Vö­rös vércse (Falco tinnunculus)

  Zsiga barátom, keresztanyám fia, serényen dolgozik a halas bicskámmal, amit ajándékba kaptam szüleitõl.
Most ezt itt bevágom! – mutatja, s a kóróizület árkának kétoldali bõrét óvatosan fejti végig. Alája rövidke fapálcikát ékel, amivel felemeli és kifeszíti a húrokat. Hasonló darabból készül a vonó, smár húzza is a talp alá valót, amitõl még a „földikutyák” is világgá mennek. De az én iskolázatlan fülemnek (akkor még hat éves sem voltam) ez mennyei zene volt. A törö’búza (a „k” betüt gondold bele, mert a Mezõségen megspórolják) tavalyi szárából készült kórémuzsika szebb ajándék volt akkor, mint ma egy „komputer”, amit, ha kapnék is már késõ…
De most még térjünk vissza a szabédihatárba, a Gyöngyes-kút mellé, ahol 1950-ben keresztszüleim másodszor kapálták a kukoricát. A nagy zenebonára õk is elõkerültek, s mivel a nap is hegyesen sütött már, és a falu felõl déli harangszót hozott a szellõ,  hát megszelték a káposztalapin sütött kenyeret, mely púpos volt és höbörcsös, mint egy vakontúrás, barnára sült héja,… mint a hamvadó parázs, de a sütõkemence békés melegével töltötte el bensõmet, ahol jókora szállást készített neki az éhség. Frustuk után nagyobb tisztelettel csattintottam össze bicskámat, mely a hüvelykujjamat is szalonnának vélte, s ezért most útilapuba csavarva meredezik a többiek között, mint egy ágcsonk. Sebesülésemet megénekelte egy pacsirta is, mely a fejünk fölött állt a levegõben, mintha egy pókfonálon lógna. Majd õ is alábukott, de a helyébe egy galambnagyságú, hegyesszárnyú madár érkezett. Ez is úgy megállt a légben, mintha odaszegezték volna.
- Mit csinál ott, és hogy hívják ezt a madarat? kérdeztem a felnõtteket.
- Kakasolja a szelet! – mondta keresztanyám.
- Ez szélba… – szó ami szó, így nevezte keresztapám akkor ezt a téglaszínû madarat.
Vírcse, vércse, közönséges vércse, vörös vércse, szélleljátszó, toronyvércse, szélverõ, széltapogató, – ezek mind szalonképes nevek, de én úgy érzem, hogy a „szeles” szóösszetételek keresztapám szavának – a szakemberek által – kikozmetikázott változatai. (Heejh! – de nehéz parasztosan tisztának lenni papíron, amikor a képmutató civilizáció sûrû szitáján át nézzük a világot!). Ezeket a neveket azért érdemelte ki madarunk, mert vadászat közben toronymagasságban megáll a levegõben, függöget, szitál, azaz apró szárnyrezdülésekkel egy helyben tartja, magát, miközben sólyomszemével zsákmány után kutat. Ha megpillant valami szöcskét, vagy gyíkot, egeret, összehúzott szárnyakkal zuhan alá a magasból. A rovartáplálékot már a levegõben kieszi karmai közül, vagy azt is a családnak viszi, amint a szükség parancsolja. A kiadósabb zsákmányt, alkalomadtán, egy kisebb kiemelkedésen, vagy a magas ebédlõfán, villanyoszlopon fogyasztja el.
Leírása
Karcsú, gerle nagyságú, hosszú farkú, hegyesszárnyú ragadozó. A nemek méretben és színben különböznek egymástól. A hím súlya 200–230 míg a tojóé 240–280 gramm. Ez az eltérés a testméreteknél is fennáll. Például: szárnyhossz 230–260 és 240-275 mm (az elsõ számpár a hímre vonatkozik). Farokhossz 158–175 és 165–185 mm. Kiterjesztett szárnyainak fesztávolsága 70 centiméter körül van (a tojóé valamivel nagyobb).
Elsõ ránézésre azt mondanánk, hogy ez a madár murokszínû, de ha figyelmesen szemügyre vesszünk egy pár vörös vércsét, akkor talán szégyenkezni fogunk elõbbi, elhamarkodott kijelentésünk miatt. Nézzük hát meg alaposabban egy öreg hím tollruháját!…
Elõször a szürke szín megoszlását leltározzuk fel, mely a fejtetõt, nyakszirtet, a barkót és a szem alatti részt borítja. De felülrõl a farka is hamuszürke, melyet széles, fekete harántsáv és fehér csúcsszalag díszit. Sárgásfehér árnyalatú a homloka, torka, szemsávja és fültájéka. Háta rozsdavörös, melyet elhegyesedõ, fekete cseppfoltok tarkítanak. A test alsó része vörhenyessárga, a begytájékot fekete, hosszanti szárfoltok, hasi részét hasonló színû cseppfoltok díszítik. Evezõtollai barnásfeketék, de a tollzászló belsõ része fehéres-szürkés harántsávokat mutat. A viaszhártya, a szem körüli csupasz bõr és a csûd élénksárga. Szivárványhártyája barna színû, nyolc milliméter átmérõjû.
Az öreg tojó tollruhájának színei fakóbbak, mint élete társáé. Feje barnás, hoszszanti foltozással. Háta fakóvörös, de itt a rajzolatok harántsávokba rendezõdtek, akárcsak a farkán. Testének alsó része halvány rozsdássárga, mely a toroktájon és az alsó farkfedõknél sárgásfehérbe vált. A has oldalait lándzsa alakú fekete szárfoltok tarkítják. Karmai feketék.
A fiatalok a tojóhoz hasonló öltözetet örököltek.
Éles, visító „kí-kí-kí”-szerû kiáltása messzire hangzik. A fészek közelében a házastársak vibráló „vrii-vrii-vrii”-hangzású, véget nem érõ mondatokban társalognak.

Elterjedése
Leggyakoribb sólyomféle, mely Európában mindenhol megtalálható, kivéve Izland szigetét és a 70-ik szélességi kör fölötti területeket, de a fátlan sztyeppét, a tundrát és a kompakt erdõk belsejét elkerüli.
Európai állománya 3–400 ezer párra tehetõ. Németországban 6.000 Angliában 5.500, míg Franciaországban 5.000 költõpárt tartanak számon. Romániában 3.500–5.000 pár költését tartják valószínûnek a tudósok.
Északon, ahol a pockok nagyobb számban élnek, 40 fészkelõ párt is találtak 100 négyzetkilométeren. Az 1970 körüli években a Mezõszabéd melletti 60 hektáros vegyeserdõben 18–20 pár fészkelését bizonyítottuk. Ezek közül 12 pár egy kéthektáros fenyvesben költött, az elhagyott dolmányos varjú, szarka és örvösgalamb fészkekben. Ez a laza kolónia azóta megszûnt. A ragadozóirtási kampány keretében alkalmazott fészekkilövéseknek lett áldozata. Pedig, fõleg ennek a vércsetömörülésnek köszönhetõen lett madárvédelmi terület ez az erdõ. A hajdani Ifjú Természetbarátok Körének adatait felhasználva, Antal Lacival közösen állítottuk össze azt a javaslatot, mely az országos természetvédelmi folyóirat (Ocrotirea Naturii) 1972/1-es számában jelent meg.
Abban a hõskorszakban, a múzeum anyagából készült, 2×1 méteres cégtáblát is állítottunk az erdõ sarkára. A kétnyelvû felirat és a festett vörös vércsepár Bartha Tibi ügybuzgalmát dicsérte. Sárkány Endre muzeológussal szereltük fel a csõvázat.
A kavicsot az országút adta, a cementet mi, a vizet meg a libaúsztatóból nyertük. A kiásott két gödörbe a közeli illegális szemétdombról kölcsönvett mázatlan fazakat és lyukas bilit állítottunk (errõl bárki meggyõzõdhet), és ebbe öntöttük a betont. Huszonöt évig senkit sem zavart a cégér, de a ‘90-es évek közepén az erdész leszedte a lemezt a vázról. Állítólag felsõbb parancsra tette. Állítólag újat raknak a helyére… Állítólag a régivel a tyúkketrecét fedte le… Állítólag… – de ez már bizonyos, hogy azóta ott várja a csupasz csõváz, hogy teljesítse ígéretét ez a mai dem(ag)okrácia. De – attól félek –, addig még sok esõvíznek kell átfolyni a likas bilin. Az idõ múlása sajnos azt bizonyítja, hogy az ilyen szavak árját a tettek nemigen érik utol.
Egy mély sóhajtás után, most röppenjünk le a vén kontinens déli részére, ahol kevesebb az egér, és stabilabb a vörös vércse populációja. Ezt azzal magyarázhatjuk, hogy a ritkább egértáplálék kevésbé befolyásolja a vércsék számát. Ezzel szemben az északi területek négyéves pocokgradációja olyan táplálékbõséget jelent, ami elõsegíti a ragadozók számának növekedését. A hideg, hosszú telek meg az áttelelõ példányok pusztulását hozzák. Ezért változik évrõl-évre a ragadozók száma. Az utóbbi évek felmérései azt bizonyítják, hogy 16 országban csökkent az állomány. Az északi populáció teljes, a hazai részleges vonuló. Fõleg az öreg hímek maradnak itthon, amíg fajtársaik  a Földközi-tenger környékén telelnek. A madarak zöme októberben indul a hosszú útra, és február végén, márciusban érkeznek haza. Kilóg a sorból az a lusta példány, mely 1964 március 30-án még Tunéziában lófrált, ezért ott elcsípték, meggyûrûzték, és valószínû, hogy kiebrudalták az országból, mert pár nap múlva már Romániában került kézre.
Fészkelése
Harcias természetû madarunk fészket nem épít magának, hanem elfoglalja a varjak, szarkák, ragadozók tavalyi lakását. Végszükség esetén kilakoltatja a hasonló termetû tulajdonosokat. De a nagyobb faodvakat, vagy löszfalak, sziklák repedéseit, üregeit is szereti. Az urbanizálódott példányok nagyobb épületeken, tornyokban, várromokon költenek. Õket már nem nevezhetjük fészekparazitáknak, vagy lakásbitorlóknak, és békésen megférnek a közelben költõ galambokkal, csókákkal. Ennek ellenkezõjét állította a marosvásárhelyi vártemplom harangozója 1957-ben, amikor kiszedte a toronyvércse négy tojását. Így elüldözte a madarakat,  akik szerinte a tokányba való galambfiókákat pusztították. Téves elképzelését tetézte azzal, hogy a tojásokat, mint önkéntes hadisarcot, a várfalak alatt ólálkodó kölyöknek ajánlotta fel. Így próbálta megváltani gyümölcsfáinak termését a dullástól. Ma már tudjuk, hogy mindkét elképzelése tévedés volt… (Nyugodjon békében).
Tojásait a csupasz alzatra rakja le, ahová elõbb egy sekély gödröt kapar a tojó, amibõl nem gurulhat szét a fészekalj. Ezt a szempontot kell figyelembe venni a vércséknek kitett költõládák esetében is. Ezért tegyünk a ládákba 2–3 cm vastag homokos kavicsot, vagy egyéb bélésanyagot.
Vidékünkön a tojásrakás kezdete április közepére tehetõ, de nem ritka a május végi fészekalj sem. A tojások lerakása kétnaponta történik. A legtöbb fészekalj 4–5 (3–7) tojásból áll. Ezek átlagos mérete 38,8×30,6 mm (Dr. E. Rey: 116 tojás alapján), de a hosszúság 34–44, míg a szélességi értékek 26 és 33 mm között változnak. A tojáshéj súlya 1,55 g, míg a friss tojásé 21 gramm körül van. Alapszínük sárgásfehér, melyet sûrû, vörösesbarna foltok, pettyek tarkítanak. A kotlási idõ 29 nap (±1). Többnyire a tojó ül a fészken, míg a fiókák tollasodni kezdenek. Addig a hím látja el élelemmel a családot. Az elsõ napokban a fehér-pelyhes kicsikék tiszta húst kapnak. Késõbb a pihetollak sárgás-szürkére váltanak. Ekkor õk is hozzányúlnak a zsákmányhoz, és háromhetes korukban már jól tépik az ennivalót. Kirepülés elõtt kimásznak a a fészekbõl, és a közeli ágakon próbálgatják szárnyaikat. Hónapos korukban szárnyra kelnek, de a szülõk még 3–4 hétig összetartják a családot. A fiatalok ekkor tanulják meg a repülés és vadászat mesterfogásait. Fõleg lesbõl, vagy szitálva vadásznak, csak ritkán üldözik a zsákmányt.
Tápláléka
Herman Ottó szerint képtelen kis madarakat röptében elfogni. Õ a függögetés, kivárás nagymestere.
Más tapasztalat azt igazolja (Nagy), hogy 94 gyomortartalomban öt házi veréb és négy egyéb madár is volt: 1 cickány, 20 házi egér, 45 mezei pocok, 520 rovar (tücsök, sáska, lótetû stb.) mellett.
De a teljes menühöz bizonyítottan még hozzátartoznak a gyíkok, békák, cserebogarak is. És mivel a konkrét adatokból a meggyõzéshez sosem elég, hát ide csatolom a Korodi G.J. könyvében talált leltárt is. E szerint 133 vörös vércse gyomrából 13 patkány, 49 házi egér, 88 mezei egér és 1377 rovar maradványai kerültek elõ (csimmaszok, hernyók, sáskák stb.)

! ! !

Bizony, bizony! – tisztelt polgártársak – ezek az adatok bárkit meggyõzhetnek arról, hogy a vörös vércse semmilyen emberi érdeket nem sért, és eszmei értéke jóval felülmúlja a 92/2000-es kormányrendeletben feltüntetett 250.000 lejes pénzbüntetést, amit meggondolatlan elpusztítójára kiróhatnak a törvény õrei.
Csiri, a vércse. „1964 augusztus 17, Fácános: Boros bácsi ma látta utoljára a Csirit.”
Ez a bûvös mondat egykori jegyzetfüzetem lapjáról szól hozzám. Mintha a múltba hívna, ahol az álmok születtek, a jövõ emlékei. Ahol a nyárfa csúcsának magasságában ott remegett a szélben egy rõtszínû madár, aki hívásomra a vállamra szállt, és visító „vríí-vríí-vríí” – szavakkal fülembe kiáltotta étvágyát. A kéregetõ fióka sírása oly idegtépõen meggyõzõ volt, hogy képes lettem volna a combomból hasított hússal is megváltani dobhártyám nyugalmát. De erre mégsem került sor, mert tudtam, hogy ehhez a falathoz csak a mesebeli griffnek van joga, mely egyszer tán engem is fölhoz majd a földalatti világból… no meg azért, mert a legelõ nyüzsgött a sáskáktól. Csak le kellett hajolni értük. Hát lehajoltam, sõt, le is ültem egy vakondtúrásra.
Csiri a vállamon posztolt. Az elsõ ugrómestert a kezembõl vette el, és féllábon állva, karmai közül ügyesen kicsipegette. A második falatot a földre dobtam, s mire a hosszúlábú felkészült a startra, kis barátom rávetette magát, és két lábbal markolta meg áldozatát. Ezután együtt vadásztunk térden csúszva (én) és ugrálva (õ) a vércseeledeltõl és tehénlapótyáktól roskadozó legelõn. Egy hét múlva már én kunyerálhattam volna egy kis sáskacombot Csiritõl, ha lett volna gusztusom hozzá.
Az izomfejlesztõ röpgyakorlatokat sûrûn ismételgettük, mert a vércsék õszi vonulásának ideje vészesen közeledett, akárcsak a bakajelölteké, akiknek már a zsebében lapult a behívó, mint nekem is.
A zsákmányolás tudományából már csak az egérfogás volt hátra, amit a macskától kölcsönvett, cérnával rángatott mezei pocokkal gyakoroltunk.
Az aerobik gyakorlatokat nálunk, akkor még nem fedezték fel, tehát újításnak tûnt az a módszer, amit én alkalmaztam izomfejlesztés céljából. Valójában évezredes múltra tekint vissza a szatunázás, amit eleink, a solymászok fejlesztettek ki. A szatuna két összekötött galambszárnyból áll, amihez egy darab húst rögzítünk csalogatónak, no meg vagy három méter zsineget. Ezt pörgetjük, forgatjuk, lóbáljuk, kidobjuk, berántjuk a rávágó madár elõtt. Ha ügyesen forgolódunk, és a zuhanó madár elöl idejében rántjuk el a csalit, akkor az esés sebességét kihasználva õ újra a magasba tör, és egy hirtelen fordulat után újabb támadásba lendül. Ha jó erõben van gyámoltunk, akár tucatszor is rávág a szatunára. Ez a gyakorlat izmossá és fürgévé, fordulékonnyá teszi madarunkat.
A szabad röptetés megismerteti vele a legiútak váratlan akadályait; az ellenszelet, hátszelet, légörvényt, a termiket, a süllyedõ áramlatokat, vihart, ködöt, esõt, a szembesütõ napot és a portalan országutak vándorait, a fajtársakat, a légi kalózokat, a szárnyas hierarchiát. Ezekkel az ismeretekkel felvértezve könnyebb a tájékozódás, bátrabban indulhat el az õsök nyomdokain a hosszú útra.
A sikeres elvadítás a természetbe, a fajtársakhoz való visszatérés legbiztosabb záloga, de egyben az emberi jó szándék legnehezebb próbaköve is. Mert erre a madarat szoktatni kell, de ennél sokkal fontosabb saját vonzódásunk legyõzése, személyünktõl és egyben az emberektõl való tartózkodás (hogy ne mondjam, félelem) bevésése gyámoltunk emlékeibe. Ez pont ellenkezõ viselkedést követel tõlünk, mint amit eddig alkalmaztunk a fiókanevelés során.  Itt nincs tutujgatás, simogatás, kedveskedés, etetés, kézre hívás, aggodalom: itt önmagunkat, önzõ vonzódásunkat kell legyõznünk. Vagyis, csak akkor örülhetünk a sikernek igazán, ha csalódottnak, elhagyatottnak érezzük magunkat ezután. Ahol az ész kell határozzon, ott semmi keresnivalója a szívnek. Ez a négykamrás vezérlõ testület ne szóljon bele abba, amit a józan ész diktál.
Tehát, a kapcsolatok lassú elhidegülése, a kézbõl etetés megszüntetése, a magány óráinak hosszabbítása, egyszóval az önállósulás elõsegítése a cél. S ha éjszakára kinnmarad kedvencünk, a gyakorlótéren, ne essünk kétségbe (könnyû ezt mondani), mert egy-két nap múlva még jelentkezni fog az erdészház környékén. A köteléket neki sem könnyû elszakítani. Így tett Csiri is, vagyis így tért vissza övéihez a természetbe. Arra, hogy  volt egyszer, nem emlékezett más, csak egy szalmával töltött veder -a fészek- és egy foltos konyhasarok, ahol felnõtt.
Most, hogy újra elõkerültek a majd négy évtizedes fényképek, rádöbbentem arra, hogy senki sem töltötte be azt az ûrt, amit ez az árva vércse maga után hagyott…
Utóirat. Borongós délután csörög a telefon. Az ismeretlen férfi bemutatkozik, majd egy vörös vércsérõl kezd mesélni, amit õ nevel a lakásán. A Madárvédelmi Egyesülettõl megtudta, hogy én konyítok a solymászathoz is, tehát hozzám fordult tanácsért. Ennyi információ elég volt ahhoz, hogy rövid, kapkodó keresztkérdéseim záporát, aggodalmaim lavináját zúdítsam rá:
– Miért tartja fogságban? …mivel eteti? …a ketrec! …a törvény! …az összetört tollak! …a rabság! …mert hivatalos solymász egyesület itt nem létezik… Végül is mit akar, jóember? – teszem fel a kérdést.
– Együtt repülni a vércsével! …Ez a lakonikus válasz kijózanít. Most már nem ösztökél gyors beszédre a telefonszámla, amit amúgy is õ fizet, ezért van idõm gondolatban egybefûzni, értékelni, kiegészíteni a hallottakat.
– Tudja, … sárkányrepülõ vagyok és…
Most már teljessé vált a kép, amit róla alkottam hirtelen, és kissé elszégyelltem magam gyanakvó kérdéseimért. Mert õ, a madarak barátja, a solymászatban jól bevált vadröptetés tapasztalatait akarta alkalmazni szárnyas barátja szabadon engedése, önállóságra, szabadságra nevelése érdekében. És merész ötlettel furcsa hobbiját is alárendelte ennek a célnak.
Többször is láttam sárkányrepülõket, de sohasem értettem igazán különc szórakozásukat. Csak most döbbentem rá arra, hogy azok a magasban lebegõ emberkék az igazi szabadság ízét keresik, amit a madarak könnyed szárnyalásában véltek megtalálni.
Én is fölneveltem egy vörös vércsét, s bár nehéz szívvel, de visszaadtam a természetnek. Fogságban tartottam a szabadságot, de végül is a jobbik énem gyõzött, mert a sólymok is szabadnak születnek. Megtanultam azt, hogy a jóhiszemû, de ártó ragaszkodás nem állhat a szabadság útjába.
És most a vonal túlsó végérõl, – mintha az idõk távolából jönne – saját vergõdõ énem szól újra. De én már egy tapasztalattal gazdagabb vagyok, és nyugodt. Mert közös a cél: Együtt repülni a vércsével!…

One Response to Vö­rös vércse (Falco tinnunculus)

  1. Mester Márta szerint:

    Olyan szép, olyan tiszta, olyan igaz, olyan őszinte.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>