Vigyorogva mélyebbre nyomom hüvelykujjammal a motoros hószán gyorsulógombját. Fémparipám gyorsul, ágaskodik alattam, és én erősebben kapaszkodom a kis plexiüveg szélvédő mögött. A szél ma különösen hidegen vág, kettős, vastag kesztyűm nedves, a szán kormányának kézmelegítője alig segít gémberedett ujjaimon. Hármas hószánkonvojban utazom a kétsávos Cape Evans-i jégúton. Két kollegámmal vagyok, mindhárman az Antarctica New Zealand fekete és narancssárga kezeslábasában. A ragyogó napsütést magasan szálló, gyémántporszerű jégkristályok törik a felhőtlen égen. Tőlem körülbelül öt kilométernyire balra Ross Island terül el, messze jobbra a láthatáron a Royal Society Range hegység látható. Dél irányába tartunk a több méteres vastagságban befagyott tengeren.
  Ez a nap nagyjából úgy kezdődik mint a többi, de három hónapos ott tartózkodásom egyik legemlékezetesebbjének bizonyul. Ébresztő reggel hétkor, majd kikászálódás az emeletes ágyból adott esetben mentőhelikoptert küldenek McMurdobólaz elsötétített szobában. A vastag rollót elhúzva az állandó napsütés vakítóan hasít bele a szoba homályába. Egy félórán belül közös reggeli; étkezéseknél összegyűl a Scott Base teljes, hozzávetőleg 80 főből álló személyzete. Egy hangosbeszélő szinte percenként hívogatja a bázis magassab rangú adminisztratív személyzetét különféle feladatok megoldására. A két szakács már kora reggel óta sürög-forog, hogy előálljon a ”kontinentális” reggeli, tojásporból rántotta, tejporos kávé, műzli, gyümölcskompót, szendvicsek – jól eszünk, szükségünk van az energiára. Reggeli alatt összeül a kis ötszemélyes csoportunk – Clive, a biológus szakvezetőm, régi antarktiszi róka; az amerikai Art, szintén szakvezető, biológus, aki a 60-as években fedezte fel a halakban levő fagyásgátló fehérjéket, melyek a mostani expedíciónk témájául szolgálnak; Jürgen, a német származású parazitológus; Lauren, amerikai halfiziológus, és én, erdélyi magyar-svéd genetikus-mikrobiológus. A két öreg kifejti a napi tervet: lánctalpassal és motorszánnal közlekedve kimegyünk Cape Evans irányába Inaccessible Island-ig, ahol lékeken keresztül horgászva élő halakat fogunk, amelyeket majd a speciális, hideg vizű akváriumokkal felszerelt laborban tartunk különféle kísérletre. Aztán ellátogatunk Haskill’s Hole-nak nevezett halászkunyhónkhoz, ahol az előző napon a lánctalpas segítségével 500 méter mélységre csalétkes horgokat eresztettünk a szörny-méretű antarktiszi fogashalra vadászva.
  Reggeli után mindnyájan segédkezünk a PistenBully-márkájú személyszállító lánctalpas és a motorszánok felcsomagolásában. A felszerelés fontosabb cikkei közé tartoznak azok a szigetelt ládák, amelyekben az élő halakat szállítjuk. A víz hőmérséklete nem eshet -1,9 °C alá, mert akkor a víz megfagy és a halak fagyásgátló fehérjéjük ellenére elpusztulnak. A felszínen, a jégpáncél fölött, gyakran lehet -20 °C még ilyenkor nyáron is. A ládákon kívül horgászbotokat, akváriumi oxigéndúsítókat, motoros fúrókat, ásókat, csákányokat és három kétszemélyes túlélőkészletet csomagolunk fel. Az utóbbiak roppant fontosak ugyanis túl a bázis viszonylagos biztonságán előreláthatatlan veszélyek ólálkodnak. Az időjárás percek alatt változhat, halálos következményekkel. Az Antarktiszra érkezők a leszállás utáni első napokban alapos túlélő kiképzést kell, hogy végigcsináljanak kinn a jég hátán. Az instruktorok számos olyan esetet sorolnak fel ahol emberek, méterekre a kunyhótól vagy a sátortól, eltévedtek, és agyonfagytak a vakító hóviharban. Végül feliratkozunk az útitervlistára, amelyen jelentjük, hogy hova megyünk, és mennyi ideig tervezünk távol maradni. A Scott Base minden órában rádiós visszajelzést követel, ha ez 10 percet késik, vagy ha hosszabbítás nélkül átlépjük a felírt visszatérési időpontot, akkor működésbe lépnek a mentési munkálatok.
  A két idősebb professzor beül a PistenBully viszonylagos kényelmébe, mi hárman, Lauren, Jürgen, meg én motorszánon közlekedünk. A motorszánok egyike vontat egy utánfutót, amin még több felszerelés, fúró és szigetelt halszállító láda van. Így, utánfutóval is sokkal gyorsabbak az esetlen PistenBully-nál, és mire a lánctalpas eléri az Inaccessible Island-ot, mi hárman már összeépítettük a motorfúrót, fúrtunk az ötméteres jégbe egy sor léket, és már vagy 20 perce horgászunk.

  Az időjárás csodálatos, de vág a hideg. Gyönyörű kilátásunk van a keletre fekvő Erebus-ra. A 3800 méter magas aktív vulkán, az itteni csalóka légköri körülmények miatt, mintha csak kőhajításnyira volna tőlünk, de a valóságos távolság több mint 20 kilométer. Lusta vulkáni gőzfelhő gomolyog a távoli kráter fölött, és arra emlékezteti a nézőt, hogy éber óriással van dolga. Az Erebus egyike annak a mindössze két vulkánnak világszerte, amelyeknek állandó, nyílt lávamedencéje van, és ezért vulkanológiai és geológiai kincseskamrának számít. Mindig aktív, de ritka a nagyobb kitörés.
  A horgászat kitűnően megy. Órákon belül vagy 40-50 halat fogunk össze, és Jürgen, a parazitológus, gyerekes örömmel jelenti, hogy rengeteg piócát talált az Inacessible Island-i halakon (a rekord 23 pióca egy 20 centiméteres példányon!). Az antarktiszi vizek parazitológusok számára paradicsomot jelentenek, az itteni élőlények valami okból kifolyólag kívül-belül tele vannak élősködőkkel. Például a világtengerekből ismert piócáknak kb. 20 százaléka endémikus az antarktiszi vizekben. Jürgen nemrég érdekes megfigyelést publikált, az antarktiszi piócák ugyanazt a típusú fagyásgátló fehérjét tartalmazzák, mint a halak. Ez rengeteg (parazitológusok számára) érdekes kérdést eredményezett: a piócák a halakból nyerik a fagyásgátló fehérjéket, vagy saját maguk termelik azokat? Ha saját termelésűek, akkor hogyan lehetséges, hogy a piócák meg a halak fehérjéje szinte azonos? Ha a halaktól szerzik a fehérjét, akkor azt jelenti ez, hogy az éhes piócák agyonfagynak? Jürgen azért utazott az Antarktiszra, hogy ezekre a kérdésekre fényt derítsen.
Amint megtelnek a halszállító ládák élő hallal, felcsomagoljuk a felszerelést, és megkezdjük a Haskill’s Hole-hoz vezető utat…

folytatjuk