Gondolatok az aranysakál és kutya párosodásának lehetőségéről

  A közelmúltban az aranysakál délkelet-európai elterjedése északi határának a Dunát tartották, mint ökológiai sorompó. Az aranysakál már ősidők óta honos a romániai Dobrudzsa részein. Egyesek (Angelescu 2002) úgy vélik, ez a populáció kipusztult vagy elvándorolt, és az 1900-as években jelent meg újra. Az utóbbi évtizedekben az aranysakál elterjedése nem ütközött akadályokba, mert a farkas 5-6 évtizede kipusztult Románia délkeleti részéről, és az így megüresedett ökológiai fülkét könnyedén elfoglalták a sakálok. Megfigyeléseink szerint (Sz.-Szabó L.) nagyarányú létszámnövekedésük 1970 körül kezdődött el Dobrudzsában, és alig 15-20 éven belül, 1985 óta robbanásszerű elszaporodásuknak lehettünk tanúi. Észrevételeinket a hivatalos adatok alátámasztják, az utóbbi 10-15 évben létszámuk több mint 1000 példányra szaporodott. Nem hivatalos adatok szerint a Romániában élő populáció ennél népesebb. Zöme Dobrudzsában él, de hogy mekkora ez a létszám, találgatni sem érdemes. Tömeges elszaporodásuk, táplálkozási szokásaik változásokat idézhetnek elő az ökoszisztémák összetételében. Leginkább kisemlősökkel, madarakkal, döglőtt állatokkal táplálkoznak, de minden élvezhető eleséget felfalnak. Sajátos hangja rókaugatás és a gyereksírás-kacagás keveréke. Ez a kutyaféle ragadozó ideális életfeltételeket talált a sűrű nádasok, a mocsarak melletti füves területeken. Falkában vadászik, és nagyon intelligens, mint minden kutyaféle ragadozó. A falka 5-30 tagból áll, de alapvető szociális egysége a pár. A csoport fontos alkotói a szaporodásban részt nem vevő, úgynevezett segítő egyedek is. Velük közösen vadásznak és nevelik a fiatalokat. Az aranysakál jó bioindikátor, jelenléte igazolja a terület eltartóképességét. Hozzájárul a vadállomány természetes szelekciójához, mindig a gyengébb állatokat zsákmányolják. Az elfoglalt területen nem lévén természetes ellensége, valamint nagy szaporasága miatt előbb-utóbb ökológiai problémákat okozhat, de valószínű idővel kialakul egy bizonyos ökológiai egyensúly. A róka visszahúzódik az erdős területekre, sakálnak pedig maradnak a mocsaras és füves területek, ahol sztyeppei őseinek tulajdonságait érvényesítheti. Vadászata iránt az érdeklődés minimális. 2003. szeptember 10-én este holland biológusokból álló csoporttal aranysakálok után lestünk a babadagi erdő déli részén. Ismerve a megszokott csapásukat, kissé távolabb várakoztunk mikrobuszunkkal az országút szélén. A közelünkben lévő parkolóhely szemetesládáit és környékét nappal ételmaradékokkal, szeméttel dobálják tele az itt megpihenő utazók. Az ingyenkonyhát, vagyis a szemetes parkolóhelyet a sakálok táplálékért rendszeresen felkeresik. Az idén már több alkalommal sikerült sakálokat megfigyelni itt (szánalmas látvány, de bevált módszer).  Ezen az estén a vacsoránktól maradt csontokat szétdobáltuk a közelben.  Az ínyencfalatok még jobban vonzzák a kiéhezett állatokat. Szürkület után, elsőnek egy róka közelítette meg a szemetesládát, és egy csonttal a szájában hamar kereket oldott. Bizakodtunk, hogy a sakálok már a közelben vannak, mikor a hátunk mögül féknyikorgást, majd tompa csattanást hallottunk az országútról. Hirtelen mindannyian hátranéztünk és a lefékezett autó reflektorfényében még láthattuk a szerteugró sakálfalkát. Tíz-tizenkét példány lehetett, nem volt elegendő időnk felmérni a csoport létszámát. Néhányan kiugrottunk autónkból és a szitkozódó autóvezető felé szaladtunk, sejtettük, hogy sakálokat gázolt el.  A helyszínre érve a sofőr kézzel-lábbal magyarázott, majdnem belehajtott a sakálfalkába, de idejében fékezett, s csak a két utolsót érte el, azok is elszaladtak. Elmesélte, gyakran jár itt sötétedés után, ő gyűjti össze a környéken a tejet, s már sokszor találkozott a sötétben sakálokkal ezen a helyen. Beszélgetés közben az elemlámpa fényénél kerestük, és az út másik oldalán a sáncban találtuk meg a tetemet. Feje véres volt, koponyatörést szenvedett. A másikat nem találtuk meg, megállapodtunk, hajnalban folytatjuk a keresést. A tetemet zöld ágakkal takartuk be, ne áztassa meg az eső. Másnap korán érkeztünk a helyszínre, a világosságban jobban szemügyre vettük. Hamarosan kiderült, fiatal példányról van szó. Felfigyeltünk a kutyával való hasonlóságára. Szőrzete rövidnek tűnt, orra és feje tompább volt a sakálénál, lábai és farka rövidebbek. Nem tudtuk megállapítani, pontosan mi az, egyikünk sem látott közelről fiatal sakált. Tanakodtunk, mi is lehet, de tény, hogy a sakálok között állt. Kerestük a másik áldozatot, de több órai keresgélés után lemondtunk, még vérnyomokat sem találtunk. Valószínű, az nem szenvedett halálos sérülést, vagy ha igen, akkor sikerült a kotorékáig vagy más búvóhelyre menekülnie. A kétes kinézetű sakálról felvételeket készítettünk, melyekből a lap számára is válogattunk. Nekünk nem sikerült eldönteni, de Önök között, Kedves Olvasók, bizonyára van olyan hozzáértő, aki felismeri az áldozat rendszertani hovatartozását. Maradjon ez a kérdés nyitva. A sakál-kutya keveredés nem lehetetlen. Vegyük figyelembe, sehol kontinensünkön nincs annyi kóbor kutya, mint Dobrudzsában. Szakmai körökben a házőrző kutya származása sokáig színtere volt több bizonyítható és kevésbé bizonyítható elmélet csatájának. Farkas, aranysakál, kojot, róka, vörös farkas, sőt egy dingószerű őskutya is szóba került, mint igazolható eredet. A Nobel-díjas etológus Konrad Lorenz az Ember és kutya c. munkájában hangot adott annak az elméletnek, miszerint a kutya származásában az aranysakál volt a meghatározó tényező. A néphagyomány szerint a sakál a farkas és a róka korcsa. Reicholfnak az Emlősök c. könyvében pedig arról olvashatunk, hogy az aranysakálnak szerepe lehetett bizonyos kutyafajták kialakulásában. A géntechnika és a molekulagenetika ma az őskutatásnak új lehetőségeket nyit. A kutya, farkas, sakál és kojot mitochondrium-DNS-einek összehasonlításával meg lehet állapítani, hogy melyik kutyaféle ragadozó a házőrzőnk őse, pontosabban a szülőanyja. A híres molekulagenetikus Robert Waynes és munkatársai kutatásaikkal igazolják, hogy a származás anyai ágon vezethető vissza, és olyan rokonsági vagy származási bizonyítékok megvizsgálása is lehetséges, ami eddig elképzelhetetlen volt. A más kutyaszerű, farkassal rokon állatok kereszteződését is követni lehet DNS-vizsgálattal, de csak a nőstények esetében. Szinte bizonyos, hogy további DNS-típusokat is fognak felfedezni, így minden szelídített sakál vagy kojot szuka eredményes párosodása kutyával ezzel a módszerrel kétségtelenül bizonyítható. Amerikában már találtak farkasokat, amelyek vérében kojot mitochondriumokat mutattak ki, valószínűleg a legújabb időben történt kereszteződések eredményeképp. Dr. Helmuth Wachtel cikkében olvashatjuk, hogy a kutya-farkas eredményes párzása mellett lehetséges az aranysakállal és a kojottal való utódokat eredményező párzás is. A kereszteződést más fajokkal nem zárják ki a kutatások.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>