Egyéb nevei: füles bagol, füles bagó, füles bagój (Herman O., Chernel I.), kis füles bagoly (Linþia D.), erdei szarvasbagoly (Korodi G. J.).

Már fél órája töröm a fejem, hogy melyik távoli vagy közeli emlékkel indítsam el mondanivalóm, amikor aktív magányomba betör a telefon csörgése. Ez a kis spórolós traccsolás végleg vakvágányra viszi fennkölt gondolataim. Vagy mégsem ?…

…Mert akkor is szólt a telefon a múzeumban, s a vonal végérõl egy aggódó néni felháborodását hallgattam szótlanul.

– Képzelje! Megállt egy külföldi kocsi a kapunk elõtt, lehúzott ablakán kibújt egy puskacsõ és pszt! – szisszent a légpuska, s a nyírfán napozó baglyokból az egyik lezuhant. Most ott lóg egy ágvillában, úgy öt méter magasan, mert azokat a gyilkosokat elkergettem, pedig minden áron meg akarták szerezni a zsákmányt. Csak akkor hajtottak el, amikor a rendõrséggel fenyegettem meg õket.

– Trébely utca 14. számot tetszett mondani? Feljegyeztem, délután arra megyek – nyugtatom meg a hölgyet.

Az erdei fülesbagoly egy óra múlva már az asztalomon feküdt, Kuki jóvoltából, aki gyorsabban cselekedett saját gondolataimnál. Ez az eset 2002. február 2-án történt, és azóta gyakrabban látogattam az itt telelõ baglyokat, hogy fegyvertelen jelenlétem erõsítse a bagolycsõszök táborát. Mert ezek száma a lövöldözés óta ugyancsak megnõtt. Most már senki sem tudott úgy feltekinteni a baglyokra, hogy a szomszédok egyike nyomatékosan elõ ne álljon. Még engem is kinéztek a gúnyámból, amikor a kapun becsengettem kérni egy zacskónyi…

…Röpke két perc alatt bizonyossá vált elõttem, hogy Jack London helyében én inkább betörõvé lettem volna, minthogy élelem-tarhálás közben a sorozatos visszautasítás keserûségét nyeljem napokon át. Az elveszett bicskám is kinyílt valahol, pedig csak egyszer szenvedtem el ezt a szégyent. A délutáni álmából felzavart háziköpenyes úriember hangját nemigen hallottam, mivel úgy 15 méterrõl, az ajtóból szólt hozzám. Balkezével a kilincset szorongatta, mint aki attól fél, hogy a vasárnapi ebéd illatai méltatlan szaglószervekbe kerülnek, ha véletlenül megnyílik az ajtó. Közben jobb keze fonákjával úgy legyintett felém, mint aki szemtelen legyet hesseget terített asztaláról. Ez a gesztus annyira mellbe vert, hogy már fordultam is ki a világból, de ekkor mellém ért István, mindkettõnk ismerõse, és erre már lesétált a kapuhoz a várúr. Pironkodva dadogtam el neki kérelmemet és mutogattam az üres zacskót, amibe néhány köpetet akarok szedni a baglyos fa alól. Szívélyes szavai és ideggyógyászatra valló szúrós tekintete sehogyan sem találtam meg az összhangot.

Még ott úszott a légben a ki nem mondott kölcsönös felháborodások, félreértések, értõdések, bocsánatkérések visszhangja, de én már tömtem is zacskómba a szebbnél szebb bagolyköpeteket, amibõl majd megpróbálom kihámozni táplálékuk összetételét. Állítólag ezekben a gombócokban találhatók azok a rágcsálók is, amelyek a hideg beálltával házigazdánk tanyájára jöttek torkoskodni. Gyógytornának is beillõ hajlongás közben felfogadtam, hogy ezután még a tudomány nevében sem kérezkedek be mások udvarára bagolykaja-maradványokat gyûjteni…

Fanyar „köszönöm”-mel távozom, és mint a mélybõl visszatért gyöngyhalász bízom abban, hogy gyûjtésem kincset is rejteget. Például egy új rágcsálófajt. Dr. Hamar Márton is egy erdei fülesbagoly-köpetben fedezte fel a törpe hörcsög koponyáját, amirõl azt hitték, régen kipusztult Románia faunájából. Ez a hörcsögfaj az ázsiai sztyeppéken honos, és a Bârlad környéki elõfordulása új adattal gazdagította a tudományt. A felfedezés akkor vált teljes értékûvé, amikor csapdával is sikerült befogni a törpe hörcsögöt.

 

Leírása. Galamb nagyságú, de an-nál lazább felépítésû madár. Súlya 250–400 gramm között változhat. Tollazata laza, bársonynál puhább tapintású. Röpte ráérõs, nesztelen, mint az õszi pásztortüzek bágyadt pernyéje. Öltözéke fakéreg színû árnyalatok keverékével festett. De úgy is mondhatnánk, hogy egy ködös naplemente elúnt palettájának szürke, sárga, barna és fekete színfoltjaival álcázta még jobban teremtõje az éj madarát.

És most figyeljük meg a városban telelõ baglyok egyikét, mely alig öt méter magasan ül egy fenyõágon. Lazán megeresztett tollazata rögbilabda formát kölcsönöz neki, de egyben azt is jelzi, hogy teljes biztonságban érzi magát. Még a szemét is résnyire zárja, úgy melengeti magát a februári napsütésben.

Hasoldala a hátánál világosabb összképet mutat, azaz rozsdássárga alapon hosszanti keskeny, sötétbarna foltok és ennél halványabb, hullámos harántcsíkok tarkítják. Farktollait hat sötét harántszalag osztja sávokra.

Madarunk mintha megérezte volna kutató tekintetünket, mert felnyitja szemhéját, s így megláthatom sárgásvörös szivárványhártyáját (ennek átmérõje 11 mm, így írja le az Európai madarak szemkatalógusá-ban Rudolf Piechocki). Szemeit fekete tollgyûrû veszi körül, mely a fülek felõli rozsdás tollakkal és s csõr két oldalát borító szürkés-fehéres sávval együtt alkotja az arcfátyolt. Állítólag ez a kettõs parabola-tányér a fülhöz irányítja a hanghullámokat, melynek nyílásai aszimmetrikusan helyezkednek el. A baglyok fülének ez a rendhagyó beállítottsága nagyban elõsegíti a hangforrás pontos térbeli betájolását, nem kis veszteségére a hó alatt matató egértársadalomnak.

Ha már a hallószerveknél tartunk, azt is el kell mondanunk, hogy az izgalmi állapotban égnek meredõ két tollpamacsnak – amelyrõl a fülesbagoly nevet kapta madarunk – semmi köze nincs a valódi fülekhez. Ez a két bokréta hat-hat tollacskából áll és szemmel láthatóan jelzi madarunk közérzetét, mely ebben a pillanatban hátat fordít nekünk, hogy tollruháját errõl a felérõl is bemutassa. Ez az oldala sokkal sötétebb összképet láttat: ez a szürke és fekete rajzolatok sokaságából adódik, amelyek a szürkés-sárgás foltokat tarkítják. Csukott szárnyának hegye túlér a faroktollakon. Csüdjét sárgás-fehér tollazat borítja, lábujjait is hasonlóképp, a karmokig: ezek és a csõr színe fekete. Kiterjesztett szárnyaival majdnem egyméteres légteret fog át.

Hangját március végétõl hallatja, fõleg a párosodás ideje alatt, és így szól: hui – hui, vagy: huúg – huhug.

Ezek után fejezetet váltanánk, ha nem tolakodna ide egy régi emlék.

2001. június 5-én este a kirepült macskabagoly-fiakat kerestem az ostorfákon, amikor kölyökkutya síró ugatására lettem figyelmes. Az idegesítõ hang a marosvásárhelyi katonaság parkjából jött felém. Kívülrõl megkerültem a területet, hogy a hangforrás közelébe jussak. Gondolatban már megszidtam a lelketlen bakákat, akik szenvedni hagyják az anyátlan kiskutyát. Ekkor a száraz ágon egy pufók madár sziluettje rajzolódott ki a háttérben égõ lámpa fénykörében. Az erdei fülesbagoly úgy öt méter magasból, elõrehajolva nézte a talajt, és púpos háttal, borzolt tollakkal, egy kiskutya elkeseredett hangjával szidott valamit ott alant. „Khau – kau-kau” – csalta továbbra is fülemet a furcsa hang, de szemeim és távcsövem leleplezték az elõször látott-hallott ugató erdei fülesbaglyot.

Elterjedése. Ha nagyvonalúak akarnánk lenni, akkor az északi félteke 30. és 66. szélességi köreivel határolnánk az erdei fülesbagoly elterjedési területét. Ez a megállapítás Észak-Amerikára is érvényes, ahol madarunk Kanada déli részétõl az Egyesült Államok déli területéig honos. Európában csak Norvégiában közelíti meg az Északi Sarkkört, majd Svéd- és Finnországon át keletre haladva fokozatosan délebbre tolódik ez a határ, és az Urál hegységben már csak a 60. fokig élnek erdei fülesbaglyok. Keleten Japán a végsõ határ. Északnyugat-Afrikában a Kanári-szigeteken, az Atlasz hegységben, majd Kis-Ázsiában Palesztináig, odébb pedig Irán és Afganisztán északi vidékein találkozhatunk velük.

Persze csak ott telepszik meg rendesen, ahol megfelelõ táplálékbázisa és fészkelési lehetõsége van. Amint a neve is mutatja erdõhöz, de legalábbis fasorokhoz, bokros területekhez kötött madár. Ugyanis csak itt talál olyan elhagyott szarka-, varjú- vagy ragadozómadár-fészket, amelybe lerakhatja tojásait, és ott felnevelheti fiait. Lehet ez az élettér mocsaras síkságon vagy hegyvidéken is. Dél-Örményországban 2750 méter magasságban is találtak már fészkelõ madarat.

Egy ilyen hatalmas területen élõ madárfaj csoportjai az éghajlati tényezõk kényszerítõ hatására nem egyformán, de a faj szempontjából mindig hasznos módon reagálnak, alkalmazkodnak. Például a Közép-Európa síkságain és dombvidékein élõ állományról elmondhatjuk, hogy állandó lakói életterüknek, de a 600–800 méter felett költõ példányok már nomád életmódot folytatnak, akárcsak a fenno-skandináviai fülesbaglyok. Az északi szélesség 50. foka felett fészkelõk már valódi vonulóknak mondhatók, hiszen több száz kilométeres utat tesznek meg észak–dél irányban és vissza, az õszi-tavaszi utazásaik alkalmával.

A mérsékelt övezetben 1–10 pár költhet négyzetkilométerenként. Ez az egyedsûrûség észak felé és a mediterrán zóna irányába haladva csökken. A lemmingek és a pockok periodikus túlszaporodása a faj észak felé való terjeszkedését idézi elõ.

Egyes területek állománynagyságát a konkurens fajok agresszivitása is szabályozza. Ennek tudható be az a tény, hogy például Angliában nõ a macskabaglyok száma, míg az erdei füleseké csökken. (Csak fel ne szaporodjanak ott az uráli baglyok, mert akkor a bagolykannibálokból is zsákmány lehet!)

Most pedig számoljuk össze gyorsan az európai erdei fülesbaglyokat, amelyeknek létszáma … hmm … hmm …; de minek kínlódjunk, hiszen ezt a mûveletet már régen elvégezték helyettünk a Hagemeijer és Blair urak által kiadott madáratlasz munkatársai. Tehát az európai populáció mintegy

205 000 pár, amihez még hozzájön az Urálig fészkelõ orosz bagoly-népesség, melynek létszámát 50–500 000-re saccolják a szakemberek. Romániában

is eléggé elterjedt faj: állományát

3–8000 párra teszik a becsüsök.

Engem ugyan nem zavar ez a bizonytalan népesség-felmérés, mely nem csupán a megfigyelõk hiányával magyarázható. Akkor lennék igazán elkeseredve, ha a fészkelõ párok számát pontosan ki tudnánk mutatni … ujjainkkal.

 

Fészkelése. Azt már elmondtuk róla, hogy fészket még kényszerbõl sem épít, hanem elfoglalja más madarak lakását. Ezt az állítást hivatott megcáfolni – reményeim szerint – az a bagolypár, amelyik utcánkban, az építészeti líceum elõtti krisztustövis-fákon levõ vetésivarjú-fészekben ütött tanyát, olyan közel a tanterem ablakához, hogy onnan könnyen „lepuskázhatta” volna akár egy bonyolultabb építmény tervét is, melynek birtokában egy víkendházat, sõt a szövõmadár csodálatos fészkét is összebütykölhette volna magának! Nagy csalódásomra azonban sem a szülõk, sem az iskolapad közelében felnõtt fiatal baglyok nem hagytak fel fészekparazita szokásaikkal…

A hazai költési viszonyokat tükrözi Lintia D. megfigyelése, aki március 17-tõl talált friss fé szekaljakat: szerinte ezek idõsebb példányoktól származtak. Állítása szerint a fiatalabbak csak április közepétõl tojnak.

A friss tojás súlya 27 gramm (Heinroth), a kikelt fiókáé 19 g, míg a tojáshéjé átlagosan 1,515 g (E. Rey). A tojások átlagmérete Linþia mérései szerint 39,6 x 32 mm; maximálisan 43 x 34,5 mm, minimálisan pedig 35 x 28,2 mm lehet.

Az anyamadár kétnaponta rakja le kerekded, fehér tojásait, és egyedül kotolja azokat. Fészekalja 4–6 (8) tojásból áll. A fiókák 27 nap után kelnek ki, a tojások lerakásának sorrendjében. A még pihét viselõ fiókák a 24–26. napon kimásznak a közeli ágakra, de csak ezután kezdik gyakorolni a repülést.

A szakirodalom szerint a fülesbagoly évente kétszer költ, de nekem még nem volt alkalmam megbizonyosodni errõl. Véleményem szerint vidékünkön csak ritkán költ másodszor is, de annál gyakoribb a pótfészekalj – mert az elsõ elpusztult –, vagy a kései költés, ami nem rendellenes jelenség, ha tekintetbe vesszük az életterek szélsõséges mikroklímáját, hiszen alig 200–300 méteres szintkülönbség a növények virágzásában is már egy hónapos eltolódást okoz.

Tápláléka. Rendes körülmények között eledele „változatos”, akárcsak az unokámé. (A párhuzam alatt nem a menü azonosságát értem, hanem csak a ’változatos’ kifejezés kificamított értelmével szeretnék ütni két legyet egy csapásra! Mert ahogyan írásom fõhõsének is mindegy, ha házi-, mezei- vagy pirókegér a zsákmány, úgy az unokámnak is mindegy, hogy csíki piros, gyergyói fehér vagy gülbaba-pityóka, csak szalmakrumpli legyen a tányéron reggel-délben-este, s ha lehet még a fõ étkezések között is! Tudtommal ebben a két esetben bukik az ismert közmondás, mely szerint „a jóból is megárt a sok”.)

Az erdei fülesbagoly táplálékának 95%-át az apróbb rágcsálók teszik ki, a maradék 5%-ot a madarak, kétéltûek, hüllõk, rovarok alkotják. Ez arány nagyon megváltozhat egér-szegény években, amikor az „egyéb” rovat 75%-ra is rúghat. Ilyenkor, persze a kóborlási-vándorlási hajlam is erõsödik.

Most pedig térjünk vissza ahhoz a köpetgyûjtési kísérlethez, amelynek kapcsán kódisnak néztek engem. vajon mi késztetett arra, hogy bagolyköpeteket gyûjtsek? Ezt a tettemet csakis a kíváncsiság vezérelte, az a jóhiszemû de naív elképzelés, hogy egy-két véka bagolyköpetbõl tiszta képet kapok a környék rágcsálófaunájáról. Azután, munka közben rájöttem, hogy ez csak egy szép álom, mert a megvalósításához több akaratra, idõre, nagyobb türelemre, egyszóval laposabb ülepre van szükség. Ettõl a perctõl kezdve nagyobb figyelemmel olvastam a bagolyköpet-vizsgálatokról szóló írásokat, és most még nagyobb tisztelettel adózom a szerzõk munkája elõtt.

Azt már tudjuk, hogy a ragadozó madarak köpetei az emészthetetlen tollakból, szõrbõl, csontokból és egyéb anyagokból állnak (mint a zsákmány gyomortartalma, karmai, esetleg gyûrûje stb.). A baglyok 2–3 óra alatt megemésztik a zsákmányt, de emésztõnedveik a csontot nem támadják meg. A nappali szárnyas ragadozók gyomornedvei erõsebbek, ezért az áldozat csontjai sérülnek vagy megemésztõdnek. A bagolyköpetekben tehát teljes egészében megmarad a zsákmányállat koponyája, így az emlõsöket fogaikból, a madarakat pedig fõleg a csõrükbõl lehet meghatározni. Mivel az elõzõkben már bátran bevallottam, hogy miért nincsenek saját táplálékvizsgálataim, az elkövetkezõkben nyugodtan idézem kedvenc szakíróim adatait.

Schmidt Egon könyvében (Madarakról mindenkinek) azt olvashatjuk, hogy 4401 köpetben 4362 darab (99,1%) rágcsáló volt. Ezek között 3888 mezei pocok (86,5%) maradványait találta. Ha bagoly két gombócot köpetel naponta és mindegyikben átlag két pocok koponyája található, akkor elméletileg egy erdei fülesbagoly évente 1460 rágcsálót fogyaszt. Korodi Gál János szerint ez a szám 1000–1500 között változik. Van-e fogalmad, kedves olvasó, hogy ez gabonára átszámítva mit jelent?

Ennyi dicsérõ szó után már elbír egy szidalmat is védencünk, amiért sátoros ünnepeken egy-egy fácán- vagy fogolycsibéhez is hozzányúl. Éhínség idején meg a kint alvó apróbb madarakkal pótolja szûkös kosztját.

Egyik hideg téli napon a lakásunktól tíz méterre levõ fenyõfán riasztottak a cinegék. Az ajtóba kiállva kerestem a riadalom okát. A törzshöz közel, úgy négy méter magasan, egy erdei fülesbagoly sziluettje rajzolódott ki. Távcsõvel már a karmaiban szorongatott balkáni gerle maradványait is kivehettem, melynek belseje és mellehúsa már hiányzott, de még egy éjszaka el lehetett rágódni rajta. Azóta négy év telt el, s én esténként, kutyasétáltatás közben aggódva figyeltem az éjszakázó gerléket. Ennyi idõ alatt két esetben láttam balkáni gerlére vágó fülesbaglyot, de a szárnyas táplálék mindkét esetben tovaszállt. Tehát a galambnyi zsákmány elejtése csak ritkán sikerülhet neki, egyébként a közelünkben telelõ száznál több füles már rég kiirtotta volna a város gerléit, galambjait…

Március közepén járunk. A tujafán balkáni gerle kotol. A novemberben érkezett baglyok visszatértek távoli hazájukba. Úgy látszik, a hóvirág és a kakasmandikó nyitotta meg elõttük a hazavezetõ utat.

Védelem. Még számtalan köpet-analízist bemutató írással tudnám alátámasztani szárnyas barátunk érdemeit, olyanokkal, amelyeknek feltétlenül ott lenne a helye a vadászok könyvespolcain, mégpedig a 60/2000. február 10-i kormányrendelet mellett, amely egy fülesbagoly (Asio sp.) elpusztítóját 150 ezer lejre (nevetséges összeggel: 12 üveg sör árával) bünteti.

Ennél sokkal hatásosabbnak vélem Chernel István intelmét, amely 110 év távolából így szól hozzánk: „Azért ezt a mi munkás, segítõ – habár félszeg alakú – barátunkat úgy pusztítani, mint azt a lõjegyzékek tanúsítják, legalább is szégyenfoltot vet vadászainkra.”

És a nagy ragadozóirtások éveibõl maradt ránk Korodi Gál János figyelmeztetése a vadászokhoz: „Mielõtt varjú- vagy szarkafészekbe lõnénk, gyõzõdjünk meg arról, hogy mi lakja, nehogy bagoly boruljon ki abból.”

De ha ez sem elég ahhoz, hogy a csapatban telelõ baglyok életét megkíméljük, akkor is minden parittyás vagy légpuskás vadászt le kellene hogy fegyverezzen az a bizalom, amely a távoli északról jött vendégeket lakott területeinkre irányította. Õk ugyanis otthon tanulták el ezt a bátor közeledést az ottani emberhez, aki nem jelent veszélyt számukra. Mi is megszívlelhetnénk ezt az üzenetet, amit ismeretlen emberek a madarakra bíztak: hogy barátságban lehet élni az állatokkal, s a természetet nem leigázni, hanem védeni kell.

S ha nálunk mégis feléjük repül egy-egy parittyakõ, hógolyó, vagy a durranó halál ólma, ez annak a jele, hogy agresszivitással táplált civilizációnk még nem nõtt fel ehhez a bizalomhoz…