vékony kérget képezett, amely megfojtott minden kultúrnövényt. 

   A teljes csõdhöz nem csak a pártutasításra szervezett kukoricatermesztés vezetett, hanem az egzotikus növénytelepítési tervek is. A tudomány és az õshonos lakosság hiába tapasztalta, hogy átlag minden ötödik évben befagy a Duna vize, hiába tudták, hogy nyolcféle deltai szél közül az orosz puszták felõl érkezõ, szláv nyelvû káromkodással fogadott viharok kegyetlen hideget zúdítanak a térségre, déli gyümölcsök telepítésével is kísérleteztek. Ennél már csak az a különösebb, hogy a Ceauºescu bukása után néhány évvel, ugyanilyen tudományos „princípiumok” alapján a román tengerpartra Görögországból drágán importált pálmafákat telepítettek. 

   A Ceausescu mezõgazdasági programja a Duna-delta iparosításával is társult. Caraorman térségében a delta tengeri eredetû homokdûnéinek a kitermelésére egy ipari monstrum építésébe kezdtek, amelynek a kolosszális méretû roncsai most is a térségben rozsdásodnak, és a nagy súly alatt elkezdõdött a homokra épült település rohamos süllyedése. 

  Ezeket az aberráns elképzeléseket megtorpantotta az UNESCO védelme alá helyezett Bioszféra Rezervátum státusának elnyerése, amely jelentõs külföldi támogatást is maga után vont. A nagy romlás után a változások lassan következtek be, a meglékelt környezetvédelmi ösztön és megsebzett természet lassan gyógyult. 

  Ma is anekdotikus történetek szemléltetik az emberi hanyagság és ostobaság ingoványos területeit. Mondják például, hogy a nagy építkezések idején egy traktor éppen valami nagykutyák munkalátogatása alkalmával fordult bele a Dunába. A traktorista valahogy kiúszott. A delta inspekciózói elrendelték, hogy a traktor árát a szerencsétlen ember fizesse meg. Ez jó deltai szokás szerint „lehalazott” néhány búvárt, akik alámerültek a vízbe, drótkötelet kötöttek a traktorra és erõgépekkel kivontatták. Mikor viszont az iszapot kezdték lemosni a traktorról, a gépész felordított: „Ez nem az én traktorom!” Az enyém piros színû volt!” Mire a búvárok: „Mit gondolsz, hogy mi ott lenn majd elkezdjük válogatni, hogy melyik a tiéd?” 

  Nos, az ukrán Duna-eltérítés ilyen elõtörténetek után érzékenyen érinti a román felet. Már nemzetközi környezetvédõ szervezetek is fellármázták a világot, leveleket írtak Kucsma elnöknek, de ahogy mi a jó ukránokat ismerjük, nem mindannyian ismerik az angol ábécét, s a reklamációkat legfeljebb korommal írják fel a kéménybe, 

  Hiszen, mondják, hogy olyan határincidensek is megesnek, amikor az ukrán halászok átjönnek a román partra halat hálózni, mert azt mondják, hogy a románok a kompról azért borítanak be egész utánfutónyi kukoricát, hogy a halak azon a partszakaszon bandázzanak, és a bõ táplálékforrás közelségében ikrázzanak. 

A Chilia folyamág, a delta-fiók csatornázása egyébként is eltörpül amellett, amit a Kígyók szigetével az ukránok mûvelnek, amelyet még dr. Groza Petru miniszterelnök ajándékozott volt az oroszoknak, s egyébként is az ukránok Észak-Bukovinában és Herca tartományban a román nyelv eltérítésével, ukrán elcsatornázásával is foglalkoznak. Nem különbek a Moldova Köztársaság ruszofil hatóságai sem, akik a román helyett kitalálták a moldován nyelvet, és cirill betûvel íratják le azt is, hogy „nu”, illetve „nyet!” 

A román fél minden bizonnyal szívesen fogadná a Duna-menti országok, köztük a magyar állam állásfoglalását is a Chilia-csatorna (Bîstroe-kanális) ügyében, de ebben az esetben is csak az a kérdés, hogy a magyar fél kockáztatja-e a románnál kedvezõbb magyar–ukrán kapcsolatokat.