„…A Se­re­gé­lyek pe­dig nagy se­re­gen­ként jár­nak, s in­nét is vötték a mi nyel­vün­kön va­ló nevezetjeket; Sok­szor mint­egy gömbölyegen öszve cso­por­toz­nak, mert ki-ki a se­reg­nek közepire igye­kez­nék fér­kõz­ni s így is fo­gat­tat­nak meg gyak­rab­ban, mi­dõn a se­be­sen va­ló re­pü­lés köz­ben öszve üt­köz­vén, a föld­re le­ve­ret­tet­nek…” — ír­ja Miskolczi Gás­pár görgényi tisz­te­le­tes az „Egy je­les Vad-Kert Avagy az Ok­ta­lan Ál­la­tok­nak His­tó­ri­á­ja” cí­mû, 1702-ben Lõ­csén meg­je­lent köny­vé­ben. Va­ló­ban, e ma­dár gyak­ran lát­ha­tó ha­tal­mas csa­pa­tok­ban s meg­ér­de­mel­ten vi­se­li ne­vét.

Eu­ró­pa dé­li ré­szei ki­vé­te­lé­vel majd egész kon­ti­nen­sün­kön, va­la­mint Ázsia nagy ré­szén ho­nos, de be­te­le­pí­tet­ték Észak-Ame­ri­ká­ba, Új-Zé­land­ra, Auszt­rá­li­á­ba. Azt hinnõnk, gya­ko­ri­sá­ga mi­att min­den­ki is­me­ri, de nem ép­pen így van, so­kan azt sem tud­ják ró­la, hogy nem fe­ke­te, ha­nem ugyan­csak tar­ka tol­lú ma­dár. Igaz, alap­szí­ne zöl­des-ké­ken, bronz­vö­rö­sen irrizáló fe­ke­te, de mi­dõn toll­vé­gei kis­sé meg­kop­nak, elõ­tû­nik vi­lá­gos­bar­na, pik­ke­lyes raj­zo­la­tuk, ez kü­lö­nö­sen ta­vas­­szal lát­ha­tó. A fi­a­ta­lok fény­te­len sö­tét­bar­nák, csak õszi­re ve­szik föl a szü­le­i­ké­hez ha­son­ló toll­színt.

Ked­ve­li a gaz­da­sá­gi te­rü­le­tek kö­zött le­võ park­er­dõ­ket, az öreg fák­ból ál­ló fa­cso­por­to­kat, me­lyek­nek od­va­i­ban jó fész­ke­lõ le­he­tõ­sé­ge­ket ta­lál. A kü­lön­fé­le har­kály­fa­jok je­len­lé­te a te­rü­le­ten fon­tos a se­re­gé­lyek szá­má­ra is, elõ­sze­re­tet­tel fog­lal­ják el az el­ha­gya­tott fész­ke­lõ já­ra­to­kat. Szí­ve­sen ve­szi a ki­tett mes­ter­sé­ges odú­kat; a se­re­gélyte­le­pí­tés­nek Oro­szor­szág­ban — ahol úgy­szól­ván nem­ze­ti ma­dár­nak szá­mít — van nagy ha­gyo­má­nya. Fát­lan te­rü­le­te­ken a lösz­fa­lak kör­nyé­kén fúrt rág­csá­ló­já­ra­tok­ban is meg­te­le­pe­dik, de fész­kel el­ha­nya­golt épü­le­tek ré­se­i­ben, kõ­ra­kás­ok­ban, szik­la­fa­lak re­pe­dé­se­i­ben. A pá­rok gyak­ran még a te­le­lõ­he­lye­ken egy­más­ra ta­lál­nak és a fi­ó­kák fel­ne­ve­lé­sé­ig ma­rad­nak együtt. A fé­szek­odú ki­vá­lasz­tá­sát a to­jó hajt­ja vég­re. Meg­fe­le­lõ te­rep­adott­sá­gok kö­zött, a fész­kek la­za te­lep­ben he­lyez­ked­nek el, meg­tör­té­nik, hogy egy­azon fé­szek­be több to­jó is le­rak­ja to­já­sát. Arány­lag ko­rán kezd fész­kel­ni, még a meg­ké­sett fé­szek­al­jak is fi­ó­kát rö­pí­te­nek jú­li­us kö­ze­pé­ig. A fé­szek­alj 5-8, igen vi­lá­gos, zöl­des­kék to­jás­ból áll. Mind­két szü­lõ kot­lik, de el­sõ­sor­ban a to­jó, a hím nap­köz­ben he­lyet­te­sí­ti, rend­sze­rint rö­vi­debb idõ­re. A fi­ó­kák 12-13 nap­ra kel­nek ki s a hím mes­­szi­re el­szál­lít­ja a hal­vány­zöl­des to­jás­hé­jat. Ez az ösz­tö­nös cse­le­ke­det más fa­jok­nál is föl­lel­he­tõ s a fé­szek­alj biz­ton­sá­gát szol­gál­ja, mert el­te­re­li a ra­ga­do­zók fi­gyel­mét a fé­szek he­lyé­rõl. A fi­ó­ká­kat mind­két szü­lõ táp­lál­ja nagy oda­adás­sal, kb. há­rom hét múl­va lesz­nek re­pü­lõ­sök.

A se­re­gé­lyek táp­lá­lé­ka rend­kí­vül vál­to­za­tos. Ren­ge­teg ro­vart fo­gyasz­ta­nak, kü­lö­nö­sen ta­vas­­szal és nyár­elõn. Fi­ó­ká­i­kat is el­sõ­sor­ban ízelt­lá­bú­ak­kal, lár­vák­kal, fér­gek­kel és pó­kok­kal táp­lál­ják. Táp­lá­lék­ke­re­sés köz­ben gyak­ran sze­gõd­nek a nagy­tes­tû vad- vagy há­zi em­lõ­sök mel­lé, el­kap­kod­ván a rá­juk szál­ló le­gye­ket, fel­ri­asz­tott sás­ká­kat, föld­bõl ki­for­dí­tott gi­lisz­tá­kat. Az év­szak vál­to­zá­sá­val a se­re­gé­lyek táp­lá­lé­ka is meg­vál­to­zik, rá­jár­nak a cse­resz­nyés­re, eper­fák­ra, szõ­lõ­re. „…Ezek a Ma­da­rak a szé­pen meg­ért szõ­lõt fe­let­te igen sze­re­tik és olyan­kor táj­ban is jõnek a mi föl­dünk­re, ami­kor az­tán a szõ­lõ­he­gye­ken igen sok ká­ro­kat tesz­nek…” ál­la­pít­ja meg Miskolczi tisz­te­le­tes úr, tel­jes jog­gal, hisz a sok ezer­nyi zsi­vaj­gó csa­pat lá­to­ga­tá­sát a szõ­lõs­gaz­dák a jég­ve­rés­sel ve­te­ke­dõ ter­mé­sze­ti csa­pás­nak tart­ják. Újab­ban be­járnak a vá­ro­si sze­mét­te­le­pek­re, ahol go­moly­gó csa­pa­taik már oly meg­szo­kot­tak, mint a var­jú­fel­hõ. Ér­de­mes reá­fi­gyel­ni a nagy csa­pa­tok­ra is, ta­vasszal-nyá­ron né­ha kö­zé­jük ke­ve­red­nek a jó­val rit­kább pász­tor­ma­dár egye­dei. Az sem rit­ka je­len­ség, ami­kor fe­hér­tol­lú, rész­le­ges al­bí­nó pél­dányt lá­tunk, vagy csõr­tor­zu­lást — a nagy szá­mok tör­vé­nye alap­ján nagy pél­dány­szám­nál több rend­el­le­nes­sé­get le­het meg­fi­gyel­ni.

A se­re­gély ál­lan­dó, vagy kó­bor­ló ma­dár, az észa­ki po­pu­lá­ci­ók vo­nu­lók. Dél-Eu­ró­pá­ban, Észak-Af­ri­ká­ban te­lel s arány­lag ko­rán vis­­sza­tér, akár feb­ru­ár vé­gén is. A ná­lunk te­le­lõk ál­ta­lá­ban a bal­ti, v. skan­di­náv or­szá­gok­ból jön­nek.

Ma­da­runk egyik ne­ve­ze­tes­sé­ge, hogy kön­­nyen meg­ta­nul han­go­kat, eset­leg sza­va­kat is utá­noz­ni. Szin­tén a „Je­les Vad-kert”­ben ol­vas­suk: „A Se­re­gély igen meg­ta­nul em­be­ri mó­don szól­ni, mi­dõn csak ma­gá­no­san ház­ban tart­a­tik, ho­lott más egyéb­fé­le szót nem hall­hat. A Mes­te­re pe­dig min­den­kor mel­let­te ül és szü­net­len mondogálja elõt­te azo­kat a sza­va­kat, ame­lye­ket kí­ván tõ­le; de azon­ban ked­ve sze­rint va­ló étel­lel ked­vét is ke­re­si. Így az­tán va­la­mely ének­nek egész ver­sét, avagy kü­lönb-kü­lönb­fé­le nyel­ven va­ló szó­kat meg­ta­nul ki­mon­da­ni ”. Eh­hez hoz­zá­te­het­jük, hogy a se­re­gély tu­laj­don­kép­pen nem be­szél, csak utá­noz.

Ha­zai ál­lo­má­nya más­fél-két mil­li­ó­ra be­csült. A se­re­gély egyi­ke an­nak a 11 ma­dár­faj­nak, amely­nek ál­lo­má­nya pil­la­nat­nyi­lag még nem mu­tat ag­gasz­tó ten­den­ci­át s amely­re épp ezért nem ter­jed ki a va­don élõ fa­jok és élet­te­rük vé­del­mét szol­gá­ló ber­ni egyez­mény vé­del­me. Az 1996/103-as, a va­dász­te­rü­le­tek­kel és vad­vé­de­lem­mel fog­lal­ko­zó tör­vény ér­tel­mé­ben va­dász­ha­tó, idé­nye aug. 1 és márc. 31 kö­zött van. Ap­ró, 1,75 – 2,0 mm-es ser­ét­tel lö­vik, va­dá­sza­tá­ra a nagy ka­li­be­rû, szét­te­rí­tõ fegy­ve­rek aján­lot­tak. 