Egy nap az Antarktiszon (2. rész)

Egy nap az Antarktiszon (1. rész)

  Amint megtelnek a halszállító ládák élő hallal, felcsomagoljuk a felszerelést, és megkezdjük a Haskill’s Hole-hoz vezető utat. A letérő félúton van Inacessible Island és Scott Base között, körülbelül tizenöt kilométernyire délnyugatra. Lauren, Jürgen meg én útnak indulunk a fürge motorszánokon, halas ládákat vontatva az utánfutóinkon. A PistenBully lassan döcög utánunk, rugózata annyira kezdetleges, hogy még a kemény, sima jégen sem lehet különösebben gyorsan haladni vele. A három motorszán hamar eléri a letérőt az észak-dél irányú Cape Evans-i jégútról, és nyugatnak fordulunk. Előttünk most a távoli Royal Society Range hegység tölti ki a láthatárt. A csalóka optikai jelenség megint azt sugallja, hogy a hegyek csupán pár kilométerre vannak, noha a valós távolság meghaladja a 60 kilométert. Motorszánjaink gyorsan nyelik az utat, és a sziporkázó fehér jégmezőből lassan előtűnik a pisztáciazöld halászkunyhónk. Az antarktiszi személyzet alaszkai indián néven emlegeti ezeket a költöztethető, fűthető kunyhókat: wannigan. A mi wanniganunk alig több mint egy hőszigetelt konténer, belül egyszerű asztal, meg egy pár szék. A padlóból kiemelhető egy 1,20 x 1,20 méteres darab, amely a jégbe vágott 1 x 1 méteres lékünket takarja. A kunyhó belsejét egy kis, kívülről rákapcsolható petróleummelegítő tartja a fagypont fölött. Ez azért fontos, hogy a lékünk nehogy befagyjon. A plafonra kampó van erősítve, erről jókora csiga lóg. A csigáról erős kötél fut alá a léken keresztül a roppant mélybe, ezen 500 méter mélységben kb. 15 nagyméretű, csalétkes horog van.
  A PistenBully a két szakvezetővel még messze van, nem is látszik a láthatáron a wannigan kis ablakából. Legalább 20 perc ameddig ideér. A kötelet csak a lánctalpas segítségével tudjuk majd felhúzni, így hát marad 20 agyonüthető percünk. Nem kell sokat gondolkodnunk azon, hogy miképpen használjuk fel az időt. Vajon milyen volna a lékben megfürdeni? A sós tengervíz kb. -1,8 °C hőmérsékletű, ilyen hideg vízben egyikünk sem fürdött (még én sem, bár svédországi felnövekedésem alatt sokszor volt alkalmam jeges vízben fürdeni). Az Antarktiszon hivatalosan be van tiltva a lékben való fürdés, mivel ez egy sor különféle veszéllyel járhat; ezek egyike a fürdőzőt elsodorható jég alatti vízáramlat. Ennek ellenére a „pólusi pancs” (polar plunge), egyfajta antarktiszi keresztelőnek számít, s nagyon gyakori. Télen-nyáron valóságos keresztelő-szessziókat tartanak a személyzetnek, a vezetőség pedig általában szemet huny az ilyenszerű unalomölés fölött. Sőt, a McMurdo-i kis boltban még egy ruhára felvarrható emblémát is forgalmaznak, ami mókás pingvin alakjában büszkén hírdeti, hogy tulajdonosa megkeresztelkedett a pólusi pancs révén. Hármunk közül egyikünk sem lenne az Antarktiszon, ha nem lennénk kalandos alkatúak, a PistenBully meg a két – brilliáns ötletünket esetleg ellenző – szakvezetővel még nagyon messze van. Nem sokat teketóriázunk, alsóneműre vetkőzünk, és biztonsági kötelet kötünk a derekunkra. Tapasztalt jégfürdőző létemre én megyek le elsőnek. A wannigan biztonságos belseje jó méternyire van a víz felszínétől, valósággal le kell másznom a lékhez. Lauren és Jürgen fogják a kötelet. Le a wannigan kis nyílásán, le a jégperemre, ami körülveszi a léket – aztán be a vízbe. A víz mint ezer tű, a sokk szinte azonnal beáll. Ennyire hirtelen és bénító hideget soha nem pipáltam. Egy pár perc, és a test eléggé lehűl ahhoz, hogy a szervek egymás után leálljanak. Még egy-két perc, és beáll a halál. Ezt azonban nincs különösebb kedvem megvárni, gyorsan lebukom a felszín alá (még egy sokk), aztán sürgősen ki a lékből. Uzsgyi a jégre, hóangyalt csinálni! Lauren meg Jürgen fényképeznek, kiabálunk, kacagunk. Aztán vissza a wannigan trópusi melegébe. Az egész nem tart több ideig, mint két-három perc. Az adrenalin és az endorfinok lüktetnek egész testemben, és kimondhatatlanul boldog vagyok. Alig öt percen belül Lauren meg Jürgen is megismétli. Mindnyájan hasunkat fogva kacagunk. Az ablakon kinézve közeledik már a PistenBully, ideje visszaöltözni – a pólusi pancsolás ezúttal a mi titkunk marad. A fehérneműt belegyúrjuk egy zsákba, hazaérve majd megszárítjuk.
  Mire benyit a wanniganba a két öreg, olyan minden, mintha semmi sem történt volna. Nyugodtan jegyzetelünk, készítjük elő a horgok felhúzását. A PistenBullyt a wannigan ajtaja elé parkolják, most hát a kötelünk végét – az apámtól annak idején tanult – szibériai vadászhurokkal szorosan odakötjük az első vontató kampójához. A megbeszélés szerint Jürgen beül a lánctalpasba vezetőnek, s megegyezünk egy, a Scott Base személyzete által kevésbé használt rádiócsatornában, amin keresztül állandó kapcsolatban lesz a kötélt húzó lánctalpas és a halászkunyhó. Jürgen most óvatosan megindul a lánctalpassal farolva, a kötél először megfeszül, aztán a csigán keresztül lassan pörögve megkezdi hosszú emelkedését a mélyből. Lauren rádión keresztül irányítja Jürgent. Hosszú percek telnek el, a PistenBully már nagyon távolodik a jégmezőn, és a kötél végtelennek tűnik – ekkor hirtelen megjelenik és átbukik a csigán az első a kötélen átfűzött színes szalagok közül, ami a horgoktól számítandó 50 métert jelzi. Lauren azonnal jelenti Jürgennek, hogy lassítson. Hamarosan több színes szalag – a PistenBully még lassabbra fogja a vontatást – majd felbukkan az első horog, illetve a fémcsat, amivel a kötélre felerősítik a félméteres acélsodrony-előkét és a hozzátartozó horgot. A horog, a sodrony és a csalétek sehol.
Itt ideje végre leírnom az antarktiszi fogashalat. A Dissostichus mawsoni a Déli-óceán legnagyobb halfajtája, a nagy példányok elérik a 2 méter testhosszat, és körülbelül 150 kilogramm súlyúak. Mozgásuk általában lassú, de képesek rövid, agresszív úszósprintekre is. Ökológiailag ugyanazt a szerepet játszák, mint az északabbra fekvő tengerek cápái. A táplálékuk náluk kisebb halakból áll, maga a fogashal pedig a fókák, többféle bálna (többek között az ámbráscet meg a gyilkosbálna) és az óriáspolip étlapján szerepel. Hosszú életűek, 50 évet is elérnek, és viszonylag későn (kb. 15 éves korukban) kezdenek el szaporodni. Az életvitelük nagyon titokzatos, keveset tudunk a fejlődésükről, a szaporodásukról. Mint az antarktiszi halak túlnyomó része a Nototheniidae családba tartoznak, és számunkra, természetesen a fagyásgátló fehérje miatt, roppant érdekesek.
Ez a szörny tépte hát le horgunkat és a vastag acélelőkénket. A PistenBully most már csak araszol, de a horgok többsége vagy üres, vagy le van tépve. Egyszer csak valami sötét, fémszerű sejlik a lékünkben, a jégtörmelékkel borított felszín alatt. A víz tükrét nagy, szürkésfekete fej töri meg, két sárgásan villogó szemmel. Nehéz leírni azt az izgalmat, ami mindnyájunkat elfogott. Laurennek meg nekem első talákozásunk ezzel a titokzatos, antarktiszi körökben legendás lénnyel. Antarktiszi fogashal! A két öreg szakvezető is láthatóan örül a szezon első fogásának. Lauren „álljt” vezényel a távoli PistenBully-nak a rádión keresztül. A hal élve kell nekünk, ezért épségben kell kiemelnünk és hazaszállítanunk. Én vagyok a legjobb fomában, rám vár a hal kiemelése. Nem könnyű ilyen óriás méretű fickándozó halat kiemelni egy lékből, bár a mi példányunk a 40 kilójával csak bébinek számít. Nagy nehezen, a kopoltyújánál fogva kivonszolom a wannigan padlójára. A következő probéma a horog eltávolítása. Lauren egy deszkával kitámasztja a hegyes fogakkal teli állkapcsokat, de mégis átélek egy-két izgalmas pillanatot, ameddig csuklóig ledugom a kezem a hal száján, és kiakasztom a horgot.
A többi horog üres. A mi fogashalunkra hoszú, hermetikusan lezárható, oxigéndúsítóval ellátott szállítóláda vár, de így is sietnünk kell az elhelyezésével a laborunkban felszerelt akváriumba. Art előkerít valami erősebb sodronyt, és összeeszkabál egy pár horgos előkét, közben mi új horgokat meg csalétket készítünk, és Jürgen sietve, de óvatosan visszaereszti a kötelet a PistenBully-val a mélybe. A fogásunkat felcsomagoljuk a PistenBully-ra, és a legnagyobb sietséggel a Scott Base-ra szállítjuk. A halat óvatosan beemeljük az akváriumba, és friss, hideg tengervizet eresztünk bele. Óriáshalunk hamar feléled. A fogásunk többi részét is külön akváriumba tesszük, ezekből az elkövetkező napokban vért veszünk majd injekcióstűvel.
(Art, az öreg szakvezető később fejcsóválva jegyzi meg, hogy egy pár évtizeddel korábban – a 60-as évek óta jár az Antarktiszra – szezononként több száz fogashalat fogtak, és jelöltek meg. Csak úgy hemzsegtek a fogashalak a sarki vizekben. A 2010-es szezon alatt összesen nyolcat fogunk. Ennek a magyarázata a kegyetlen antarktiszi kereskedelmi halászat.)
Izgalmunkban alig vesszük észre, hogy mennyire megéheztünk. A friss levegő meg a csípős hideg kitűnő étvágygerjesztő. Késő délután van, a közös ebéd lejárt, de a szakácsok szerencsére félretettek nekünk valami falnivalót. Mire a laborból feljövünk az ebédlőbe, a kis állomás személyzete közt már elterjedt a híre annak, hogy mit fogtunk. Sok a kíváncsi kérdés, egy páran már le is látogattak a laborba megnézni a fogást. Halunkat valaki mókásan elnevezte Toby-nak, és a név ráragad. A szakácsok már tréfás célzásokat tesznek arra, hogy miképpen készítik el, ha lejárnak a kísérletek. Toby a kutatóállomás új kabalája…

folytatjuk…

One Response to Egy nap az Antarktiszon (2. rész)

  1. pinkoczi György szerint:

    Nagyon érdekes hogy mit csináltok

    Válasz

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

CAPTCHA Kép
Kép frissítése

*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: