Szirti sas (Aquila chrysaetos)

Iga­zá­ból ne­kem is jót tett ez a kis pi­he­nés, mert a met­szõ szél el­le­né­re már én is úgy kap­kod­tam a le­ve­gõt, mint egy meg­haj­szolt,  töl­tött csir­ke. Ez­után újabb ka­pasz­ko­dó jött egy kis kõ­gör­ge­teg­gel, majd ki­ér­tünk a te­tõ­re. In­nen eny­hén le­fe­lé eresz­ked­tünk, mint­ha egy óri­á­si szénabuglyán len­nénk, majd hir­te­len eltünt elõ­lünk a lej­tõ, mint­ha az égi ka­szás le­nyes­te vol­na a ka­zal ol­da­lát, ál­la­tai szá­má­ra.

-No, itt vol­nánk ! –mondta La­ci, és le­né­zett a mély­ség­be. Én is mel­lé­fa­rol­tam és utá­noz­ni pró­bál­tam fesz­te­len­sé­gét, bá­tor­sá­gát, hát….. leenéé­ézteem….. Egy vég­te­len­nek tû­nõ pil­la­nat múl­va már tud­tam, hogy nem én le­szek az a bá­tor or­ni­to­ló­gus-ope­ra­tõr, aki sa­sok­ról, solymokról lélegzetállitó fil­me­ket készit, s aki föld­höz­ra­gadt em­ber­tár­sa­i­nak be­mu­tat­ja az ég és a föld kö­zött fész­ke­lõ ti­tok­za­tos lé­nyek éte­ri vi­lá­gát. Mert ott lent, az a bo­kor­fé­le, mely alatt a teg­nap el­rej­tõz­tünk, és ak­kor, alul­né­zet­bõl még dél­ceg fa volt, in­nen fent­rõl úgy összerottyant, mint me­rész ál­ma­im táp­lá­ló­ja, va­gyis a bá­tor­sá­gom.

-Ne szoritsd úgy a ka­rom em­ber, mert megkékûl ! –mondta La­ci, és le­ült egy kõ­csup­ra. Sza­bad­koz­va te­le­ped­tem mel­lé­je, és immel-ámmal pa­kol­gat­tam ki a hegy­má­szás kel­lé­ke­it: egy nyolc­van­mé­te­res kö­tél, bõr­öv, ka­ra­bi­ne­rek, há­zi készitésû rappel és né­hány, ko­vács­mû­hely­ben ké­szült vas­kam­pó, va­gyis hegy­má­szó piton ke­rült elõ a zsák­ból. Köz­ben több­szõr is eszem­be ju­tott teg­nap es­ti hõs­kö­dé­sem, ott lenn a me­ne­dék­ház­ban, ami­kor a jó me­leg kály­ha mel­lett (ez kivûlrõl fû­tött), egy de­ci teásrum után (ez be­lül­rõl fûtõtt) fel­vá­zol­tam a mai nap ter­ve­it. Amig ide fel nem jut az em­ber ad­dig nem tud­ja iga­zán meg­ér­te­ni azt az óri­á­si kü­lönb­sé­get, ami a békaperspektivában ké­szült na­iv ter­ve­zés,  és a „lenézõ”valóság kö­zött van. Én is en­nek let­tem az ál­do­za­ta, s csak büsz­ke­sé­gem tar­tott vis­­sza a le­mon­dás­tól.

Köz­ben La­ci jól be­ver­te a húsz­cen­tis vas­szö­get a szik­la­re­pe­dés­be, és tud­tam, hogy ez az akasz­tó hat gyá­va em­bert is meg­tar­tott vol­na, de. … Az­tán ket­tõ­be fog­tuk a kö­te­let és át­fûz­tük a ka­ri­kán, majd jól meg­bo­goz­tuk. A két negy­ven­mé­te­res szár egyik vé­gét a derekáre kö­töt­te, má­sik fe­lét meg át­fûz­te a rappel ka­ra­bi­ne­rén és át­ve­tet­te a vál­lán. Ez az egy­sze­rû, de sej­tel­mes hang­zá­sú mû­szer egy öt cen­ti szé­les gurt­ni­ból ké­szült ka­ri­ka volt, ami­be be­le­ült úgy, hogy en­nek két ol­da­lát össze­fog­ta a lá­bai kö­zött egy ka­ra­bi­ner­rel, amin át­fûz­te a kö­te­let is, majd át­ve­tet­te a vál­lán, és a há­ta mö­gött jobb kéz­ben tart­va ere­get­te le ma­gát a me­re­dek fa­lon.

Ezt a ma­gya­rá­za­tot be­mu­ta­tó­nak szán­ta, de nagy meg­kön­­nyeb­bü­lé­sem­re el is tünt a szik­la pe­re­mén túl, mert amint mond­ta, még õ sem lá­tott szir­ti-fész­ket kö­zel­rõl, hát… . meg­né­zi. Ke­zem­ben las­san el­fo­gyott a negy­ven­mé­te­res biztositókötél és… . nem volt to­vább… Per­cek múl­tán meg­la­zult az én kö­te­lem, ami azt je­len­tet­te, hogy ba­rá­tom fel­fe­le tart a fa­lon. Ek­kor kezd­tem fel­szed­ni én is a biztositást. Az­tán ki­buk­kant egy bor­zas fej a mély­bõl, mely szi­dott min­den élõt és lel­ket­lent a környéken:a sast, mely ilyen hely­re fész­kelt, a kö­te­let, mely rö­vid volt, az idõt, mely el­rom­lott és ha­vas esõt szi­tált a sze­mé­be. Én még csak a fel­sõ tes­tét lát­tam, de már ki is sza­ladt a szá­mon a kér­dés:

-Na, mi van ben­ne, em­ber ?

-Nem tu­dom, nem lát­tam be a fé­szek­be ! –felelte.  Azt hit­tem men­ten ki­puk­ka­dok mér­gem­ben, s csak alig tud­tam ki­vár­ni a ma­gya­rá­zat vé­gét. Ezek sze­rint a kö­tél a fé­szek fö­lött két mé­ter­re vé­get ért. A ha­tal­mas épitmény egy bar­lang­sze­rû be­mé­lye­dés­ben van, és kö­tél­vég­rõl csak a fe­le lát­ha­tó.

-Dehát, mi­ért nem áll­tál me­rõ­le­ge­sen a fal­ra, hogy be­láss az üreg­be ? –mondatta ve­lem ci­va­ko­dó ter­mé­sze­tem.

-Ez nem ju­tott eszem­be – fe­lel­te La­ci, és le­ol­dot­ta ma­gá­ról a fel­sze­re­lést. -De nézd meg te is, hogy mi a dör­gés ! – nyúj­tot­ta fe­lém a há­mot. Én be­le­búj­tam, majd ma­gam­ra szijaztam a hátizsákot,, mely­ben ott la­pult a kis Admira fil­me­zõ, egy Exakta és egy Pentakon fény­ké­pe­zõ­gép, egy vil­la­nó­fény jó nagy akuval, to­ló­mér­ce, irószer, fü­zet, ha­tá­ro­zó, mér­leg és egy jó ósze­res egyéb kel­lé­kei, ami­vel a to­já­so­kat le­mér­he­tem és megörökithetem. A sú­lyos zsák szijait mel­le­men ös­­sze­kö­töz­tem, hogy el ne hul­las­sam, majd be­fa­rol­tam a szik­la pe­re­mé­ig. Le­néz­tem, de bár ne tet­tem vol­na… .

-Menj csak­, mert tar­ta­lak ! – mond­ta a ba­rá­tom, s sze­mé­bõl csin­ta­lan fény pat­tant ki. Én úgy lát­tam, hogy kár­ör­ven­dõ, le­né­zõ a te­kin­te­te, és épp ez kel­lett ah­hoz, hogy még­is be­lép­jek a mély­be. Az eresz­ke­dést nagy­ban segitette a há­ti­zsák, mely hú­zott le­fe­lé. Az­tán ott lóg­tam  a kö­tél vé­gén. Lá­ba­im­mal el­lök­tem ma­gam a fal­tól és be­néz­tem az üreg­be, mely­bõl pont an­­nyit lát­tam, mint La­ci. Lát­tam a nagy ág­ra­kás fe­lét, a kot­ló­csé­sze fe­lét, de a to­já­sok nem vol­tak se­hol. Pe­dig a sas szor­gal­ma­san ko­tolt, te­hát ott kel­lett le­gye­nek  egy ki­csit bel­jebb, a vé­det­tebb he­lyen.

Leirhatatlan csüg­ge­dés vett erõt raj­tam. Legszivesebben ott ma­rad­tam vol­na ég és föld kö­zött a fél­úton, hogy ne kell­jen ba­rá­tom­mal szem­be­néz­zek, és el­is­mer­jem száj­hõs mi­vol­to­mat. Le­néz­tem a mély­be, … és fel­néz­tem a ma­gas­ba. … a len­ti vi­lág el­ér­he­tõbb­nek tûnt szá­mom­ra, de ezt csak sza­bad­esés­ben ér­het­tem el. Az­tán fel­fe­le in­dul­tam egy szál kö­té­len, mely­bõl szoritásom nyo­mán csak úgy priccolt a hi­deg viz. Fe­je­men meg­ol­vadt a vi­zes hó és nya­kam­ba csor­gott, vé­gig a ge­rin­ce­men a ci­põ­mig, mely lo­cso­gott és meg-meg­csú­szott a sikos fa­lon. Köz­ben mind­un­ta­lan úgy érez­tem, hogy eb­ben a te­he­tet­len hely­zet­ben rám vág­hat a szir­ti sas, és ki­sze­di sze­me­im em­lék­be. Te­hát sû­rûn kap­kod­tam a fe­jem, mert fél­tem a ma­gas­tól, és fél­tem a mély­ség­tõl, de a ket­tõ kö­zött is fél­tem, fáz­tam, sõt, resz­ket­tem, … ta­lán még sirtam is, -vagy csak a hó­lé volt olyan sós izû ? –nem tu­dom már. Köz­ben La­ci szor­gal­ma­san szed­te fel a biztositókötelet, mely­re né­ha rábiztam ma­gam. Egy­szer csak el­fo­gyott fö­löt­tem a fal, és meg­lát­tam ba­rá­to­mat, aki nem vi­gyor­gott rám kár­ör­ven­dõn, csak le­szed­te ró­lam a há­mot, és el­pa­kol­ta a fö­lös hol­mit a zsák­ba. Õ ta­pasz­talt hegy­má­szó volt és tud­ta, hogy mit je­lent egy zöld­fü­lû­nek ez a kis gya­kor­lat. Az­tán vál­lá­ra ve­tet­te a fel­te­kert kö­te­let, és csak en­­nyit mon­dott: – röviditünk ! -és el­in­dult az el­len­ke­zõ irány­ba.

Én félhóttan in­dul­tam utá­na, mint egy hold­kó­ros. Ar­ra még em­lék­szem, hogy egy me­re­dek ol­da­lon az ál­ta­la kifeszitett kö­tél mö­gé búj­va ér­tem át, majd hol­mi „Kõmalom”nevû he­lyen eresz­ked­tünk le a pa­tak­me­der­be, ahol a ké­nyel­mes túristaút ka­nyar­gott. A göm­bö­lyû kö­ve­ken ug­rál­va ér­tük el az ös­vényt, de az utol­só ug­rás­nál meg­csú­szott a lá­bam, és ol­dalt es­ve el­ha­sal­tam a szik­lák kö­zé. Azt hit­tem, el­tö­rött a comb­cson­tom, oly fáj­da­lom hasitott be­lém. De La­ci fel­rán­tott a föld­rõl és a me­ne­dék­ház fe­lé von­szolt .  Bi­ceg­ve lép­del­tem utá­na, s a fáj­da­lom las­san eny­hül­ni kez­dett. Mi­re be­ér­tünk, már nyö­gés nél­kül is tud­tam lép­ni. Az­tán le­szed­tük vi­zes ru­há­in­kat, és a ha­tal­mas tég­la­kály­ha mel­lé ül­tünk száritkozni. A fõ­nök, aki ma­ga is al­pi­nis­ta volt, me­leg te­á­val kinált. Ba­rá­tom rum­mal higitotta a for­ró italt. Fél po­hár után jól­esõ me­le­get érez­tem ben­sõm­ben, mely las­san szét­áradt tes­tem­ben. Kö­rü­löt­tem a fi­uk be­szél­get­tek ki­szeg­zett fa­lak­ról, ne­héz sza­ka­dé­kok­ról, re­pe­dés nél­kü­li szik­lák­ról,  ami­be nem le­het pitont ver­ni, bivakolásról és a té­li, fogarasi ha­va­sok­ba ter­ve­zett ge­rinc­tú­rá­ról, mely feljogosit majd egye­se­ket  a spotmesteri cim vi­se­lé­sé­re, má­so­kat meg az elsõosztályú szik­la­má­szó fo­ko­zat el­éré­sé­re.

An­­nyi­ra test­vé­ri,  –annyira csa­lá­di­as volt a han­gu­lat, hogy ha­ma­ro­san én is hoz­zá­juk tar­to­zó­nak érez­tem ma­gam. Köz­ben no­te­szem­be be­ve­zet­tem a nap ese­mé­nye­it, va­la­hogy igy:

„1973 áp­ri­lis 8… xy. . ha­sa­dék. Egy szir­ti ûl a fész­ken, a bar­lang fe­lett. Mel­let­te, úgy nyolc mé­ter­re, egy üres vál­tó­fé­szek. Közeledtünkre ki­re­pült, de öt perc múl­va be­szállt (le­het a tár­sa). Ko­tol. ”Egy hó­nap múl­va meg ez a pár szó ke­rült a jegy­zet­fü­zet­be:

„1973 má­jus 6. Nap­sü­tés. A sas a fé­szek­rõl re­pült el reg­gel hat óra­kor, ami­kor a bar­lang alá ér­tem. A fé­szek alatt nem ta­lál­tam étel­ma­ra­dé­kot, de a nö­vény­zet ös­­sze van me­szel­ve. Nem eresz­ked­tem be a fé­szek­hez.

Ab­ban az év­ben repitett a saspár,  mert a hegy­má­szó­csa­pat tag­jai szem­mel tar­tot­ták a fész­ket, és sen­kit sem en­ged­tek ar­ra a fal­ra fel­mász­ni.

Vis­­sza­em­lé­kez­ve ar­ra a meg­hitt es­té­re, ami­kor an­nak a té­li hegyitúrának a ter­vei szü­let­tek,  tu­dom, hogy egyi­künk sem vet­te ész­re a kö­zénk te­le­pe­dõ sors gyász­vi­té­ze­it.

Pe­dig két fe­ke­te hu­szár ült kö­zöt­tünk, hogy kijelõlje a leg­bát­rab­ba­kat, a leg­jobb ket­tõt, aki­ket ki­lenc hó­nap múl­va, 1974 ja­nu­ár­já­ban ma­gá­val so­dor majd a la­vi­na. És ar­ra sem gon­dolt sen­ki, hogy az ál­do­za­tok egyi­ke pont az én kö­tél­tár­sam, Halmágyi La­ci lesz, aki a má­sik ki­vá­lasz­tot­tal, Szal­ma Mi­si­vel, a tordai sport­klub ve­ze­tõ­jé­vel,  egy tér­kép fö­lé ha­jol­va épp ki­je­löl­ték a vég­ze­tes út stá­ci­ó­it. Be jó is, hogy az em­ber nem lát be­le a jö­võ­be , mert az­zal megmétejeznénk az ilyen meg­hitt pil­la­na­to­kat, és egész éle­tün­ket is.

-Kedves ba­rá­tom ! Lá­tod  ?,  har­minc év nem elég a fe­le­dés­hez . Em­lé­ke­tek le­gyen ál­dott, nyu­gal­ma­tok csen­des, ott az ir­dat­lan ma­gas­ság csú­csai közt… . .

Nem te­he­tek ró­la, hogy a kõ­szá­li sas (ez a har­ma­dik ne­ve madarunknak)ilyen em­lé­ket éb­reszt fel ben­nem, de mit te­gyek, ha ná­lam még rit­ka ven­dég a ke­gyes fe­le­dés. Az ér­té­kes ese­mé­nyek, me­lyek az idõ mú­lá­sá­val ta­pasz­ta­lat­tá ér­nek, né­ha ott szü­let­nek a ha­lál ár­nyé­ká­ban. De az élet, az megy to­vább, és most már jö­het a faj…

Leirása

Te­hát, puly­ka nagy­sá­gú ma­dár, de meg­je­le­né­se, alak­ja, tar­tá­sa nem ön­telt­sé­get, gõ­göt su­gá­roz mint a „mér­ges puly­káé”, ha­nem csak ter­mé­sze­tes büsz­ke­sé­get, fennséges erõt, le­nyû­gö­zõ ma­ga­biz­tos­sá­got, te­hát csu­pa ural­ko­dói adott­sá­got, mely a ma­da­rak ki­rá­lyá­vá te­szi õt. És ki vi­tat­ná el tõ­le ezt a cimet a zer­gék bi­ro­dal­má­ban, hol az ugri-bugri gö­dö­lyék­bõl is ki­ve­szi a vá­mot, vagy a domb­vi­dé­ken, sikságon, ahol té­li kóbórlásai köz­ben szám­ba ve­szi – va­gyis szá­já­ba ve­szi – alatt­va­ló­it, az egér­tõl az õzi­ké­ig, a ga­lamb­tól a vad­lu­da­kig, tú­zo­kig mind­et.

De tér­jünk vis­­sza ru­há­za­tá­hoz, mely egy­ál­ta­lán nem ural­ko­dói öl­tö­zet és in­kább jut­tat­ja eszünk­be a sze­gény za­rán­do­kok egy­sze­rû csu­há­ját, me­lyet egyet­len kihivó szinfolt sem torzit. Öl­tö­ze­té­nek fõ szine a sö­tét­bar­na, csak fe­je te­te­je és tar­kó­ja arany­sár­ga.

Ezek a tol­lak lán­dzsa ala­kú­ak és szinükrõl kap­ta ma­da­runk az aranysas el­ne­ve­zést.

A fi­a­ta­lok kéz- és kar­eve­zõ­i­nek tö­ve fe­hér, akár csak a faroktollaké. Röpképén ezek fe­hér fol­tot mu­tat­nak és, ha a vi­tor­lá­zó ma­dár­nak még a far­ka is tég­la­lap fomájú, ak­kor biz­to­sak le­he­tünk ab­ban, hogy egy szir­ti sas kö­röz fe­let­tünk, még­pe­dig fi­a­tal (1 – 3 éves) pél­dány. Ké­sõbb a fa­rok sö­tét vég­sza­lag­ja mind­job­ban ki­ter­jed, s az évek fo­lya­mán  szür­kés­bar­na ha­ránt­sá­vok­kal ara­szol a test fe­lé. Köz­ben a szár­nyak fe­hér folt­ja is egy­re ki­sebb lesz, ezért idõs kor­ban alul­né­zet­ben a ma­dár szin­te egy­ön­te­tû fe­ke­tés ár­nya­la­tot mu­tat.

Aki­nek al­kal­ma van kö­ze­lebb­rõl is szem­ügy­re ven­ni egy szir­ti sast, an­nak fel­tû­nik a szárny fe­dõ­tol­la­i­nak vi­lá­go­sabb sze­gé­se és a fe­ke­te eve­zõ­tol­lak. Ezek ülõ hely­zet­ben nem érik el a fa­rok vé­gét. Csûdje tol­lak­kal fe­dett, a sár­ga szinû láb­uj­ja­kig. Vi­asz­hár­tyá­ja is sár­ga, csõ­ré­nek kam­pó­ja sza­rú szinû, fe­ke­te vég­gel. Sze­mé­nek át­mé­rõ­je 18 – 19 mm, az öreg himé arany­sár­ga, a to­jóé sár­gás­bar­na, a fi­a­ta­lo­ké sö­tét­bar­na szinû. Ved­lé­se szin­te fo­lya­ma­tos, ezért ne­héz ró­la tö­ké­le­tes szinleirást ad­ni. Két szir­ti sas kö­zül a sö­té­tebb ár­nya­la­tú a fi­a­ta­labb, és a him ki­sebb ter­me­tû a to­jó­nál. Ez a kü­lönb­ség súly­ban is kirivó.  A him 3, 5 – 4 kg, mig a to­jó 4 – 5 kg-os. Szár­nyá­nak fesz­tá­vol­sá­ga 200 – 220 cm. Öt éves (4 – 6) ko­rá­ban lesz ivar­érett, ad­dig át­me­ne­ti toll­ru­há­ban jár.

Hang­ja éles hijáá, vagy gijáá – ki­ál­tás, fész­ké­nél szag­ga­tott kje-kje-kje. Ijed­té­ben  cirregõ han­got ad.

  El­ter­je­dé­se   Az észa­ki fél­te­kén bár­hol számithatunk meg­je­le­né­sé­re, ahol a ci­vi­li­zá­ció még nem vál­toz­tat­ta kultúrsivataggá élet­te­rét. Ezen a ha­tal­mas te­rü­le­ten több al­fa­ja és vál­to­za­ta ala­kult ki, de ezt a té­mát en­ged­jük át nyu­god­tan a szisz­te­ma­ti­ku­sok­nak, mi pe­dig fog­lal­koz­zunk az eu­ró­pai po­pu­lá­ci­ó­val, mely­nek nagy­sá­gát öt-hét­ezer pár­ra te­szik a be­csü­sök. En­nek nagy ré­sze Spa­nyol-hon­ban, Skan­di­ná­vi­á­ban és az Al­pok hegy­ség­ben él. 

Ro­má­ni­ai ál­lo­má­nya hi­va­ta­lo­san 2O – 25 pár – leg­alább is en­­nyi­re be­csül­ték az or­ni­to­ló­gu­sok a ki­lenc­ve­nes évek­ben -, de én azt hi­szem, hogy en­nek a   négy­sze­re­se, öt­szö­rö­se ma már kö­ze­lebb áll a va­ló­ság­hoz. Me­rem ezt állitani azért, mert nem­rég Ke­szeg Ar­nold ba­rá­tom­mal nyolc la­kott fész­ket lá­to­gat­tunk meg, és ha mi egy vi­szony­lag szûk te­rü­le­ten en­­nyit ta­lál­tunk, ak­kor a Ke­le­ti- és Dé­li Kár­pá­tok­ban,  ahol  még leg­alább hús­­szor ek­ko­ra meg­fe­le­lõ élet­tér lé­te­zik, óva­tos becs­lés­sel is en­nek a szám­nak leg­alább a tizszeresét fel­té­te­lez­het­jük (jó kucifántosra si­ke­rült ez a mon­dat, de hát­ha va­la­ki meg­ér­ti). Igaz, en­nek az te­rü­let­nek a fel­ku­ta­tá­sa nem ki­csi fel­adat, de ezt is el­vég­zik majd az utá­nunk jö­võk, és igy va­lós ké­pet ka­punk majd a ha­zai ál­lo­mány­ról, és ak­kor, ta­lán az én ér­té­ke­lé­sem is túl óva­tos­nak bizonyúl majd.

Má­so­dik tény, mely ek­ko­ra op­ti­miz­mus­ra jogosit, a mér­ge­zett csa­lik hasz­ná­la­tá­nak a be­til­tá­sa. Ezt az em­ber­hez mél­tat­lan fegy­vert fõ­leg a far­ka­sok el­len ve­tet­ték be, de a sztrich­nin­nel, letolinnal és egyéb csu­da­szer­rel pre­pa­rált te­te­mek­nél ren­ge­teg hol­ló is pusz­tult  egy­kor, sõt, a négy ke­se­lyû­fajt is „sikerült”teljesen ki­ir­ta­ni ha­zánk fa­u­ná­já­ból. Pe­dig, még száz év­vel ez­elõtt csa­pa­to­san je­len­tek meg õk a Kár­pá­tok­ban el­hul­lott ál­lat­te­te­mek te­me­té­sé­re.

De a va­ló­di dög­evõ­kön kivûl el­pusz­tult sok al­kal­mi fo­gyasz­tó is, me­lyek zord te­le­ken rákényszerûlnek er­re a nem ép­pen ki­rá­lyi koszt­ra. Ezért csap­pant úgy meg a sa­sok lét­szá­ma is ha­zánk­ban, de mig a hol­lót már 70 év­vel ez­elõtt ter­mé­sze­ti em­lék­ké, va­gyis szi­go­rú­an vé­det­té nyilvánitották, ad­dig a szár­nyas ra­ga­do­zók vé­del­me hi­va­ta­lo­san csak a het­ve­nes évek­ben in­dult el, bot­la­doz­va. Ez a bi­zony­ta­lan­ság még ma is érez­he­tõ, mert a meg­cson­to­so­dott né­ze­te­ket már nem kön­­nyû áthajlitani az el­len­ke­zõ ol­dal­ra. Gyar­ló­sá­gunk tu­da­tá­ban ez ért­he­tõ is, hi­szen ez a szem­lé­let­vál­tás egy­ben bû­nös­sé­günk el­is­me­ré­sét is je­len­ti, ami­re a tör­té­ne­lem­ben csak ke­vés pél­da ta­lál­ha­tó.

De mi tér­jünk vis­­sza a köl­té­si tér­kép­hez, mely szin­te azo­nos Eu­ró­pa fi­zi­kai-föld­raj­zi ké­pé­vel, va­gyis azt mu­tat­ja, hogy a szir­ti sas ki­mon­dot­tan a hegy­vi­dé­ken fész­kel, ke­rü­li a sikságot és a domb­vi­dé­ket. A za­vart­sá­got, és fõ­leg az er­dõk ki­ter­me­lé­sét te­kint­ve ez ért­he­tõ, de ne­kem van­nak más ta­pasz­ta­la­ta­im is. Ezért me­rem azt mon­da­ni, hogy nálukfelé már öt­száz mé­ter ten­ger­szint fe­let­ti ma­gas­ság­ban is ta­lál­ha­tunk sas­fész­ket, ami ar­ra utal, hogy a köl­tés szem­pont­já­ból az élet­tér mi­nõ­sé­ge a meg­ha­tá­ro­zó té­nye­zõ, és nem az ég­bolt kö­zel­sé­ge.

A köl­té­si idõ­ben kevésbbé hasz­nált túristaösvények ese­tén a kot­ló ma­dár tû­rõ­ké­pes­sé­ge egy kö­tél­hossz­nyi (80 m) is le­het, mig a jár­tabb utak, szo­ro­sok ese­tén két kö­tél­hossz az ál­ta­lam ta­pasz­talt me­ne­kü­lé­si tá­vol­ság.

Ná­lunk az öre­gek egész éven át meg­tart­ják revirjüket, mig a fi­a­ta­lok kó­bo­rol­nak pár évig, s csak azu­tán te­le­ped­nek le. Az észa­ki szé­les­ség 60-ik fo­ka fö­lött fész­ke­lõk vo­nu­lók, és ez ért­he­tõ, hi­szen a zord idõ­já­rás dé­lebb­re kényszeriti a táp­lá­lék­ál­la­tok zö­mét is. Ezt az állitást gyû­rû­zé­si ada­tok is alá­tá­maszt­ják. Egy pél­dány, me­lyet 1991-ben Mur­manszk kö­ze­lé­ben gyû­rûz­tek, két év múl­va a Jalomica me­gyei Borcea hely­ség mel­lett ke­rült kéz­re.

  Fész­ke­lé­se Ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott vé­le­mény, hogy a szir­ti sas fõ­leg hegy­vi­dé­ken költ. Sze­rin­tem ez igaz, de nem azért, mert ez az egyet­len élet­tér amit ked­vel, ha­nem azért, mert ez a ments­vár, ahol még arány­lag za­var­ta­la­nul él­het. Ro­má­ni­á­ban még a múlt  év­szá­zad vé­gén ilyen biz­ton­sá­got nyúj­tott a szubkárpáti öve­zet is, de az utol­só év­ti­zed­ben vég­re­haj­tott er­dõ­ir­tás las­san ki­ûzi in­nen is õket.

Ez a sas több­nyi­re szik­la­fa­lak­ra fész­kel, de né­ha fá­ra rak­ja fész­két. Én hét da­rab fá­ra épitett fé­szek­rõl sze­rez­tem tu­do­mást ed­dig. Ezek­bõl né­gyet a sa­ját sze­mem­mel is lát­tam, de csak ket­tõ­rõl mond­ha­tom el, hogy én ta­lál­tam meg õket. Igaz, hogy nem jár­tam  utá­nuk cél­irá­nyo­san. A hét fé­szek­bõl ket­tõ fe­nyõ­re, a töb­bi bükk­fá­ra épûlt. A fe­nyõ­re ra­kott fész­kek egyi­ke a törzs mel­lé készûlt, a má­sik a cson­ka fa­törzs­re. A bükk­fá­ra tett fész­kek a törzs fel­sõ har­ma­dá­ban van­nak. Va­la­men­­nyi fész­kes fa hegy­ol­dal­ban ta­lál­ha­tó, 30 – 70 fo­kos dõ­lé­sû észa­ki, nyu­ga­ti és egy eset­ben dé­li kitettségû lej­tõn.   Ezek­nél csak egy eset­ben volt al­kal­mam meg­ke­res­ni a vál­tó­fész­ket, il­let­ve fész­ke­ket,    hi­szen itt ket­tõt is ta­lál­tam a kö­ze­li szik­lá­kon . Egyi­kük hasz­nál­ha­tó ál­la­pot­ban volt, a má­sik in­kább csak fé­szek­ma­rad­vány for­má­ját mu­tat­ta. A bükk­fá­ra épült fé­szek­ben két  to­jást lát­tam 1973 áp­ri­lis el­se­jén. A fé­szek pe­re­me zöld mo­há­val volt ki­rak­va. A to­jó ko­tolt, mig a him a kö­zel­ben õr­kö­dött. A hegy­ol­dal­ból be­le­lát­tam a fé­szek­be, sõt, nor­mál objektivvel le­fény­ké­pez­tem azért, hogy bizonyiték ma­rad­jon ró­la, de a kép köz­lés­re nem al­kal­mas.

Két hó­nap múl­va új­ra meg­lá­to­gat­tam a saspárt, de ott­ho­nu­kat üre­sen ta­lál­tam. A ma­da­rak a kö­zel­ben kö­röz­tek. A fán má­szás­nyo­mo­kat nem lát­tam, de még­is az volt az ér­zé­sem, hogy a fész­ket ki­fosz­tot­ták. Két év múl­va ez a fa ki­szá­radt, és az ág­ra­kás le­ro­hadt ró­la, minha a sors ma­ga tün­tet­te vol­na el a meg­gya­lá­zott ott­hont, hogy töb­bé ne jus­son rab­ló­kéz­re.

A szik­lá­ra épült fész­kek in­kább szem elõtt van­nak, de még­is több biz­ton­sá­got nyúj­ta­nak la­kó­ik­nak. Áp­ri­lis – má­jus­ban még nem in­dul be iga­zán a tu­ris­ta­for­ga­lom, s igy ez nem na­gyon za­var­ja a költõpárokat. De a fi­ó­ka­ne­ve­lés má­so­dik fe­lé­ben fel­len­dü­lõ ter­mé­szet­já­rás és au­tó-tu­riz­mus nagy ve­szélyt je­lent a fi­a­tal ma­da­rak szá­má­ra. A re­pül­ni ta­nu­ló fi­ó­ka né­ha ava­tat­lan ke­zek­be jut, és egy-két­he­tes szalonnás-kolbászos-mócsingos  di­é­ta után el­pusz­tul. Er­re volt már pél­da a kö­zel­múlt­ban, ami­rõl csak ké­sõn sze­rez­tem tu­do­mást. Ez az eset egy olyan fé­szek­nél tör­tént, ahol a len­ti,  for­gal­mas kert­ven­dég­lõ asz­ta­lá­tól jól lát­ha­tó a költõpár min­den moz­du­la­ta.

A hos­­szabb ide­je hasz­nált fész­ket min­den év­ben ki­ta­ta­roz­za a pár, s igy az idõ­vel ha­tal­mas mé­re­tû­re nõ­het. El­ér­he­ti a há­rom mé­ter szé­les­sé­get és a négy – öt­mé­te­res ma­gas­sá­got is. Az ál­ta­lam is­mert fész­kek en­nél jó­val ki­seb­bek (ma­xi­mum két mé­ter szé­les és két mé­ter ma­gas). De van olyan revir is,  mely­ben  há­rom vál­tó­fé­szek is van. Igaz, hogy ezek­bõl csak egy hasz­nál­ha­tó iga­zán, de a má­sik ket­tõ, me­lye­ket fé­lig le­rom­bolt már az idõ, azt bizonyitja, hogy ott is pró­bál­ko­zott a családalapitással.

Amint már emlitettem, én áp­ri­lis ele­jén ta­lál­tam két to­já­sát, de azt nem tu­dom, hogy eze­ken mi­ó­ta ko­tolt a ma­dár. A szak­iro­da­lom sze­rint dé­lebb­re ko­ráb­ban (Észak Af­ri­ká­ban feb­ru­ár­ban), mig a sark­kör tá­ján ké­sõb­ben (má­jus vé­gén), há­rom na­pon­ként rak­ja le 1 – 3  to­jás­ból ál­ló fé­szek­al­ját.   Ezek szine zavarosfehér, amit bar­nás, szür­kés, vagy vö­rö­ses-bar­na  és violett fol­tok, pet­­tyek tarkitanak. A to­já­sok hossza 70-90 mm, szé­les­sé­ge 50-66 mm kö­zött vál­to­zik. A friss to­jás át­lag­sú­lya  l40 gramm, mig az üres héj 11 – 20 gram­mos le­het. Az emb­rió 42 – 45 na­pig fej­lõ­dik a to­jás­ban. Ez alatt a to­jó ül a fész­ken, s a him el­lát­ja õt éle­lem­mel. Rö­vid idõ­re a him is rá­ül a fé­szek­re, mig pár­ja táp­lál­ko­zik. A fi­ó­kák ete­té­sét és vé­del­mét is az anya­ma­dár vég­zi, mig azok tol­la­sod­ni kez­de­nek. Ek­kor õ is va­dász­ni indúl, besegit pár­já­nak a zsák­mány­szer­zés­ben.

Ha ra­gasz­ko­dunk az igaz­ság­hoz, ak­kor azt is el kell mond­juk, hogy a test­vé­rek közt nem rit­ka a káinizmus. De több meg­fi­gye­lés­re len­ne szük­sé­günk, hogy eb­ben a do­log­ban tisz­tán lás­sunk, mert ne­héz el­dön­te­ni azt, hogy mi tör­tént az egy­kés csa­lá­dok­ban. Le­het, csak en­­nyit tojt a ma­dár, de ha töb­bet, ak­kor sem tud­hat­juk, hogy hány to­jás volt mag­ta­lan, eset­leg el­pusz­tult ben­nük az emb­rió. És a test­vér­gyil­kos­ság lehetõságe is fenn­áll, de nem el­ke­rül­he­tet­le­nül, mint a bé­ká­szó sas­nál. Ar­nold ba­rá­tom sze­rint egy bi­zo­nyos fé­szek­bõl min­den év­ben két fi­ó­ka kel szárny­ra. Én há­rom év­ben gyõ­zõd­tem meg er­rõl sa­ját sze­me­im­mel.

A fi­a­ta­lok ké­sõn kel­nek szárny­ra (70 -80 na­pos ko­ruk­ban), és ez­után a kör­nyé­ken éj­sza­káz­nak. Még a revirben meg­ta­nul­ják a zsák­má­nyo­lás mes­ter­fo­gá­sa­it.  A va­dá­szó fi­a­ta­lok ha­ma­ro­san a szü­lõk táplálék-konkurrensei lesz­nek, ezért az öre­gek el­ûzik õket a

va­dász­te­rü­let­rõl. Ez­után négy-öt évig kó­bo­rol­nak a vi­lág­ban, mig ivar­éret­té vál­nak, és va­la­hol csa­lá­dot alapitanak.

  Táp­lá­lé­ka Egér­tõl a ró­ká­ig, ga­lamb­tól a fajd­ka­ka­sig,  szin­te min­dent zsák­má­nyol, ami a revirjében csak elõ­for­dul. De ezt nem kell úgy ér­te­ni, hogy amig fajd­ka­kas, vagy ró­ka van a vi­dé­ken, ad­dig csak ar­ra va­dá­szik, mert az gaz­da­sá­gos, az­az egyet­len pe­dzés­sel jól­la­kat­ja az egész csa­lá­dot, utá­na meg leb­zsel egész nap.  Igaz­ság az, hogy van­nak ked­velt zsák­mány­ál­la­tai, de ez nem ér­vé­nyes a faj egé­szé­re néz­ve, ha­nem egye­den­ként és he­lyen­ként vál­to­zó a pre­fe­ren­cia. Ez le­het kör­nye­ze­ti kény­szer is, amit a táp­lá­lék­ál­la­tok  gya­ko­ri­sá­ga dik­tál. Lem­ming­in­vá­zi­ós, vagy pocokgradációs évek­ben ezek az ál­la­tok gyak­rab­ban sze­re­pel­nek az ét­lap­ján. Meg kell je­gyez­zük azt, hogy ha­zai vi­szony­lat­ban a szir­ti sas táp­lá­lék­lis­tá­ját csak ta­lál­gat­ják a szak­em­be­rek, mert ilyen irá­nyú meg­fi­gye­lé­se­ket még sen­ki sem vég­zett egy sas­fé­szek­nél. De a fo­lyó­irat­ok­ban szét­szórt rész­le­ges ada­to­kat sem összesitették, ami szin­tén elõsegitené a kér­dés tisz­tá­zá­sát. 

Ezért va­ló­di él­mény volt szá­mom­ra az a do­ku­men­tum­film, me­lyen egy szir­ti sas zer­ge­ol­lót ránt le a szik­lá­ról, és sik­ló­re­pü­lés­sel át­száll ve­le a szem­köz­ti szik­la­fal­ban le­võ fész­ké­re. Pró­bál­tam ta­lál­gat­ni, hogy hány ki­ló­gram­mos le­he­tett a gidó, de nem tud­tam el­dön­te­ni se­hogy sem. Tud­tom sze­rint ma­xi­mum öt ki­ló­gram­mos ál­la­tot bir fel­emel­ni a föld­rõl, de ez a zsák­mány leg­alább két­szer ek­ko­ra súl­­lyal birt.

Ha­son­ló sziklaszoros egyik csú­csán ül­dö­gél­tem egy­szer, s a szem­köz­ti ol­dal­ban  ott me­len­get­te to­já­sa­it a szir­ti sas. Kö­rü­löt­tem ju­hok, kecs­kék le­gel­tek. A kecskegidók úgy ki­áll­tak a szik­la­fal szé­lé­re, hogy a lát­vány­tól eny­he szé­dü­lés vett raj­tam erõt. Kér­dez­tem is a ju­hász­tól, hogy nem fél­ti õket ? De õ csak an­­nyit mon­dott:

-Még egyik sem esett le so­ha.

-Hát az a túl­ol­da­li anya­med­ve a két nagy bocsával nem abaj­gat­ja a  nyá­jat ? –

kér­dez­tem tõ­le, és át­ad­tam ne­ki a táv­csö­vet.

-Azok nem bánt­ják a johokat. Úgy le­ge­lik nyá­ron a jó he­gyi fü­vet, mint­ha mar­hák

len­né­nek. A tennap reg­gel nyóc med­ve jött le a pa­tak­ra innya, ahajt a ka­rám fe­lett. Én nem fé­lek tõllök !-felelte és vis­­sza­ad­ta a „ csö­vet. ”-E’ jó vóna ne­kem is né­ze­lõd­ni, -tette még hoz­zá.

-Hát a bá­rá­nyo­kat nem vi­szi el a sasmadár ?-erõltettem to­vább a kér­de­zést.

-Afféle nincs er­re ! –legyintett, -csak az a küssebbik ülü jár itt.

Ti­tok­ban át­pil­lan­tot­tam a túl­ol­dal­ra, ahol a vén bükk­fán ott ko­tolt az arany­fe­jû sas, aki­rõl még az it­te­ni pász­tor­nak sem volt tu­do­má­sa. Ér­de­mes meg­je­gyez­ni, hogy a ta­nyán, ahol meg­száll­tunk, a há­zi­ak sem lát­tak sasmadarat, és a ma­jor­sá­got sem fél­tet­ték tõ­le, mert ró­kán kivûl ed­dig még sem­mi sem abaj­gat­ta õket. Ez a ház egye­dül állt a hegy­ol­dal­ban, és körûlbelûl egy ki­lo­mé­ter­re volt a fé­szek­tõl. Es­té­re ide tér­tünk vis­­sza szál­lás­ra és a há­zi­ak az­zal fo­gad­tak, hogy:

-Alig men­tek el magik a reg­gel, ami­kor az a nagy sasmadár meg­fog­ta az egyik ti­kot. Az as­­szony ver­te le ró­la a nyirágseprûvel, no meg a Bun­dás. Ejsze magik hoz­ták ránk ezt a ve­sze­del­met, me’ ijjen még nem vót itt so­ha.

Ti­tok­ban le­gyen mond­va, ez jó hir volt ne­künk, ezért szivesen nyel­tük le a vá­das­ko­dást, a jóizû est­ebéd­del együtt, ami­hez a sasmadár jó­vol­tá­ból ju­tot­tunk.

Egy má­sik fé­szek­nél két­szer lát­tam a him si­ker­te­len pe­dzé­sét. Elõszõr ga­lam­bok­ra vá­gott, má­sod­szor csó­kát akart fog­ni, de si­ker­te­len tá­ma­dá­sok vol­tak. Még egy dol­got sze­ret­nék el­mon­da­ni, ami elõbb kis­sé hi­he­tet­len­nek tûnt ne­kem, de utó­lag át­gon­dol­va az egé­szet, elég­gé valószinüvé vált ez a meg­fi­gye­lés.

An­nál a bi­zo­nyos cson­ka­fe­nyõ­re ra­kott fé­szek­nél vol­tunk, amit egy ma­dár­ne­vû er­dész mu­ta­tott meg ne­künk. A fé­szek la­kott volt, és közeledtünkre a sas ki­re­pült be­lõ­le.

Alat­ta nem ta­lál­tam étel­ma­ra­dé­kot. Az er­dész sze­rint a ró­kák eltakaritják a hul­la­dé­kot,  azért tisz­ta a kör­nyék. Et­tõl el­te­kint­ve õ nyiltan ki­mond­ta, hogy ha­rag­szik a sa­sok­ra, mert ami­ó­ta ezek itt fész­kel­nek, az­óta eltüntek a mó­ku­sok a kör­nyék­rõl. Én pró­bál­tam hi­tet­len­ked­ni, és a nyes­tek­re fog­ni a hi­bát, de az én em­be­rem nem en­ge­dett. Sze­rin­te a szir­ti úgy megy a fák kö­zött, mint a hé­ja (egyéb­ként ezt sem fo­gad­ta el bû­nös­nek),  és csak­is õ fal­ta fel a kör­nyé­ken a mó­ku­sok nem­zet­sé­gét. Ha ez igaz, -gondolom-ebben a völgy­ben fel­sza­po­rod­nak majd az éne­kes­ma­da­rak, mind­nyá­junk örö­mé­re.

Az öreg költõpárok meg­tart­ják revirjüket egész év­ben, de ha a pré­da­ál­la­tok szá­ma na­gyon le­csök­ken, ak­kor tá­vo­lab­bi vi­dé­kek fe­lé is el­kó­bo­rol­nak éle­le­mért. A fi­a­ta­lok négy-ötévig jár­ják a vi­lá­got, ezért õk több­fé­le zsák­mán­­nyal is meg­is­mer­ked­nek. Az er­dé­lyi me­den­cé­ben nem él­nek ür­gék, ezért nem mond­hat­juk azt, hogy az it­te­ni öreg sa­sok ez­zel is táp­lál­koz­nak. Itt leg­fel­jebb hör­csö­göt fog­hat­nak, de fi­a­ik, ha el­hagy­ják a me­den­cét, már az ara­di, vagy váradi sikon is megizlelhetik az ür­ge hú­sát. Va­la­mi­kor hegy­vi­dé­ken a mor­mo­ta is sze­re­pelt ha­zai ma­da­ra­ink táp­lá­lék­lis­tá­ján, de eze­ket a rág­csá­ló­kat már tel­je­sen ki­ir­tot­tuk a ha­va­si le­ge­lõk­rõl. Igaz, hogy az utób­bi 40 év­ben 2 – 3 hely­re visszatelepitették õket, de ez még nem tart el egy sascsaládot.

Az üre­gi nyúl is csak az er­dé­lyi me­den­cén kivül le­het zyákmánya, ha­bár a múlt év­szá­zad­ban két hely­re is betelepitették õket, de né­hány év alatt ki­pusz­tul­tak. Az emlõsõk közûl a me­zei nyúl, a hör­csög, eset­leg a ró­ka, ku­tya, macs­ka, az ap­ró ra­ga­do­zók, rág­csá­lók, rit­kán õz­gi­da, bá­rány, zer­ge­ol­ló le­het a zsák­má­nya. No, meg a ma­da­rak­ról se fe­led­kez­zünk meg.

Ne es­sünk té­ve­dés­be, ha azt lát­juk fil­mek­ben, hogy a betanitott szir­ti sas le­vág­ja a far­kast,  ezért ne gon­dol­juk azt, hogy a ter­mé­szet­ben is ezt te­szi min­den nap. Mert ak­kor már rég ki­pusz­tult vol­na a far­ka­sok nem­zet­sé­ge. Ezek a pe­dzé­sek betanitott sa­sok­kal tör­tén­nek, és a rögzitett far­kas ki tud­ja mit ten­ne még, ha az oda­si­e­tõ sas-soly­mász nem ad­ná meg ne­ki a ke­gye­lem­dö­fést.

Az Orosház-i soly­mász­ta­lál­ko­zón õzet is pe­dzett egy öreg szir­ti sas, de az ki­vé­te­les eset, a cél­irá­nyos tanitás ered­mé­nye, és ezt nem vetithetjük ki a ter­mé­szet­be, ahol mind­két ál­lat az em­ber segitsége nél­kül boldogúl.

Ar­nold ba­rá­tom me­sél­te, hogy egy zi­man­kós ja­nu­á­ri na­pon egy öreg szir­ti sas két­szer rá­vá­gott egy õz­csa­pat­ra, de ez csak olyan já­té­kos ijeszt­ge­tés volt, hi­szen a nyilt me­zõn nyu­god­tan meg­lo­va­gol­hat­ta vol­na bár­me­lyi­ket, ha akar­ta vol­na, de õ to­vább­állt. Ilyen inséges idõk­ben rá­jár a dög­re is, ha ta­lál.

Ami a nyúl­ge­rin­cet il­le­ti, a ter­mé­szet­ben még nem lát­tam sast nyu­lat fog­ni. Azon az em­lé­ke­ze­tes soly­má­sza­ton vi­szont, ahol tisz­te­let­be­li meghivott vol­tam, lát­tam gyö­nyö­rû pe­dzé­se­ket, és még szebb mu­tat­vá­nyo­kat, ahogy az ül­dö­zött nyu­lak ki­cse­lez­ték tá­ma­dó­ju­kat. Egyik je­le­net­ben a sas már utólérte zsák­má­nyát és elõ­re­nyúj­tot­ta ha­lá­los kar­ma­it, hogy meg­ra­gad­ja õt. Ek­kor a tap­si­fü­les fel­dob­ta ma­gát a le­ve­gõ­be, mint­ha egy dob­ban­tó­ra lé­pett vol­na. Úgy két mé­ter ma­gas­ból néz­te, hogy a sas el­zúg alat­ta, meg­mar­kol­ja a nagy sem­mit és kiszoritja be­lõ­le a lel­ket. Ek­kor nyu­god­tan le­hup­pant el­len­sé­ge há­ta mö­gött, fel­húz­ta a nyúl­ci­põt, és eltünt az el­len­ke­zõ irány­ban.

Gon­do­lom, a ter­mé­szet­ben is csak min­den ne­gye­dik, ötö­dik tá­ma­dás jár si­ker­rel, vagy még an­­nyi sem.

Vé­del­me

A ro­mán tör­vé­nyek sze­rint a szir­ti sas elpusztitója öt­mil­lió lej­jel bün­tet­he­tõ.

Pár­hu­zam­ként megemlitem, hogy Ma­gyar­or­szá­gon ezen ma­dár esz­mei ér­té­ke 250.000  fo­rint, ami körûlbelûl 37 mil­lió lejt tesz ki. Te­hát, a szom­széd­ban fész­ke­lõ há­rom pár sas esz­mei ér­té­ke kb két­szer na­gyobb, mint a ha­zánk­ban fész­ke­lõ 25 pár össz­ér­té­ke. Va­gyis, egy ma­gyar szir­ti sas 7, 5 – ször drá­gább egy ro­mán sas­nál. Ak­kor va­jon mi a kü­lönb­ség nyu­ga­tibb összehasonlitásban ?

A ha­zai ál­lo­mányt ve­szé­lyez­te­tõ mér­ge­zés­rõl és er­dõ­ir­tás­ról már el­mond­tam vé­le­mé­nyem az elõ­zõk­ben. Az áram­ütés ve­szé­lyé­rõl is be­szél­tünk ré­geb­bi irásainkban. A há­zi­ál­lat­ok­ra tá­ma­dó, és hely­ben agyon­vert, eset­leg le­lõtt sa­sok­ról ma már nem di­csek­szik sen­ki sem, mert az el­kö­ve­tõ­ben hal­vá­nyan ott de­reng az a bi­zo­nyos tör­vény­cik­kely, ami ki­mond­ja, hogy… . öt mil­lió… . plusz a va­dor­zá­sért já­ró ki­rú­gás, vagy bõrtön…

A to­jás­gyûj­tés­rõl és a fi­ó­kák ki­sze­dé­sé­nek ve­szé­lyé­rõl is kell be­szél­jünk, ha­bár, er­rõl csak köz­ve­tett ada­ta­ink van­nak. Ez a gya­nú pe­dig ab­ból áll, hogy  a köz­is­mert fész­ke­ket nem õr­zik, igy sen­ki sem tud­ja meg­mon­da­ni azt, hogy azok a fi­ó­kák va­ló­ban ki­re­pül­tek-e, vagy csak egy­sze­rû­en eltüntek a fé­szek­bõl, hogy idõ­vel va­la­me­lyik nyu­ga­ti me­na­zsé­ri­á­ban mu­to­gas­sák õket. Tu­dom, hogy költ­sé­ges és mun­ka­igé­nyes do­log a fész­kek õr­zé­se, de jó len­ne, ha a fel­len­dü­lõ kör­nye­zet­vé­dõ egyeseületek er­re is ta­lál­ná­nak anya­gi és er­köl­csi erõt, mert ez a faj­ta gya­kor­la­ti ter­mé­szet­vé­de­lem töb­bet ér száz ste­ril ta­nács­ko­zás­nál.

Ke­le­ten még ma is va­dász­nak betanitott szir­ti sa­sok­kal, te­hát a sas -vadászok itt is meg­vá­mol­ják a fész­ke­ket, vagy a sza­bad ál­lo­mányt. De õk nem tö­rek­sze­nek az ös­­szes egyed be­fo­gá­sá­ra, mert ak­kor nincs töb­bé után­pót­lás. Az Al­táj hegy­ség kör­nyé­kén és a mon­gol sas-va­dá­szok­nál az a szo­kás, hogy a va­dász­ma­da­ra­kat 15 év után sza­ba­don en­ge­dik. Le­het, hogy ezek az egye­dek még meg­áll­ják he­lyü­ket a ter­mé­szet­ben, és sza­po­rod­nak is, de er­rõl bi­zo­nyo­sat én nem tu­dok mon­da­ni. Még­is pozitivan ér­té­ke­lem ezt a gya­kor­la­tot, mert soly­mász­ge­ne­rá­ci­ók ta­pasz­ta­la­tát kö­ve­ti, ami megbizhatóbb min­den egyé­ni okos­ko­dás­nál.

Nyu­gat-Eu­ró­pá­ban arány­lag ke­vés sas-soly­mász van, de azért ta­gad­ha­tat­lan, hogy  még­is fe­lé­jük áram­lik az il­le­gá­lis for­ga­lom nagy ré­sze. Tu­dott do­log, hogy a Wa­shing­to­ni

Egyez­mény vé­dõ­há­ló­ja alá vet­te az ös­­szes ra­ga­do­zó ma­da­rat. Azok az or­szá­gok, me­lyek aláirták ezt a meg­egye­zést, te­rü­le­tük­re nem en­ged­nek be­hoz­ni, vagy on­nan ki­vin­ni sem­mi­lyen ma­da­rat, csak­, ha azok bizonyithatóan te­nyé­szet­bõl szár­maz­nak. Mi­vel a szir­ti sas az egyet­len nagy­ra­ga­do­zó mel­­lyel soly­mász­ni le­het, ezért ért­he­tõ, hogy mily nagy a kisértés a tör­vé­nyek ki­ját­szá­sá­ra. Ne le­gyünk hát na­i­vak mi sem ! Véd­jük meg  min­den esz­köz­zel ter­mé­sze­ti kin­cse­in­ket !

Eb­bõl a meg­fon­to­lás­ból ki­in­dul­va ja­val­lom min­den­ki­nek, hogy az is­mert sas­fész­kek pon­tos he­lyét se irásban, se szó­ban ne kö­zöl­je sen­ki­vel. Ve­lem már elõ­for­dult az, hogy ba­rá­tok­nak ki­fe­cseg­tem két-há­rom fé­szek he­lyét. A kö­vet­ke­zõ nyá­ron már jött a vis­­sza­jel­zés, hogy ezen jóbarátok egyi­ke har­minc­fõs túristacsoportnak mu­to­gat­ta a fész­ken ülõ sasfiukat. El le­het gon­dol­ni azt, hogy  a mai tech­ni­kai felkészúltség mel­lett már nem le­he­tet­len a hely pon­tos be­mé­ré­se, még éj­sza­ka sem. Te­hát, egy mû­hol­das GPS –tájolóval bár­ki be­mér­he­ti a fé­szek pon­tos he­lyét, és túristacsoportot küld­het ide bár­hon­nan, vagy ros­­szabb eset­ben egy jól fel­ké­szült fé­szek­fosz­to­ga­tót. Ezért mon­dom azt min­den­ki­nek, hogy csak az a vé­dett fé­szek, amit el­tit­ko­lunk, mert amit már há­rom em­ber is­mer, az nem ti­tok. És a jószándékú ma­da­rász nem akar­ja fel­tét­le­nül ki­szed­ni tár­sá­ból egy rit­ka faj fész­ké­nek pon­tos he­lyét azért, hogy bebizonyitsa azt, hogy az el­hall­ga­tás is van olyan jó vé­del­mi mód­szer, mint bár­me­lyik tör­vény­cikk (egy-egy fé­szek ese­tén). Er­re vi­szont leg­jobb bizonyiték az egyé­ni pél­da­mu­ta­tás.

Nem­ré­gi­ben ös­­sze­fu­tot­tam egy ré­gi is­me­rõs­sel, aki­vel madarászhireket cse­rél­tünk. Õ mond­ta el, hogy a Bar­ca­sá­gon új­ra feltüntek azok a hé­ja­csap­dák, amik­kel az én idõm­ben a ra­ga­do­zó­kat ritkitották,

Er­rõl jut eszem­be, hogy va­la­mi­kor, haj­da­nán, -1963 de­cem­ber 25-én –a ma­ros­vá­sár­he­lyi fá­cá­nos­ban felállitott 2-es hé­ja­csap­da fo­gott egy szir­ti sast. A két­aj­tós ko­sár al­só re­ke­szé­ben két élõ ga­lamb volt a csa­li. Ezek­re vá­sott õfel­sé­ge fo­ga, és ezért ke­rült rabszijra, majd a fõ­vá­ro­si ál­lat­kert­be, egy sza­bad­nak szü­le­tett ma­dár.

Most csak ar­ra sze­ret­ném felhivni a fi­gyel­met, hogy ezek a csap­dák an­nak ide­jén    „na­gyon jó ha­tás­fok­kal” dol­goz­tak. Azért irtam idé­zõ­jel­be eze­ket a sza­va­kat, mert ak­kor még a ra­ga­do­zó-ir­tás szol­gá­la­ti kö­te­les­sé­ge volt min­den vad­õr­nek és va­dász­nak.

Az­óta megfordúlt a vi­lág, s a ra­ga­do­zó­kat vé­det­té nyilvánitotta a tör­vény, te­hát a mér­gek és a csap­dák a va­dor­zás esz­kö­zei let­tek. Ezért mon­dom, hogy jó len­ne még gyö­ke­re­i­ben ki­gyom­lál­ni ezt az önbiráskodási mó­dot, mert az a fel­fo­gás, mi­sze­rint az em­ber a Föld ura, az töb­bé vis­­sza nem tér. . Hig­­gyük el vég­re, hogy mi is csak alá­za­tos bér­lõi va­gyunk en­nek az élet­tér­nek, amit a le­he­tõ leg­jobb ál­la­pot­ban kell át­ad­nunk az utá­nunk jö­võk­nek.

Most pe­dig egy si­ke­res men­té­si ak­ci­ó­ról szó­lok, ami Kolozs me­gyé­ben tör­tént. Alsóbogáta köz­ség ha­tá­rá­ban egy vad­õr be­teg szir­ti sast ta­lált, 2001 de­cem­be­ré­ben. A szár­nyán sérûlt ma­dár valószinüleg ma­gas­fe­szült­sé­gû ve­ze­ték­nek üt­kö­zött a sû­rû köd­ben. Egyik lá­bán két gyû­rû volt:EO82F és 17791 Mus. Zool. Hel­sin­ki –feliratokkal. A Ro­mán Ma­dár­ta­ni Egye­sü­let meg­tu­da­kol­ta a finn kol­le­gák­tól a ma­dár ada­ta­it. Ezek sze­rint a sast fi­ó­ka ko­rá­ban gyû­rûz­ték (2450-grammos volt) 2001 junius 25-én Kamijarvi-Lappi mel­lett. Öt hó­nap múl­va 2212 km tá­vol­ság­ra ér­te a bal­eset, mely a szár­nyát sér­tet­te meg. Elõbb a vad­õr­nél gyógy­ult, majd a ko­lozs­vá­ri Zo­o­ló­gi­ai Ka­ted­rán   ré­sze­sült gon­dos ke­ze­lés­ben, ahol röpgyakorlatokat is vé­gez­tet­tek ve­le. A Túr-i ha­sa­dék­ban en­ged­ték sza­ba­don egy újabb SOR-gyûrûvel, 2002 feb­ru­ár 25-én. Ek­kor 4, 448 kg-os volt, és szár­nya­i­nak fesz­tá­vol­sá­ga 212 cen­ti­mé­tert ért át. Re­mé­lem, hogy az­óta párt ta­lált ma­gá­nak, s va­la­hol ott­hon ér­zi ma­gét Eu­ró­pa lég­te­ré­ben.

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>