Egy nap a dél-afrikai Krüger Nemzeti Parkban

…Afrika a csodák országa. Mert ahol ötszáz évig elél a krokodilus, ahol mázsás fogú állatok járnak, ahol kecskenagyságú bakot elnyel az óriáskígyó, s az erdők madara mézet keres az embernek, ott mindenre el lehetünk készülve.
Széchenyi Zsigmond – 1966 – Csui!…Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest.

    Kemény a derekam alatt Afrika földje, ami nem is csoda, hisz csak egy kettéhajtott pokróc meg a sátor vékony szövete választanak el tőle. Ebből következik, hogy rendkívül ébren alszom s félálomban, vagy fölserkenve hallgatom az éjszaka hangjait. Békák, madarak, emlősök brekegő, huhogó, jajongó, üvöltő kórusa, amely tagjait lassanként kezdem már fölismerni. Legkitartóbban talán az afrikai füleskuvik jelentkezik, majd egész éjjel itt kiáltoz a sátor körül, többször is láttam, sőt fotóztam is.

Aztán a dél-afrikai varangyok – kórusuk a tábor úszómedencéje felől hallatszik, az este sikerült megfigyelnem őket. Igen, úszómedence is van a Krüger Park példásan szervezett campjeiben, csak azt csodálom, hogy az erősen klórozott vizet hogyan bírják ki a békák.

Gyakran kiált a közelben a nagy galágó is, valahonnan a tábor belsejéből felel rá egy másik. Meglepően harsány hangok, hisz ez a szürkebundás, nagyszemű állatka csupán csak akkorka, mint egy közönséges hörcsög. De az afrikai éjszaka legjellemzőbb hangja tán a foltos hiénák kísérteties üvöltése. Itt járőröznek közvetlen a camp kerítésén kívül, valóságos ösvényt taposva. Sokféle kihelyezett szigorú fölirat tiltja az etetésüket, de nincs kizárva, hogy azért valamelyik táborozó odavet néha nekik egy-egy falatot, különben nem cirkálnának itt olyan állhatatosan. De az is lehet, hogy a sült pecsenyék valóban étvágygerjesztően terjengő illata a vonzerő titka. Lám a szomszéd utánfutóban táborozó család is valami rostélyossal ügyködött az este, amit birkahúsnak hittem, de rákérdezve kiderült, hogy valami antilopé. Mélyhűtve árulják a camp üzlethelyégében, a Park látogatói szívesen sütögetnek ilyesmit – el tudom képzelni, hogy minket is valami atavikus étvégy vonz az ember egyik legősibb étele, a nyílt tüzön kissé megégett pecsenye felé. Hát akkor ne csodálkozzunk a hiénákon sem, késő éjjelig hárman is ott tolongtak a kerítésen kívül a grillsütővel szemben…

Ha a hiénák hangja hozzá is tartozik tábori éjszakáinkhoz, most is, mint valahányszor, amikor hallom, élmény az oroszlánüvöltés. Ismerjük már a Tv adásokból, nem is egykönnyen téveszthető össze egyéb állathanggal.
Ahogy gróf Széchenyi írja: “…És végül megszólal az állatkirály! Mint mélyen a föld méhéből fölszakadó dörgés, az irgalmatlanság rémületével hat az oroszlánordítás. Messzeföldre elszűrődik a váratlanul elnémult éjszaka csendjében…(Széchenyi Zsigmond – 1966 – Csui!…Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest). Most valamerre a tábortól északra mennydörög az állatkirály, néhány harsány üvöltés, aztán folyamatosan elhaló, nyögésszerű hangok. Azt jelenti, hogy zsákmányt ejtett és most hírül adja a szavanna lakóinak, elsősorban a szomszéd oroszlánfalkának, hogy ez a terület foglalt. Ha napkelte után arrafele indulunk, talán rátalálunk a jóllakottan heverészőkre valahol az útszélen. Mert a Krügerben letérni az útról, vagy kiszállni a kocsiból a hét főbűn közé tartozik…

Miközben ezeken kérődzök, fölhangzik a vörösbegyű afrikai kakuk kiáltása. Lényegesen külünbözik az otthoniétól, de hajnali derengéstől besötétedésig halljuk. Most azt jelenti, hogy hamarosan fölkel a nap. Aztán rázendít a hagadesh ibisz is, harsogó hangja valóságos ordítás, ez mindennapos ébresztőnk, pedig nem is táborozunk vízközelben. Amikor a kardalba bekapcsolódik a sisakos bajszika is, és cserregni kezdenek a fényseregélyek, már nyilvánvaló, hogy új nap kezdődik a Krüger Parkban. Vajon számunkra mit hoz? Megláthatjuk-e egyetlen napon mind a híres Nagy Ötöt, ami a látogatók számára a vadászoktól átvett zsargonban Afrika legveszedelmes öt nagyvadjára értődik, úgymint (az útikalauzok listáinak sorrendjében): leopárd, elefánt, orrszarvú, kafferbivaly, oroszlán? Persze, ha utána nézünk, ide lehetne sorolni a vízilovat is, amely a statisztikai adatok szerint több halálos balesetet okoz, mint a többi öt együttvéve, de mint mondtuk, ez a sportvadászok által fölállított lista, egyféle VIP (Very Important Person – rendkívül fontos személyiség) ahol a lomha víziló nincs mit keressen. Igaz, ha rajtam állna, én bizony alaposan átrendezném a mi VIP listáinkat is…

  De most már szedelőzködnöm kell, mert régi típusú, jó harminc éves sátramat, amelyet 14 sátorszöggel kell rögzíteni, lassabban szedem össze mint útitársaim a magukét, késlekedni pedig nem illik. Összekapkodjuk táborunkat s bepakolunk mindent a kocsiba, estére már egy másik campbe vagyunk bejelentkezve. Gyors reggeli falatozás után, a nap első sugaraiban a kijárat fele húzunk, aztán elindulunk északnak, amerre az oroszlánokat reméljük megtalálni.

Persze, ez nem könnyű feladat, hisz a Park óriási, kb. 350 x 60 km-es terülén háromszor is elférne pl. Kolozs megye. Itt a domborzat változó, vannak benne sziklás magaslatok, lankásan ereszkedő oldalak – ezek rendszerint valamilyen folyóvölgybe torkollnak, enyhén hullámos síkságok, amelyekből itt-ott süvegformájú szikladombok, az ú.n. kopje-k emelkednek ki, a láthatárba vesző szavannák, ahogyan az iskolában tanultunk, mély vízmosások. A déli félgömbön, a Baktérítő körül, ahol járunk, most van tavaszkezdet, a zsendülő fű friss zöldje élesen elüt a vastartalmú laterites talaj rozsdaszínétől. A terep, amelyet most szelünk át, főleg bozótos, szerencsére a bokrok még nincsenek teljesen kilevelesedve, mert akkor látómezőnk csak néhény tucat méterre szorítkozna. Nagy előny, hogy gépkocsival közlekedünk, mert másképp nem is szabad, de nem is lehetne…
Az ilyen vidékről írja Széchenyi : “Nagyon vesződséges a terep. Összevissza gabalyodott sűrűség. Jóformán minden bokor, minden fa tüskés; mégpedig nem is egyenes, hanem kampós, cipőgomboló-forma tüskével borított. Mire hazatértem, cafatokban lógott rajtam a ruha.” (Széchenyi Zsigmond – 1966 – Csui!…Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest).

Lassan gurulunk tovább, a Parkban szigorú sebességkorlátozás van, aszfalton 50 km/óra, a köves úton 40.
Különben nem is igen meri az ember áthágni ezt a tilalmat, nemcsak azért, mert az őrszemélyzet csúcstechnikát használ a sebességmérésre, de tán inkább azért, mert ha valamelyik másik kocsiból látják meg a szabálytalanságot és leolvassák a kocsiszámot, bizonyára jelentik az első táborban, a büntetés pedig ugyancsak drasztikus. Nekünk furcsa, hisz az otthoni országúton tucatnyi szembejövő villogtat, hogy vigyázat, a rendőrautó les a kanyar után, összefogunk a hatósággal szemben, de itt törvénytisztelőbb népek járnak. Vagy vajon a törvény egyenesebb..?

  Egyszer ugyan áthágtuk mi is a tilalmat – esteledéskor olyan látványban volt részünk, amitől nem tudtunk időben elszakadni. Egy kiszáradt tófenékben két hatalmas oroszlán lustálkodott a gyér fűvön, tovább meg az útunkon látott legnagyobb szélesszájú orrszarvú csoportulása: 14 állat, közöttük egy párját ritkító trófeájú, öreg bika is. Elbámészkodtunk, s utána ugyancsak rá kellett kapcsolni, hogy zárás előtt beérjünk a campbe. Az őrtálló szerecsen így is ki kellett nyissa a félig behúzott kapuszárnyat, mi voltunk az utolsónak beérő kocsi. Máskülönben csak tekintélyes bírság ellenében engedtek volna be a biztonságos táborba, hisz a camp egy fordított ketrec: bezárja az embert, kirekeszti a vadállatot – mindkettő szerencséjére.

Hát igen, a Krüger Park rendkívül merev szabályzat szerint üzemel, másképp nem is lehetne az évi mintegy kétmilló látogató és a vadon életét zökkenésmentesen összehangolni. De volt is módjuk kikísérletezni a legcélravezetőbb stratégiát, hisz a kiinduló vadvédelmi rezervátumot még 1898-ban létesitette Transvaal búr állam akkori elnöke, Paul Krüger s látogatók számára 1927-ben nyitották meg. És ne feledjük, hogy a múlt századforduló idején lejátszódó angol-búr háborúk után a britek vették kezükbe az országot, ill. a védterületet és szokott pedánsságukkal itt is remekeltek. Most a Park a napjaink egyik világcsodájának számít, de környezet-és természetvédelmi értéke mellett tekintélyes üzlet is, amit nem kompomittálhat valami felelőtlen turista azzal, hogy pl. megeteti magát az oroszlánokkal. A vészhírű szenzáció hamar szétszaladna a világon, s akkor oda a bevétel.
Nem, inkább jőjjenek a drákói rendszabályok. Ezek egyrészét nálunk is érdemes volna megszívlelni, vagy döntési szinten legalábbis elgondolkozni rajta. Pedig, ha lehetne, milyen szívesen bevezetném őket a Duna-Delta Bioszféra Rezervátum gumimódra nyúló rendelkezései közé!

Íme az a bizonyos szabályzat a látogatók számára nyomtatott ismertetők alapján, t.k. megközelítő fordításban:

» A Parkba belépők vállalják az ezzel járó kockázatot!
» Bejövetelkor kötelező bejelenteni a behozott tűzfegyvereket!
» Figyelembe kell venni a kapuzárási időt! Utána a Parkban közlekedni tilos!
» Tartsuk be a közlekedési sebességet! A siető járművek havonta az állatok százait ölik meg. A parkban sebességmérő készülékek vannak fölszerelve!
» A Krüger Nemzeti Parkban a közúti forgalmi szabályok érvényesek.
» Csak a kijelölt utakon szabad közlekedni, a járművet elhagyni tilos!
» A campben éjjelezni csak bejelentve szabad, helyfoglalás 12 óra után, a tábor elhagyása 9 óráig.
» Vigyázat, maláriaveszély, megelőző intézkedések szükségesek, forduljunk orvosi tanácsadásért!
» Mobiltelefon használata csak a bejáratoknál, ill. campek területén engedélyezett.
» Az állatokat etetni tilos! Az etetett állat agresszívvá, ill. az etetéstől függővé válik. Így a Park kezelőségének nincs más választása, mint ezeket kilőni, ezért az állatok érdekében ne etessünk!
» A Krüger Nemzeti Park területén tüzet rakni és dohányozni tilos.
» A Parkból tilos elvinni növényt vagy állatot!
» Gördeszka-és korcsolya, kerékpár és motorkerékpár használata tilos!
» Ne szemeteljünk!
» A Parkban zajongani tilos!

Hát igen, nem lehetne egy az egyben alkalmazni egy nemzeti park szabályzatát a mi bioszféra rezervátumunk esetében is, hisz ez utóbbiban emberi települések is vannak, a lakosok pedig hagyományos gazdasági tevékenységének folytatását törvény biztosítja. De azért a gördeszka- és korcsolya mellett legalább a ménesnyi lóerejű gyorsmotorokat s a külföldiek vizivadmészárlásait is betiltanám…

De hagyjuk a meddő elmélkedést, örüljünk, hogy itt, Afrika déli csücskén, legalább a Föld e kicsiny részén sikerült egyeztetni az ember és a vadon érdekeit s ha ez jó üzlet, akkor a viszonynak is van jövője. És ami örvendetes, hogy az apartheid államrend 1994-es megszűnte óta, számtalan egyéb problémájuk ellenére, mint az igen elharapózott bűnözés, világméretben jelentős arányú AIDS fertőzés, stb. mellett, az uralmat átvett feketék továbbra is megőrizték a nemzeti parkokat és kifogástalanul üzemeltetik is – volna tőlük elég tanulnivalónk!

  Az út mentén szórtan egy-egy fa bontja meg a bokrok egyhangúságát. Legtöbbjük ágai megtördelve lógnak, kérgük többé-kevésbé lehántották az elefántok – néha valóságos csuda, hogy még élnek. De elszáradt, magas ágaikra is érdemes ráfigyelni, rendszerint üldögél rajtuk valami madárcsoda. Lám, ott valami bóbitás, sasszerű madár, karmaival hosszan lecsüngű zsákmányállatot szegez a faághoz, horgas ragadozócsőre tempósan tép bele a zöldes testbe. Megáll a kocsi, s öt távcső állítódik rá a jelenetre. Vezetőnk, aki az itteni állatvilág avatott ismerője, már közli is, hogy vitézsast látunk, prédáját már magunk is fölismerjük: egy jó méteres nilusi varánusz, amiből pillanatnyilag alig maradt meg csak lekoppasztott gerince s a három zöld gyűrűvel díszített farok. Később még láttunk ugyan varánuszt tépő vitézsast, de ez az első találkozás volt a legmegkapóbb ezzel a rendkívül impozáns ragadozóval és zsákmányállatával, az óriásgyíkkal.

  Elefántos területen járunk, ezt mutatják az úton elhullatott gallyak és nagyobb ágak, amelyet az áthúzó orrmányosok szórtak el. De még jobb bizonyiítékok azok a tiszteletreméltó nagyságú ürülékhalmok, amelyek korát abból is látni, mennyire kaparták szét a gyöngytyúkok, vagy mennyit láthatunk a diónyi nagyságú, fémesen csillogó ganajtúrókból, az óegyiptomiak szent skarabeuszából. Föl is tűnik az első elefánt – szürkés halom a bokrok takarásában, amely hangtalan mozgással szívódik föl a háttárben, anélkül, hogy első vadononlátott afrikai elefántomat szemügyre vehettem volna. Igaz, az ázsiaival már találkoztam Nepál dzsungeleiben, így legalább tudom, hogy ez a két kontinensen élő, de más-más fajhoz tartozó vastagbőrű az orrmánya hegyétől a farka végéig különbözik egymástól. Az átlagosan termetesebb afrikai elefánt orrmánya végén kettős markoló ujj van, a kisebb ázsiainak csupán egy. Míg az afrikai koponyateteje boltozatos, az ázsaié kétfele dudorodik. Az afrikai fülei testéhez mérten óriásiak, az ázsiai elefánt aránylag kisfülű. Az afrikai hátának legmagasabb részei lapocka-és kereszttájt vannak, az indiai elefántnál a hátközép a legjobban kidomborodott. Magatartásuk is különböző. Míg az indiai aránylag könnyen szelidíthető, valahol a háziasítás kezdetén járhat, az afrikainál ez a művelet jóval nehezebben megy. Az ókori népek talán még értettek hozzá, klasszikus bizonyiték erre Hannibál elefántos hadjárata az ókori Róma ellen, egyes afrikai országokban manapság próbálják újratanulni ezt a mesterséget. Remélem, legalább nem a Krüger Park elefántjain…

A bokrok között kisebb zebracsapat, szamárfarkukkal, rövid, fölálló sörényükkel roppant jól mutatnak ezek a fekete-fehér, majd mindig gömbölyűre hízott lovacskák. A Krügerben gyakoriak, számukat olyan 23000 főre becsli a statisztika. Tekintélyes egyedszámuk – néhány más nagytermetű növényevő emlőssel együtt, mint pl. az elefánt, vadbivaly, gnú, impala stb. – fontos szerepet biztosít a fűnemű szavannanövényzet és a fás-bokros területek egyensúlyának fönntartásában. No meg a zebra az oroszlánoknak is fontos tápláléka, a maradékokból pedig részesülnek a szavanna dögevői is, elsősorban a hiénák és sakálok, de a többféle keselyű és a gólyarokonság marabu.

Ilyen területen a zebrák körül gyakran látni Földünk leghosszabb nyakú állatát, a zsiráfot, amelyet foltos nyakorjánnak, esetleg tevepárducnak neveztek eleink. A fák koronaszintjén táplálkozik, magasan álló levelekből, amelyeket jó 40 cm-es nyelvével fölülmúlhatatlan ügyességgel kanyarít ki a legszúrósabb tüskék közül is. Érdekes, hogy neki is csak hét nyakcsigolyája van, mint az embernek, vagy akár kisegérnek, bizonyítékul, hogy nem mindig a mennyiség, hanem a minőség – itt a hosszúság – a fontos. A valószínűtlenül hosszú nyakhoz hasonlóan, lábai is hosszúak, az apró szarvakkal ellátott fej majd hat méter magasból pillant szét a világban olyan szemekkel, amelyekhez a költői lelkű arab csak szerelmesének tekintetét hasonlítja. S ha meggondoljuk, hogy a zsiráftehén lábonállva ellik, s az újszülött zsiráfborjú jó két méteres zuhanással kezdi az életét… Szóval ez az a lény, amelyről a régi anekdota szerint az állatkerti ketrec előtt álló egyszerű székely atyafi azt mondta: Ilyen állat nem is létezik!

  Még csak annyit az itteni kb. 7000 zsiráfról, hogy tudomásom szerint ezek majdnem mind visszatelepített állatok utódai, hisz a derék búrok szinte teljesen kiirtották még az afrikai honfoglalásuk idején, hisz bőrükből kitűnő gabonás-zsákokat, meg olyan ostorokat lehetett készíteni, amellyel a bakon ülő kocsis az előtte lépkedő 6-8 ökörpár bármelyikének farába bele tudott csípni.

Vezetőnk óvatosan fékez, s oldalra mutat a bokrok közé. Végre, itt van a mai nap elsője a Nagy Ötből: egy szélesszájú orsszarvú! Mert Afrikában s így a Krüger Parkban is két rinocérosz-faj él: a most látott szélesszárnyú, meg az errefele sokkal ritkább keskenyszájú – régebb a pontatlanabb fehér- és fekete jelzőkkel illeték őket, ami elsősorban a rájuk száradt pornak-sárnak volt köszönhető. Nyilvánvaló, hogy ez a miénk szélesszájú, hisz a talajszinten ingatja ide-oda mosóteknőnyi fejét, maga előtt tolva tekintélyes szarvát. Sajnos, ez esetben is a bevett szarv szót vagyunk kénytelenek használni, ami helyes pl. szarvasnál-őznél vagy a szarvasmarhák esetében. De ez nem csontos képződmény, mint azokéi, hanem szarú, akár a szőr, toll, pata, karom, köröm anyaga, csak megszokásból nevezzük orrszarvnak. Világszerte sokfele ma is mágikus erőt tulajdonítanak ennek a büszkén meredező szőrképződménynek, Távol-Keleten hatalmas piaca van a szarv porából készült piruláknak, amelyeket aféle Bio-Viagrának tekintenek. Eredményessége azonban legfeljebb placebo hatás, bebeszélés, önszuggeszió, ahogy nevezzük. Mert csak kell használjon az a csodalabdacs ha már olyan fene drága volt… Aztán meg azok a dísztőrök, amelyek markolatát szintén a rinocérosz szolgáltatta, nem hiányozhatnak egyetlen valamirevaló olajsejk vagy emir gálaöltözetének kellékeiből, még tán kivetnék maguk közül a többiek az ilyen parvenüt. És hogy olyan ritka már ez a geológiai időkből ittfeledkezett, mindenütt védettnek nyilvánított ősállat, a kereslet pedig állandó, természetes, hogy a szarúanyag feketepiaci ára a csillagos égig ugrik – no nem éppen így, de súlyra fizetik, mint ugyanannyi színezüstöt. Hivatalos kisérőnk mondta annak idején Nepálban, hogy a hatóságok próbálták a rinó kívánatos voltát, tehát veszélyeztettségét csökkenteni azzal, hogy az ottani páncélos rinocéroszok szarvát az állatok elkábítása után lefűrészelték. Sajnos, ez sem vezetett eredményre, az orvvadászok agyonlőtték a napokig nyomozott, szarvatlan orrszarvút is, hogy legalább máskor is ne üldözzék hiába…

Ahogy ez az összekarcolt oldalú, rücskösbőrű állatóriás itt legelészik az útfélen, nem hinném, hogy valaha is háborgatták volna a vadorzók. Tegnap találkoztunk a parkőrök egyik járőröző kocsijával, s a fekete ranger-ek legalább olyan kemény legényeknek látszottak, mint amilyeneknek én szerettem volna az enyémeket, amikor hajdanán a Duna-Delta őrtestületét vezettem. Hosszúcsövű gépkarabélyokat hordtak – márkájukat egy volt szovjet csatlósállam hajdani őrvezetője minőségben nem tudtam fölismerni, de úgy tudom, hogy ezek a gyerekek felszólítás nélkül tüzelnek mindenkire, akit sötétedés után a campen kívül előtalálnak.

A keskenyszájú rinocéroszt, amelyik nem füvet legel leeresztett nyakkal, hanem magasra tartott fejjel a bokrok, fák gallyait, nem sikerült meglátnunk a Krügerben. Jóval ritkább a másiknál, állománya alig 300 főre becsült, rendszerint a sűrűben tanyázik, míg a szavannákról mintegy 3500 darabot tartanak számon a szélesszájú fajból. Ez utóbbiak szintén visszatelepítés eredményeképp élnek ismét őseik földjén, ahonnan az utolsó rinók ugyancsak búr golyóknak estek áldozatul. Lám, mit eredményezhet az állatvédelem, ha megvan a politikai akarat, amely tovább lát a napi profit szintjénél, s nem vásárolhatja meg a pézmágnások kiscsoport-érdeke!

Eközben egy kisebb csapat gnuantilop is elhúz mellettünk, járás közben legelnek. Sötét színük, furcsán hajló szarvaik, bozontos farkuk alapján az elején én is bivalynak néztem, s csak a távcső mutatta meg, hogy egészen más fajról van szó. De, mint vadászkönyveimben olvastam, megtörtént már hasonló eset öreg afrikanderekkel is… Magányos gnúbikákat előbb többször is láttunk, amint a vonuló csordákra várakozva, a szemük hözelében levő illatmiriggyel a fák törzseit dörzsölgetve, a saját egyéni területüket jelölik be, ahol majd fogadják a szemérmes gnúteheneket.

Csak most vesszük észre az út mellett levő, tekintélyes nagyságú, de széttaposott, szertehányt trágyadomb-félét, amiről már tudjuk, hogy az orrszarvúak területjelző határdombjai. Ezzel kapcsolatban ír le az afrikajáró Kittenberger Kálmán, aki ifjúkorában az erdélyi Tatrangban (Tărlungeni) is tanítóskodott) egy kedves maszáj mesét, amit valahol Kenyában hallott.

“A rinók valamikor régen is gonoszak voltak; támadták az embereket, szertezavarták nyájaikat, úgy, hogy az emberek megsokallták a dolgot, és elindultak, hogy bosszút álljanak rajtuk. De hát akkor még az emberek igen ostobák voltak… és mindig összetévesztették a rinó nyomát az elefántéval, amiért is az elefánt nyomát követték a rinóé helyett, és így gyakran felverték délutáni szundikálásából. Az elefánt arra kérte a rinót, hogy tegyen nyomai után valami jelet, amiről az emberek biztosan felismerik. Persze a rinó nem engedelmeskedett, hanem fújt, prüszkölt az elefánra. Végre is az elefánt megsokallta a dolgot, elcsípte a rinót, és egy frissen kitépett fatörzzsel olyan huszonötöt mért a rinó fenekére, hogy azóta is rinó minden nemzetsége bizonyos dolga végeztével hátsó lábával szorgalmasan kaparja az elefánt által követelt jelet”.

Kittenberger Kálmán: Egy gyűjtővadász-napom a Ruvána-sztyeppén. In: Nagyvadak hazájában. 1973. Natura, Budapest.

Ezek az ürülékhalmok rengeteg trágyaevő rovart vonzanak, amelyekre aztán a rovarevő madarak, kisemlősök pályáznak. Ez utóbbiakból most épp egyetlent sem látunk, de jöttünkre szétszaladt néhány, a mi fácánainkra emlékeztető de kisebb testű, csupasztorkú frankolin.

Úgy látszik, hogy a rinók határdombja más fajtársakat is érdekel, mert a bozótban lassan a kocsink fele közeledik egy újabb orrszarvú háta. Kényelmesen, kanyarogva legelészik az út széle fele, rá sem pillant a várakozó járműre. Csak amikor közelebb ér, tűnik elő mellette a pici rinóborjú. Alig lehet néhány hetes, bőre még sima, szarva helyett diónyi dudor díszíti orra hátát. Esetlen mozgással táncolja körül a hatalmas orrszarvútehenet, oldalról alábújva tesz egy szopási kísérletet is, de ismételten visszatér az anyaállat fejéhez. Adott pillanatban észreveszi a közelben legelésző rinóbikát, s megilletődve simul ismét anyja védelmező közelébe. A két öreg állat bizonyára régóta ismeri egymást, az sincs kizárva, hogy szülői találkozásról van szó, de ezt úgysem tudjuk kideríteni, így hát továbbhajtunk.

Az útszélig leérő bokrok takarásában egy jókora házikakas nagyságú, hosszúnyakú, hoszúlábú madár lépked, egy feketemellű erdei túzok. Néha klappog a csőrével, némileg a mi kárpáti fajdkakasunk módjára dűrgés idején. Aztán többször élesen fölrikolt, majd behúzott nyakkal elhallgat. Miután ezt rövid időközökben párszor megismétli, hirtelen meredeken fölszáll mintegy 15-20 m magasba, s nem messze ereszkedik vissza a bokrok közé. Kétségkívül, a kiskakas tojócsalogató násztáncát láttuk, a hangos kiáltozás, meg a meredek fölrepülés, hogy a közelben érjen ismét földet, arra hivatottak, hogy a tyúkocska észrevegye, hol várnak reá.

Most nyílik a terep, a bokrok helyet szórt facsoportok látszanak, itt-ott magányos ernyőakáciákkal, amelyek a vörös termitadombokkal együtt tankönyvből vett szavanna-illusztrációra emlékeztetnek. Távolabbra a dombvonulatot erdő borítja, sötéten rajzolódva az előtér sarjadó zöldjére. S ekkor föltűnik egy öreg, magányos elefántbika. Behajtott orrmánnyal, lassú de térnyerő lépésekkel halad párhuzamosan az úttal, lateritporral borított, ráncos bőre vörösen rajzolódik az erdő zöld hátterére, elől-hátul fehér pásztorgémek kísérik, fölötte Afrika kék ege ragyog. Arra gondolok, hogy ezerévekkel ezelőtt is pont ilyen méltóságteljesen ballagott a bika sokadik őse, a szavanna füve akkor is ilyen sárgászöld volt, az ég színe sem változott, sem a pásztorgémek, csak az idő telt el s nem tudni, mit hoz – vajon az unokáink látnak-e még a szabad természetben elefántot?

  Nincs idő az aggodalmaskodásra, az egyik közeli facsoport mögül újabb elefántbika tűnik elő. Ami meglep, ez nem vörös porban fürdött, hanem tiszta vizet öntözött magára, így nedvesen majdnem feketének látszik. Kétségkívül a közelben van valahol egy elefántitató, amibe szélkerékhajtotta szivattyú pumpálja föl a vízet, s a bika épp onnan jön. Ne feledjük, egy felnőtt elefánt napi adagja mintegy 200 liter víz s jó 250 kg takarmány, elefántból pedig van a Krüger Parkban vagy 12000 darab. De a szavannán számtalan egyéb állat is él, antilopok, bivalyok, varacskosdisznók, rinocéroszok, zebrák, zsiráfok stb. – ezeknek is mind enniük kell. És a szavannai élettér azért elégséges ennyi állat eltartására, sokkal többére, mintha ekkora összsúlyban mind háziállatok, mondjuk szarvasmarhák lennének, mert mindenik fajnak más a táplálékigénye. Pl. a varacskosdisznó a földből túrja ki a gyökereket, férgeket, amelyek napi igényét kielégítik, a zebra füvet legel, a kuduantilop a bokrok lombját, az elefánt egyik fontos tápláléka a lehántott fakéreg, s a zsiráf hatméteres magasságban legeli le a tüskés ágakat. És amikor az élettér eltartóképessége már nem bír el több fogyasztót, az állományok egyrésze elvándorol, a természetes egyensúlyt pedig visszaállítja valami járványos megbetegedés, az elszaporodott ragadozók, esetleg természeti katasztrófa. Emberi beavatkozásra elsősorban ott van szükség, ahol a természet évezredes rendjét fajunk már előzőleg megbontotta. És ez egy olyan ördögi kör, amelynek soha sincs vége…

Nos, eddig kettő, a rinó és az elefánt már megkerült a Nagy Ötből. Menjünk tovább, próbáljuk ezeket is megtalálni.

folytatjuk…

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>