Románul : mormotã

A mormotát nagyon kevés ember ismeri. Még természetjáróink közül is kevesen találkoztak vele. Sajnos ennek nem a mormota éjjeli életmódja – hiszen nem ilyen életmódot folytat -, hanem a hazánkban élõ kis egyedszám az oka.

A mormotáknak 14 fajtája ismert a világon. Ezek a legnagyobb mókusfélék (Sciuridae), s a rágcsálok (Rodentia) rendjébe tartoznak.                                    A mormoták neme a korai pliocénben – úgy öt millió évvel ezelõtt – Észak-Amerikában nagy, mókusféle formában fejlõdött ki. A késõi pliocénben – tehát úgy két millió évvel ezelõtt – vándoroltak az elsõ példányok a Bering-földhídon Szibériába és Észak-Ázsiába, s egyre jobban elterjedtek nyugat felé. A mormoták tehát elõször a jégkorszakban jelentek meg Európában, azaz a pliocént közvetlenül követõ idõkben. Ezt számos barlanglelet, fosszilis mormotamaradvány is bizonyítja.        A köztes idõszakban, a melegedés következtében az erdõk egyre nagyobb helyet foglaltak el. A mormoták, mint sztyeppei állatok, nem tudtak meghonosodni az erdõkben és így csupán az erdõmentes területeken maradtak meg. Az utolsó jégkorszak után nem maradt más hely számukra, mint a hegyek „sztyeppéi”.

Az európai mormota (Marmota marmota) rendszertanilag a rágcsálok (Rodentia) rendjébe, a mókusfélék (Sciuridae) családjába tartozik, amit azért érdemes másodjára is kiemelni, mert a mormotafélék hovatartozási kapcsolatai általában kevéssé, vagy egyáltalán nem ismertek.     Külsejét tekintve, teste kúp alakja miatt a mormota félreismerhetetlen. Metszõfogának elülsõ oldala barna, barnás-sárga, vagy barnás-vörös színû, a fiataloké fehér. Teste felül sárgás árnyalatú szürkésbarna, az egyes szõrszálak hegye világos. Oldalai sárgás-szürkék, alsóteste vörhenyes-sárga. Fejtetõje lapos, fülei kicsinyek és kerekdedek. Bozontos farkának hegyi része feketés.

A mormotának, mint a mókusfélék családjának legnagyobb termetû képviselõjének, a testhossza eléri a jó 60 cm-t, farokhossza 12-18 cm, míg testtömege elérheti akár a 9 kg-t is.
Elméletileg mindenütt otthon lehet, ahol napos, rövid füvû hegyi legelõk találhatók, és ahol a talaj elég mély ahhoz, hogy kiáshassa üregét. Hazánkban gyakorlatilag azonban csak kis számban, a Déli Kárpátokban, a Szörényi havasokban fordul elõ.

A mormoták zöldtakarmányt fogyasztanak, kolóniában élnek, és mint a mondás is tartja: „úgy alszik, mint a mormota”, téli álmot alszanak. A fennmaradásukhoz nélkülözhetetlen  igényeket ezek a tulajdonságaik határozzák meg.

Táplálkozásukban nagyon fontos szerepet játszik a növényzet. Csak felületesen rágják meg az ennivalót, ezért szervezetük rosszul aknázza ki a tápértéket, s az állatok ezért csak az egészen friss és könnyen emészthetõ hajtásokat eszik. Ezek elsõsorban lágyszárú növények fiatal, nedvdús hajtásai, fiatal levelek, virágok és éretlen gyümölcsök, termések. A nyár folyamán csökken a növények tápértéke, késõ õsszel pedig a mormoták beszüntetik az evést.

A mormotáknak szükségük van a téli álom idejére a megfelelõ kotorékra, hogy biztosítani tudják a maguk számára a megfelelõ hõmérsékletet. A mormota ürege 1 m mély és a fõkamra mellett bizonyos távolságban vakon végzõdõ járatokat, ”illemhelyeket” épít. A vackot õsszel puhán kibéleli fûszálakkal, de táplálékkészletet nem halmoz fel benne. Télen 6-7 hónapon át alszik, a kotorék bejáratát belülrõl elzárja. Téli álma idején nem vesz magához táplálékot, bár 3-4 hetente felébred, hogy vizeljen és ürítsen. Téli álmuk idején az északi oldalakat kerülik, míg nyáron a déli oldalakon nem tartózkodnak szívesen az erõs napsütés miatt. Egy-egy nagyobb vacokban tíznél több példány is található. Összegömbölyödnek, mint egy labda, fejüket elöl a hátsó lábaik közé dugják. A rövid nyári idõszakban, egy zsírréteget szednek magukra és a téli álom idején ebbõl élnek. Ilyenkor a szervezet teljes takarékon mûködik, a normális 36-37 fokról, 6-8 fokra száll le, a szívdobbanások száma 114-rõl, 4-re csökken. A család mindig együtt tölti a telet. Tíz közül kilenc mormota a téli álom ideje alatt pusztul el.

Tavasszal, ébredés után sokat esznek, és hamarosan ismét testesebbek lesznek. A nagy téli közösségek feloszlanak és a lényegesen sekélyebb nyári lyukakba már különálló párok, vagy kisebb csoportok költöznek.

Az egy lakóhelyen élõ mormoták szoros kapcsolatot tartanak, rendszeresen üdvözlik egymást, orrukat összedörgölik, fejüket öszszedugják, mintha beszélgetnének. Ha valami gyanúsat észlelnek, éles, messze hangzó füttyel jeleznek Az átható fütty még a zergét is riasztja, és fordítva.

A mormoták gyakran felágaskodnak, és mellsõ lábukat valódi kéz módjára használják, velük fogják meg a táplálékot és tisztálkodnak.

 A téli álomból való ébredés után, ápr.-máj.-ban a végbél közelében mûködésbe lépnek az ivarmirigyek, és amikor már a végbélnyílás mellett kidudorodnak, hogy illatanyagot bocsássanak ki, az az állat szexuális készségére utal. A párzást kölcsönös ölelések elõzik meg. A hímek közt látszatharcok folynak, mellsõ lábukkal dobogva, kifent fogakkal rohannak egymásnak. Párzás után a hím elhagyja a nõstényt, és egy idõre külön lyukba költözik. Kb. 5 hét vemhesség után, a nõstény legtöbb 7, zárt szemû, csupasz kölyköt hoz a világra, amelyek mintegy 3O g-ot nyomnak. Három hét után elkezdik nyitogatni szemüket, és a metszõfoguk is kibújik. Jó négy héttel késõbb hagyják el elõször a lyukat és sokat játszanak a napon. Ha a mormotának sikerül túljutnia az elsõ éven, akár 15 évig is élhet. Csak 2 éves korukra nõnek fel, válnak ivaréretté, így anyjuk az elsõ télen még megengedi, hogy az õ vackában aludjanak.

Ellenségei – eltekintve az embertõl, aki a gyógyító hatásúnak vélt zsírja miatt a mormotát oly irgalmatlanul üldözte, hogy egyes helyekrõl teljesen kipusztult -, a szirti sas, az uhu, és a holló is vadászik rá. Korábban a hiúz és a medve is zsákmányul ejtett egy-egy fiatal, vagy beteg példányt. Számottevõ ellensége a zord idõjárás mely nélkülünk, az emberek nélkül, is megtizedeli a sorait.

Óvnunk, védnünk kell, ezt a szép kis állatkát, mert álltaluk csak szebbek és színesebbek a hegyi lejtõink, legelõink, mert vele egy kellemes színfoltja tünne el állatvilágunk amúgy is egyre „szegényedõ” gazdagságának, változatosságának, mert minden kor emberének emberi kötelessége, hogy hagyjon valamit az utána következõ nemzedékekre is. 