Az Etosha Nem­ze­ti Park II.

Itatóhelyek 

 Esõzések után bármennyi felszíni víz is marad a kisebb tavakban, medencékben és mocsarakban, rövid idõ alatt kiszárad. Ennek eredményeként a madarak és emlõsök számára az egyedüli vízforrást az itatóhelyek jelentik.

A parkban öt típusú itató található.

  1. Természetes itatók: sekély mélyedések, mint a mocsár és az utak kisebb-nagyobb gödrei, árkok amelyekben az esõzések alatt meggyûl a víz.  Idõszakos jellegûek és júniusra általában kiszáradnak. Ezek a nagyon rövid életû, csapadékfüggõ  itatók nagyszámban találhatók a park egész területén.

  2. Domboldali források, amelyek a sziklák üregeibõl és repedéseibõl szivárognak. Ezeknek a forrásoknak a léte nagymértékben függ a csapadék mennyiségétõl, és ha kevés az esõ, legtöbbször kiszáradnak. A Kapupuhedi, Ondongab és Wolfsnes domboldalakban fakadó források jól példázzák ezt a típust: az 1980–83 közötti tartós szárazság kezdetén mindhárom forrás elapadt.

  3. A mélyvízi források (water-table spring) az elegendõen mély medencékben fakadnak és kapcsolatban állnak a földalatti vízrétegekkel. Mivel a vízréteg helyzete évrõl évre változhat, ennek függvényében változik ezeknek a forrásoknak a szintje és hozama is. Némelyikük medrét, mint például az Ombika-forrásét, az állatok és emberek kimélyítették.

  4. Ártézi források: a földalatti vizek feletti kõzetrétegek nyomása a felszínre préseli a vizet. Ezek állandó jellegû vízforrások. A legjobb példák erre a típusra Koinagas és Klein Namutoni ártézi kútjai.

  5. Mesterséges itatók, amelyeket a park felügyelõsége készített: a megfelelõ helyeken fúrásokkal hozták felszínre a vizet. Természetesen az itatók helyét ez esetben is a földtani rétegek  alatt lévõ  vízviszonyok határozzák meg. A fúrások helyének tekintetében a kutatók másik szempontja az volt, hogy elsõsorban a kevéssé kihasznált területeken létesített mesterséges itatók segítségével a vadállomány jobb megoszlását segítsék elõ. Kezdetben szélkerék meghajtású szivattyúkkal emelték felszínre a vizet, késõbb a szélkerék helyét dízel-motorok majd napelemes szivattyúk vették át, mint a Gemsbokvlakte és Olifansbad  mély-kutak esetében. Több esetben természetes források, mint Aus és Ombika mellett, a napenergia meghajtású szivattyúkat azért állították fel, hogy pótolják a természetes források megcsappanó vízhozamát, és csapadékszegény években megelõzzék az itatók kiszáradását.

A parkot felkeresõ látogatók elsõ meglepetése a növényzet teljes hiánya az itatóhelyeken és azok környékén. Az itatók legtöbbjét száraz homokos területek, vagy terméketlen talajon szétszórtan emelkedõ nagy terjedelmû sziklák veszik körül, de ez a jelenség csupán idõszakos. Az állatok az esõzések alatt szétszóródnak, felkeresik az idõszakos itatókat is, így a mesterséges vízforrások környékén a növényzet újranõhet. Néhány hónap múlva azonban a sûrû csordákban visszatérõ állatok lelegelik, vagy patáikkal földbe tapossák a füvet.

Kezdetben az elefánt vándorvendégnek számított, csak átvonulás közben látogatta Etoshát, de amint megépítették az elefántokkal szemben is ellenálló erõs kerítéseket, a csordák letelepedtek. Ezeknek az állatoknak a növényevési szokásai megváltoztatták az itatóhelyek környékének képét, mert letarolták a környezõ fákat és bokrokat. Ennek ellenére nem csak az elefántok felelõsek a növényzeti viszonyok megváltozásáért: a víztartalékok természetes csökkenése is kedvezõtlenül befolyásolta az Etosha-mocsár növényvilágát.

Úthálózat

Kezdetben a park a látogatók számára április kezdetétõl október végéig tartott nyitva: ez a száraz idõszak  a legkedvezõbb megfigyelésekre. Következésképpen az Okaukuejo–Namutoni útból elágazó kisebb utakat nem úgy építették, hogy mindenféle idõjárásnak ellenálljanak, és mert egyszerûbb volt, gyakran az alacsonyabban fekvõ puha, agyagos területeken át vezették õket. Ezeket az utakat az esõs évszakban, amikor túl vizesek és sárosak lesznek a meglehetõsen élénk autóforgalom számára, a parki hatóságok lezárják.

Mivel az utak kavicsosak és gödrösek, a gépjármûvezetõket ismételten figyelmeztetik, hogy ne hajtsanak túl gyorsan. Ha ezen az úton nagy sebességgel vezet az ember, az autó farolni kezd, és a túl merész sofõr az árokban köthet ki. A balesetek elkerülése végett a látogatóknak kötelezõ betartani a 60 km/h sebességet. Amióta az elefántok és orrszarvúak kidöntötték az útjelzõ oszlopokat, hiányoznak az útjelzések, amelyek figyelmeztetnék a látogatókat az út váratlan és éles kanyarulataira. Gyakorlatilag minden útvonalon 60 km/h sebességel biztonságosan lehet közlekedni, kivéve három útszakaszt Halali környékén, ahol a sebességkorlátozás 40 km/h. Ennek ellenére sokan megszegik a sebességkorlátozást és átlagosan hetente egy autó felborul a parkban. Ebben fõleg az óceánon túliak jeleskednek, akik 10.000 kilométeres repülõút után érkeznek Namíbiába, majd újabb 500 kilométert vezetnek,  hogy eljussanak Etoshába. Úgy látszik, ezután már nem fordítanak sem idõt, sem figyelmet biztonságukra és a balesetek miatt megfosztják magukat az utazás nagy élményeitõl, mert a szavanna helyett legtöbször a kórházban kötnek ki. Sok a baleset, ezért felhívom figyelmüket, ha Ethosába látogatnak, tartsák tiszteletben a sebességkorlátozást. A gyorshajtás más szempontból is veszélyes lehet, velünk is megtörtént több esetben, pedig lassan hajtottunk, hogy éles kanyar után elefántokkal, zsiráfokkal vagy éppen oroszlánokkal találtuk szemben magunkat az út kellõs közepén. Ez a hirtelen megjelenésünk a bocsos elefántmamáknak pedig nem kimondottan tetszett, ezért meghátráltunk, amíg levonultak az úttestrõl.

A park autóútjait és útkeresztezõdéseit festett cementtömbök jelzik, de az orrszarvúak és elefántok ezeket néha  „forgatható kövekként” használják,   átrendezve a forgalmat és az útirányt. Olykor majmok másznak fel rájuk, lekaparják a festéket, és ürülékkel „díszítik” alkotásukat, ezzel  jelezvén  területük határait. A kisebb „Staff Only” feliratú  trapézalakú betondarabok figyelmeztetnek azokra az utakra, amelyeket víz borít vagy munkálatok miatt lezárt területekre vezetnek. Védelmi szempontokból a park nyugati részét  lezárták a látogatók elõl.

Parkolóhelyek

 

Etosha mindhárom táborában találhatók élelmiszerüzletek, vendéglõk, illemhelyek és üzemanyagtöltõ állomások. A park területén viszont kevés az illemhely és egymástól nagy távolságokra vannak, ezért jó, ha a látogató nem feledkezik meg arról, hogy két illemhely egymástól  egy-két órányi autóútra található. A park területén tilos kiszállni az autóból, ezért jó tudni, hogy nagyon kevés az olyan parkirozó, ahol ki lehet szállni vagy szabad piknikezni. Kivételt képeznek a táborok és az illemhellyel is rendelkezõ piknik-területek. A veszélyesebb helyen lévõ parkolókat, piknikezõ helyeket védõkerítéssel vették körül, de a legtöbb esetben félig-meddig hiányosak, mert az elefántok kidöntik az itt lévõ fák miatt. Piknikezés közben ajánlatos figyelni, velünk is elõfordult, hogy ebédközben a hiányos kerítésen egy elefántcsorda látogatott a parkolóba. Ilyenkor ajánlatos azonnal kocsiba ülni és lelépni, ha felénk közelítenek.

Jótanácsok a látogatóknak

A tapasztalatlan látogatók mindegyike afelõl érdeklõdik, milyen állatfajt nézzen meg, melyik itatóhelyre érdemes menni, és meddig lehet ott maradni. A legokosabb az, ha érkezéskor azonnal utána nézel, hogy a három tábor mindegyikében milyen látnivalókat, látogatási programokat kínálnak szervezett formában, és jó, ha vásárol az ember egy parkismertetõ prospektust. Adatokban gazdag, jó térképekkel ellátott és kitûnõ állatfotókat tartalmazó, nem is drága kiadványok ezek, nélkülözhetetlen kalauzai a messzirõl jött vendégnek.

Nagyon sok esetben aztán alkalmilag módosulhat elõre kitervezett programod. Például egy látogató jelentheti, hogy oroszlánt látott az egyik itatónál – ha pár órán belül odaérsz és szerencséd van, megtörténhet, hogy az oroszlán még mindig ott fog tartózkodni. Amikor egy itatóhoz érsz, az ivó állatokon kívül feltétlenül meg kell tekinteni a közelben kóborló, legelészõ vagy ragadozó állatokat is. Sok nyomravezetõ jel utal az állatok hollétére, figyelmes látogató rövid tapasztalat után felismeri ezeket. Például, ha egy antilop áll a víz mellett és hirtelen a bozót felé neszel, nagy valószínûséggel ott egy ragadozót láthatsz a bozótban feküdni. A zsiráfot is jó figyelni, mert a magasságának köszönhetõen a távolról közeledõ ragadozókat is „kiszúrja”. Nézd a fák és bozótok szélvonalát, rendszerint ott közelednek az inni igyekvõ állatok. A különbözõ állatfajok a nap más-más órájában isznak, a nappali életet élõ vadak általában 9–15 óra között. Ugyanakkor figyelj a körözõ keselyükre, mert jelenlétük döglött állatot, vagy egy növényevõt marcangoló ragadozót jelenthet.

Az itatónál eltöltött idõ attól függ, mennyi idõd van nézelõdésre, és hogy van-e állat, amit figyelni lehet. Ha a hajnali órákban, pirkadatkor mész ki, gyakran szerencséd lehet, hogy éjszakai állatokat láss, mint a sivatagi róka vagy más ragadozók, amelyek éjszakai vadászkörútjuk végeztével még mindig kint vannak a síkságon. Korán reggel és késõ délután ajánlatos több mint egy órán keresztül figyelni az állatokat, amint jönnek-mennek. Egy kis szerencsével nagyon ritka emlõs- vagy madárfajokat lehet megfigyelni.

 

 

 

Egynapos túravonalak

 

Nem lehet eleget ismételni, hogy látogató adjon magának elegendõ idõt a park megtekintésére. Etosha nagy része három nap alatt bejárható, de túl sietõs és fárasztó dolog. Öt nap már elegendõ ahhoz, hogy nyugodtan felfedezhessük a parkot. Ha mégis csak egy nap áll a rendelkezésedre, akkor annak függvényében, hogy melyik évszakban látogatsz oda és mi az érdeklõdési köröd, egyetlen témát kell választani, hogy legalább abban alaposan tájékozódhass. Így szerezhetsz csak maradandó élményt. Ha geológia érdekel, a Halali itatót látogasd meg, ha jó rálátást szeretnél a mocsarakra, akkor válaszd Okondekát és a Pan’s Edge-t (’mocsárszélét’) Okaukuejo mellett. A turista kalauzok bõséges választékkal szolgálnak az egynapos útvonalak tekintetében is.

Parkszabályzat

Bárhonnan is érkezzék a látogató, bármennyi idõt töltsön itt, és bármilyen útvonalat válasszon, a park épségét, környezetének védelmét és az állatok nyugalmának biztosítását célzó szabályzat minden elõírását szigorúan be kell tartania. Ezek számos helyen, jól láthatóan kifüggesztve tanulmányozhatók, de a jóérzésû természetbarát ezek ismeretét és tiszteletét már otthonról magával hozza.

1. Útvonalad bejárása alatt maradj mindig az autóban, kivéve, ha pihenõ-helyen vagy táborban tartózkodsz.

2. Maradj a turistautakon, soha ne térj le róluk, mert tönkreteszed a környezetet.

3. Tartsd be a sebességkorlátozást: 60 km/h minden útvonalon.

4. Napnyugtára térj vissza a pihenõtáborba, vagy a három kapu (Andersson-, Von Lindequist- és Mpingana-Gate) egyikén át hagyd el a parkot.

5. Ne szemetelj.

6. Ne hangoskodj, ez megzavarhatja a látogatókat és az állatokat.

Ha felfedezed, hogy valaki áthágja ezeket a szabályokat, erkölcsi kötelességed jelenteni a szabálysértést a park vagy a pihenõtábor vezetõségének.

A belépõjegyeket a turista táborok irodáiban lehet kiváltani. Mindig kérj számlát! Minden személy, aki belép az Etosha parkba, vállalja a felelõsséget saját testi épségéért, értéktárgyai biztonságáért, az autó, felszerelés, fotó-videókamera vagy távcsõ épségéért.

Állatbetegségek

Mivel itt minden a park legfontosabb lakói, az állatok érdekében történik, és ezek jelentik az Ethosa legnagyobb vonzerejét, szükséges néhány szót ejtenünk az állatokat tizedelõ és gyakran az emberre is veszélyes betegségek egyikérõl, a lépfenérõl (Anthrax). A gyilkos kórt az Ó- és Új-Világ már régebbrõl ismeri, de a 2001-es USA-beli terrortámadás után világszerte foglalkoztatni kezdte az embereket.

A kór az Etosha parkban is fertõz: a Bacillus antracis baktérium okozza, ami megtámadhatja bármelyik emlõs lépét, és a fertõzés végkimenetele halálos. Az Anthrax nevét a feketeszén görög neve (anthracit) után kapta, mivel a megfertõzött ember bõre szénfeketévé válik. Ezt a betegséget 1964-ben diagnosztizálták Etoshában, és inkább a zebrát támadta, de 12 más fajnál is megtalálták. 1966-tól 1974-ig kb. 300 esetet számláltak évente.

Kutatások kimutatták, hogy a kór az esõs évszak végén a kisebb síksági vadon élõ állatokat támadja, a száraz évszak végén pedig az elefántot. Volt egy, a lófarkú antilopot támadó járvány 1984-ben, és egy az elefántok között pusztító fertõzés 1989-ben. Az Anthrax spórái több száz évig is megmaradhatnak a talajban.

Mivel az Anthrax helyi állatjárvány Etoshában, a legfertõzõbb helyek (ahol a legtöbb állat pusztul el idõjárás és évszak függvényében) az Okau-kuejótól északra és nyugatra elterülõ síkságok, a Fisher’s Pan és az Andoni Plain környéke. Tekintve, hogy ez nagyjából egybeesik a legelészõ állatfajok száraz évszak eleji disztribúciójával a park területén, a szakemberek úgy vélték, hogy egyes itatók is hozzájárultak a betegség elterjedéséhez, ezért ezeket lezárták. Végül mégis csak bebizonyosodott, hogy az itatók nem betegségforrások.

A legpusztítóbb betegség mellett meg kell említenünk, hogy a panyókás sakál fogékony a veszettségre. Idõrõl idõre veszettségjárvány tör ki sakál és róka populációk körében.

Etosha növényvilágáról

A parkot 31 különbözõ növény-társulásra  osztották fel, vegetáció, csapadék, talajminõség és topográfiai adottságok figyelembevételével, a Braun-Blanquet módszer szerint (Le Roux et társai, 1988). A társulásokat tulajdonképpen hét átfogóbb típus keretébe tartoznak, a nyolcadikkal együtt, amely a sós mocsarakra és medencékre vonatkozik. Ezek közül sok növénytársulás nem a turisták számára engedélyezett területeken fordul elõ, csak azokat említjük meg, amelyek bárki számára elérhetõk.

Néhány növényfajt csak a tudományos nevén tüntethetünk fel, mivel közhasználatú magyar megfelelõjük nem létezik. A nyolc növénytársulás a következõ:

1. Tall Grassveld  (’veld’: a Dél-Afrikában gyarmatosító hollandok, a búrok nyelvén : erdõ) – Okondekától délre, a mocsár nyugati szegélye mentén található füves-erdõs vidék. A talaj a kiszáradt sós mocsárfenék. Csenevész cserjéknek ad otthont, mint a Salsola tuberculata, gyapjas cserje (Leuco-sphaera bainesii) és az ezüstcserje (Mundula sericea), ez utóbbi a halméregnek számító rotenon nevû vegyületet tartalmazza.

2. Andoniveld  – Namutonitól északra és a homokos területtõl nyugatra honos növénytársulás. A talaj tökéletesen sík, mindössze egy méterrel magasabb a mocsár szintjénél és erõsen sós. A Sporobolus spicatus fajhoz tartozó nagy és magas fûcsomók uralják.

3. Sweet Grassveld on Lime – (’édes füves erdõk’) kiterjedt füves terület a legnagyobb mocsárvidék déli és délnyugati szegélyén, Leeubron, Adamax és Sprokieswoud nyugati övezeteiben. Ez az esõs évszakban leginkább célba vett terület, de az állatok száraz évszakban is sûrûn felkeresik, mivel sok itatóhely található. Bokrok és cserjék, a fák közül fõként akácfélék népesítik be: Acacia nebrownii, Acacia mellifera,  Leucosphaera bainesii, Monechma ton-sum,  Petalidium englenarum. A száraz idõszakban alig hajt fû ezen a területen, de az esõzések idején a Mome-lytrum luederitzianum nevû fûféle olyan magasra nõ, hogy elrejti a legelészõ kisebb állatokat. A nyolcnapos fû, Enne-apogon desvauxii legelhetõ édesfûféle érdekessége, hogy mindössze nyolc napra van szüksége ahhoz, hogy kicsírázzék, felnõjön, virágozzon és magtermése be is érjen.

4. Keleti karsztikus erdõség (Eastern Karst Woodlands): a mocsár déli és keleti szegélyén található növénytársulás, Halali és Namutoni környékén. Mélyen fekvõ meszes talaj, tamboti- (Spirostachys africana), mopane- (Colophospermus mopane) és bíbortermésû terminaliafákkal (Terminalia prunioides) benõve. Találhatók akácfélék is (Acacia reficiens), mindannyian a zsiráfok és elefántok kedvelt csemegéi.

5. Kaskoveld  – a park nyugati részén fekvõ, a látogatók számára zárt terület.

6. Shrub Mopane (’mopane-bozót’) – M’Bari itatóhelytõl nyugatra fekvõ agyagos talajú terület, amelyet a sûrûn növõ, kistermetû mopane-fák uralnak. Annak ellenére, hogy a mopane mindössze 1–2 méter magasságú cserjének látszik, életkora több száz év is lehet.

7. Sandveld (’homokos erdõség’) – Ez a növénytársulás igen jellemzõ a Namutonitól északra elterülõ tájra, a talajt fõként a mélyvörös Kalahári-sivatagbeli homok alkotja, melyen termináliafélék (Terminalia prunioides, T. sericea), almalevelû kalahári (Lonchocarpus nelsii) és  durvaleveleû croton (Croton menyhartii) nõ. Noha csapadékban az egyik leggazdagabb vidék, a homokos talaj hamar elissza vizet, az állatok többsége itatóhelyeken oltja szomját. A homokos talaj alatt kiterjedt vízréteg húzódik, ennek eredményeként az esõzések beköszöntekor a táj jóval hamarabb zöldbe borul.

8. Bottomlands & Saline Pans (’mélyföldek és sós mocsarak’) –  kisebb területû növénytársulások, szétszórtan a park egész területén. Legszebb példa erre a park déli fõútjának (Namutoni–Halali–Okaukuejo) és a tóhoz vezetõ mellékútnak Nuamses-i keresztezõdésétõl 1 km-re elterülõ, mopane-fákkal benõtt kis mocsár (pan). Noha ez a „növénytársulás” teszi ki az Ethosha park területének 25%-át, növényzetben a legszegényebb. A talaj lúgossága igen magas, 8,1–10,2 pH. A kisebb mocsarakban a sótûrõ fûfélék (Craspedarhachis africana) teremnek meg. A legjellemzõbb tájkép Okondekánál figyelhetõ meg.

 

Irodalomjegyzék:

* * * (1995) A világ országai. Topográf-Agát, Budapest

* * * (1999) Földünk térképeken. Világatlasz. Agát – Nyír-Karta – Kárpátia, Budapest

Versfeld, W. – Osborne, T. (2003): Etosha National Park, Venture Publications, Windhoek, Namibia

Apps, P. (2000): Mammals of Southern Africa. Cape Town

Brehm, A. E. (1929): Az állatok világa. Budapest

Chris-Stuart, T. (2001): Field guide to mammals of Southern Africa. Cape Town

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>