Szeretem a NATIONAL GEOGRAFIC CHANEL mûsorait. Gyönyörû távoli tájakra kalauzolnak el, olyan országokba, ahová soha nem fogok eljutni, olyan madarakat és más állatokat láthatok, melyeket eddig legfeljebb könyvekbõl ismertem. Szeretem a mûsort, egyedül a magyar szöveggel nem vagyok kibékülve. Felháborít, amikor gyilkosoknak nevezik az állatokat! Legutóbb, pontosan augusztus 25-én este is erre a csatornára kapcsoltam. Jól ismert állatokat, nagyon szép képeket, de a kísérõ szöveg szerint egytõl egyig „született gyilkosokat” láttam. Ájtatos manót, pókokat, szitakötõ és szegélyes csíkbogár lárvákat, homoki futrinkákat, kaméleont zsákmányolás, táplálékszerzés, a szöveg szerint „gyilkolás” közben. Nem ismerem az eredeti angol szöveget, de nagyon valószínûnek tartom, hogy többnyire ott is „gyilkosok” szerepelnek, hiszen a televízió szerte a világon a szenzációt hajszolja, a szerkesztõket a tények többnyire nem érdeklik. Ha egy filmben, legyen az a legszebb természetfilm, nem borzalmak, könyörtelen és vérszomjas „gyilkosok” láthatók, akkor az (a televíziósok nagy többsége szerint) nem is érdekelheti az embereket. Arra sajnos nem gondolnak, hogy az ilyen félretájékoztatással a népbutításon túl súlyosan veszélyeztetik az amúgy is gyenge lábakon álló általános természetvédelmi kultúrát. Az említett filmre visszatérve, annak szövegén egyesületünk tagjai, ha látták, valószínûleg vagy dühöngtek, vagy elnézõen mosolyogtak. Ki-ki vérmérséklete szerint. De a többiek? A többség? Akik számára a pókok bogarak, kígyók és békák amúgy is a nemszeretem kategóriába tartoznak? Vajon a film megtekintése után hogyan viszonyulnak egy, a szoba sarkában vagy a kiskertben talált, hálójában békésen üldögélõ és legyekre, szúnyogokra lesõ pókhoz? Könnyû elképzelni. Nem is beszélve a kígyókról és a kígyónak nézett lábatlan gyíkokról. A Föld valamennyi élõlénye körül egyedül az ember az, aki kedvtelésbõl, passzióból öl, akár tömegméretekben is. A példákért nem is kell messzire menni. Gondoljunk csak a turistautakon eltaposott csigákra, a szétdúlt hangyabolyokra vagy azokra a sajnos hozzánk is látogató vendégvadászokra, akik válogatás nélkül lõnek mindenre, ami csak eléjük kerül, az ökörszemtõl az ürgéken át a vízen úszó récéig vagy a fûben szaladó fácántyúkig. De hallottam olyan esetrõl is, amikor a lucernatarlón szaladgáló mezei pocokkal „szórakoztak”. Ezeket az embereket vadászoknak nevezzük, de a szitakötõ vagy a sárgaszegélyes csíkbogár lárváját, amelyek csak azért ölnek, zsákmányolnak, mert éhesek, hogy életben maradhassanak, vérszomjas gyilkosoknak kiáltjuk ki. Pedig erkölcsi szempontból messze felette állnak az imént említett „vadászoknak”. Csupán azt teszik, méretbeni eltéréssel, mint a vágóhidak dolgozói vagy a gazda, aki leszúrja a hízót, a gazdasszony, aki elvágja a csirke nyakát, hogy táplálék, szalonna, sonka illetve paprikás legyen belõlük. Az élelemlánc évmilliós, az állatok megjelenésük óta azért zsákmányolnak, ha úgy tetszik ölnek, hogy életben maradjanak, és fajukat is fenntarthassák. Ölnek, de nem gyilkolnak!