Dagonya: olyan vizes-sáros, pocsolyás mélyedés, amelyet a szarvas és a vaddisznó rendszeresen felkeres és amelyben iszapfürdõket vesz, ami a testápolás fontos eleme. A nyári melegben a sárfürdõ  hûti az állat testét, a megszáradt sárréteg pedig védi az élõsködõk ( kullancsok, atkák, tetvek, bolhák, szúnyogok) ellen. Dagonyák ott jönnek létre, ahol összefüggõ vízzáró réteg  található. A vaddisznó egész évben, míg a szarvasoknál inkább a bikák a döhérség (lásd lennebb) és a bõgés idõszakában használják. A dagonyázás után a sarat  és iszapot fákhoz dörzsölik, ezeket nevezzük: dörgölõ-fának.

A szarvas- és vaddisznós területeken legalább 100–150 hektáronként biztosítanunk kell a dagonyát. Ha nincs elég, vagy ha nagyon  száraz a környezet, akkor mesterséges dagonyákat kell létesíteni. Ahol a terepviszonyok megengedik, ott a vízfolyásból  kell oldalágakat kivezetni és kialakítani a dagonyát. A dagonyákra vigyázni kell, ezeket nem szabad mélyíteni, mert sok esetben a vízzáró talajréteget sértenénk meg. Mesterséges dagonyát létesíthetünk mûanyag fólia 90–100 cm mélységben történõ elhúzásával és vízutánpótlással. Betonból és téglából is létesítettek már mesterséges dagonyákat, de ezek nem váltak be igazán (a vad elhagyja azt).

Dárdás vagy nyársas: a szarvasfélék elsõ, még rózsa nélküli agancsalakulatát csapnak nevezzük. Az ilyen agancsot viselõ szarvast, dámot vagy õzet csaposnak nevezzük. A következõ évben, amikor a csapot elhányták, egy hosszabb, erõsebb agancsrudat raknak fel, amelynek már az agancstõvel nincs közvetlen összeköttetése és koszorúja van: ez a dárda. Az ilyen agancsot viselõ állat a dárdás (ez ritkábban fordul elõ, gyakrabban azonban kialakul egy rövid szemág, néha középág is).

Damasztcsövek: Damaszkuszban (Szíria) kiváló minõségû acélt használtak a kardok, majd a fegyverek gyártásához. A damasztcsövet kovácshegesztéssel összedolgozott, körkörösen tekeredõ vékony acélhuzalok alkotják. A korábban gyakorolt fegyverkovácsmódszer szerint egy hüvely köré csavart és kovácsolt acél- és vashuzalokból puskacsövet készítettek csak a füstös lõpor számára. A csõ belsejét dörzsölték, a külsõ részét esztergálták és csiszolták, savval való maratással a különbözõ minõségû acélokat eltérõ mértékben korrodálták, vagy barnítással tették láthatóvá a szálak rajzolatát. Csodálatos mintázatot nyertek, ami a csõnek tetszetõs külsõt kölcsönzött és megakadályozta a napfény visszatükrözését. A damasztcsövek rendkívüli szívósságukkal tûntek ki, így lehetõvé vált a csõfal vékonyítása (és ezáltal a fegyver súlyának csökkentése). Hátrányukra vált, hogy elkészítésük hosszadalmas volt és sok volt a selejtes termék (Náhlik A.).

Döhér: a csülkösvadak (kivéve a vaddisznót) legjobb testi állapota az aránylag kevés energiaráfordítással párosult jó táplálkozás következtében, amikor az üzekedési idõszak elõtt energiatartalékok halmozódnak fel. A szarvasbika hízási idõszaka júliustól szeptemberig, az õzbaké június–július, a zergebaké augusztus–október hónapokra terjed, amely idõszak végére testtömegük maximumát érik el.

Dublé (fr. doublé ’kettõs találat’): két vad elejtése közvetlenül egymás után két lövéssel anélkül, hogy a fegyvert vállról levennénk. De nem szabad öszszetéveszteni a dupla találattal, ami azt jelenti, hogy egy lövéssel két vadat ejtünk el.

Dum-dum lövedék: repeszlövedék amelyet az angolok használtak a gyarmatosítási háborúk alatt. A Kalkutta (India) melletti Dumdum lõszergyárról kapta a nevét. Sajnálatos módon még napjainkban is hallható, hogy a robbanó, illetve osztott köpenyes lövedékeket „dum-dum” lövedéknek nevezik.

Durva sörét: más néven szatyma, fickó vagy posta. A sörétszemek mérete többnyire fél- vagy negyedmilliméterenként nõ. Hazánkban méreteiket milliméterben jelzik, de többnyire minden országnak saját számozási rendszere van. Magyarországon két számnyi ugrás a skálán fél milliméter átmérõnövekedést mutat. A 10-es a 3-mm-es sörétméret, a 8-as tehát 3,5, a 12-es 2,5 mm-t jelent.

Hazánkban 2 és 5 mm közötti sörétméretekkel szabad csak vadászni. Az 5–9 mm méretû sörétet durva sörétnek vagy postának nevezzük, de ezek használata tilos.

Dürgés: ezt a kifejezést a madárfajokon belül  a Tyúkalakúak rendjére: a Fajdfélék (siketfajd, nyírfajd, császármadár) és Fácánfélék (fürj, fogoly, fácán) valamint a Túzokfélék családjára használják, amely a párzási idõszakot és az ez idõ alatti viselkedést jelenti. Ebben az idõszakban a tollazat felborzolása, hangadás, násztánc és a jellegzetes mozdulatok fajspecifikusak.

Ecsettoll: vagypedig másként a német „Malerfeder” fordítása után még festõtollnak is nevezik. Több madárfaj elkorcsosodott legkülsõ evezõtollát nevezzük így, de különösen az erdei szalonkáét, amely szép vadászemlék és trófeának számít.

Egyszárú: az egyagancsú õzbak, dám- vagy szarvasbika. A megszokott két agancsszár helyett csak egy szár fejlõdik. Ritkábban örökletes, mint a teljes agancshiány, amit szaknyelven tarfejûségnek neveznek. Elég gyakori az agancsképzõdés ideje alatti mechanikus sérülés, amelynek következtében – akár a rózsatõ kitörése vagy korcsosulása során – csak egy kis csonk fejlõdik ki. Azonban kell ügyelnünk, hogy az egyagancsú állatot ne tévesszük öszsze az agancshullatás idõszakában látott egyedekkel, amelyek nem egyidejûleg hullatják el agancsaikat, és így több órán vagy napon át egyszárúnak láthatók.

Elöltöltõ puska: A korai tûzfegyverek természetesen elöltöltõk voltak. Az elkészült csövet egyik végén (a tusra erõsített részen)  a csõrész felhevítése után vasdugóval zárták le. Ezen puskáknak a megtöltése sok idõt vett igénybe.

Aaz alábbiakban ismertetjük a rég elfelejtett töltési módot. A vadász belefújt a csõbe és  meggyõzõdött róla, hogy a puska szuszog (szelel), azaz a gyúlyuk nincs eldugulva. Majd elõvette a lõportülköt, szarvat és egy lövet puskaport a csõbe juttatván, a kalapfojtást, kócot a csõ végébe dugva a fojtásverõvel, puskavesszõvel lefojtották. A leverést addig folytatták, amíg a fojtásvesszõ a leverésnél felugrott. Ez a mûvelet azért volt fontos, mert a rosszul levert fojtás alatt a lövésnél csak szotytyant és nem durrant a puska, a serét pedig a csõ végénél a földre hullott. Azután elõkerült a serétzacskó és a lövendõ vad függvényében a megilletõ serétet (kásagöbecset, dunsztot, hümzlit, madárserétet, nyúlserétet, fickót, postát, öregszatymát vagy egy szem golyót, láncos postát) a csõbe eresztettek, amelyre kisebb menyiségû kóc verõdött  s ezzel a puska meg volt töltve.  Akkor a gyutacstartóból elõkerült a gyutacs, kapszli. A sárkányt, kakast húzott félkerékre húzták, a puskacsecsre rátették a kapszlit. A kakasra helyezett nagyujjal s a ravaszra (bezzentyûre) tett mutatóujjal gyakorolt nyomással, szép lassan, elõvigyázatosan leeresztették a kakast, hogy a kalapja a kapszlit a puskacsecsre nyomja.

Emse: koca (régiesen: göbe) a nõstény vaddisznó, amely éves koráig malac, azután süldõ, majd végül emse.

Euszták (Eustach): Az osztrák vadászok védõszentje. (Németországban is õ volt a 15. századig, amikor Hubertusz kiszorította vallásos jelentõségébõl.) A történeti személy feltehetõen egy Eustachius Placidus nevû római katona volt, aki elõtt egy ízben megjelent egy szarvasbika, agancsában kereszttel, és a látomás hatására Eustachius felvette a kereszténységet.

Tiltott „posta-lövedékek” egy medvelapockában. Farkaslaka, 2001