Miért szeretem az erdélyi kopót?

„Mert ha ránézek, hazánk gazdag vadászati története, egész múltja pereg a szemem elott, márpedig számomra ami osi, régi és magyar, az mindig szép és értékes. Ezenkívül – nem tagadom – érzelmileg is erosen kötodöm hozzá, hiszen az általam szeretett tájat, Erdélyt idézi fel.
Ott már jóval kevesebb példány van belole, mint másutt. Éppen, mert ez a fajta közel áll a kipusztuláshoz, ösztönzött arra, hogy elkezdjek komolyan foglalkozni az erdélyi kopó megmentésével, hiszen nem tudtam tétlenül nézni vadászati kultúránk e szerves részének nyomtalan eltunését. Köztudott ugyanis, hogy a két világháború között érvényben levo román vadászati törvények minden agár vagy kopó típusú kutyát dúvadnak minosített, így bárki háborítatlanul lelohette.

Késobb sikerült a Kárpátokban néhány példányt felkutatni, ezeket Magyarországon tenyészteni kezdtük, s elkezdtünk dolgozni a fajta újra felfedezéséért. A standard elkészítése után az FCI hivatalosan, nemzetközileg is elismerte az erdélyi kopót, majd az 1971-es évi budapesti vadászati világkiállítás hozta meg végre a sikert e nemes fajtának.
Nemes fajta, nála különbül vaddisznót hajtani még nem láttam kutyát. Csodálatos élmény volt a Kárpátokban, ahogy a vadász a disznó váltójából lesben állva egyszerre meghallotta a völgy felol vadat uzo kutyák ugatását – valahol benn az erdo mélyén. Lassú ügetésben, nem riasztva, csak hajtva szorította a váltón a vadat a nyiladék felé, ahol csak célozni és loni kellett. Az erdélyi kopó a legjobb disznózó kutya, hiszen ruganyosságban, robbanékonyságban és gyorsaságban szinte felülmúlhatatlan. Sokfelé nem szívesen használnak fajtiszta kutyákat vaddisznózáshoz, mivel a vadászat során a küzdelemben sok elpusztul közülük. Ám – meg kell mondanom –nekem eddig két kopóm volt, s még egy sem sebesült meg soha – márpedig sokat vadásztam velük. Nekik köszönhetem a vadászati világkiállításon bronzéremmel díjazott egyik legjobb vaddisznóagyaramat is.”

dr. Fodor Tamás,
a Nimród vadászlap foszerkeszto-helyettese

Az erdélyi kopó származástörténete
CANIS FAMILIARIS SAGAX BRACO TRANSILVANICUS
(Orth F. felmérése után táblázatba foglalta a szerzo)
4–5000 évvel ezelott már voltak kopók
NYUGAT KELET
I. e. III, évszázad:
Kelták Pannóniában. A Kárpát-medencében talált kopók továbbtenyésztésével kialakul a:
I. e. I. évezred közepe:
Finnugorok – Turkok
KELTA KOPÓ TATÁR KOPÓ
Arian ifj. Xenophon: Kynigetikosz címu muvében (i. e. I. évszázad) terelo és hajtó kutyákkal való hálós nyúlvadászatot ír le, valamint részletesen beszámol a KELTA KOPÓ küllemérol, tulajdonságairól.I. e. 170–30: Rómaiak Pannóniában és Dáciában. (A Pannóniában talált KELTA KOPÓT a birodalom más területeire is elviszik, így jut el Dáciába. A Finnugorok oslajkáinak a Turk nép hajtóebeivel való keresztezodésébol alakul ki a TATÁR KOPÓ ose.)A TATÁR KOPÓ és a tatárokat uraló népek szkíta, bolgár, hun, avar…) hajtóebeinek keveredésébol jön létre az OSMAGYAR KOPÓ.896 Magyarok honfoglalása
(a népvándorlást, illetve a honfoglalást követoen a kelta és az osmagyar kopó keresztezodésébol területileg nézve két kopófajta alakult ki.)
KELTA KOPÓ
Pannónia: PANNON KOPÓ
OSMAGYAR KOPÓ
Erdély: ERDÉLYI KOPÓ

Amikor a Kutya c. folyóirat fõszerkesztõje felkért, hogy készítsek egy átfogó beszámolót az erdélyi kopóról, elsõként a fenti – a Nimród vadászlap egy régebbi számában megjelent írás jutott eszembe. Nem véletlenül idéztem a néhai dr. Fodor Tamás sorait, hiszen aligha lehetne rövidebben és mégis átfogóan, szenvedélyes szeretettel írni a fajta történetérõl, értékeirõl, a kötõdésrõl, ami kialakult azokban, akik egyszer is tartották, tenyésztették az erdélyi kopót és nem utolsó sorban az utókor felé érzett felelõsségrõl. Szerencsére, a témához igen kevés lenne az egész lap terjedelme, hogy itt mindazokat felsoroljuk, akik a történelem folyamán vadásztak kopókkal valaha, és önzetlenül, nem kevesebb elkötelezettséggel segítették mind Magyarországon, mind Erdélyben a fajta fennmaradását.
Az erdélyi kopó fajtánkról óriási írott emlékanyag tanúskodik, amely írások többnyire szorosan kapcsolódnak a történelemhez és kultúrtörténethez. (Aki ebbe egy kicsit is betekintést nyer, annak számára ez magától értetõdõ.) Épp a fentieket tekintve a beszámolómban inkább képek mutatásával, valamint a Magyarországon és Erdélyben végzett kutatásaim közben szerzett tapasztalataimmal próbálom én segíteni, hogy az erdélyi kopó tiszta vérben fennmaradhasson és a hozzá kötõdõ ismeretanyag valóban közkinccsé váljon, és méltó helyre kerüljön az utókor számára átadandó örökségben.
Itt érdemes egy pillanatra elidõzni a kopó szavunk eredetét, jelentését illetõen.
A nyelvtudomány tanulsága szerint ’eb’ és ’kopó’ szavaink finnugor eredetûek. A kopó szó jelentése elkapó, megragadó, megfogó.
Az elsõ írásos dokumentum, ami fennmaradt, 1237-bõl származik: „VDOMICI DE VILLA BOROST QUORUM NOMINA / TOL COPOU” (oklevéltár).
Majd 1240-bõl idézve: „QUORUM NOMINA SUNT HEC COPO BENE CEKE”.
1293-ban KOPOV, 1399, 1422 és 1492 években KÓPO, késõbb 1788-ban KOPPÓ formában írták.
Vis­szatérve a képes ábrázolásokhoz, egy XV. században készült erdélyi serlegen medvevadászatot ábrázoló véseteket láthatunk, annak bizonyítékául, hogy az erdélyi fõurak kedvelt idõtöltése volt a kopókkal való vadûzés.
S ha már vadászatról esett szó, személyének tisztelegve itt kell kiemelni Mezõkövesdi Újfalvi Sándor (1792–1866) írót, az akkori országgyûléseken résztvevõ királyi hivatalos erdélyi nemes személyét. Kinek 1854–55-ben íródott emlékiratai között az erdélyi kopó szempontjából is jelentõ AZ ERDÉLYI RÉGEBBI ÉS KÖZELEBBI VADÁSZATOK ÉS VADAK címû, 1854-ben Kolozsvárott megjelent mûve.

Néhány ízes idézet a mûbõl, kedvcsinálónak:

  • 1) „A falusi kisebb erdõkön nem, csak havasi vadászatokon tapasztalhatni igazában, hogy a kopó mit bír kiállani.
    A havasi roppant meredeken számtalan kõszirtek s a szakadások közt, melyekre hajtó sehogy, csakis kopó járhat, reggeltõl estvig s néha éjfélig is. II. nap folyvást s az utolsó napon szintoly hévvel hajt, mint az elsõn.
    Reggeltõl estvig nem kap enni, de ilyenkor hihetetlen men­nyiséget emészt föl. Reggelre úgy megmerevedik minden tagjaiban, hogy moccanni sem tud, és a pecér fülénél fogva hurcolja a válura. Itt elébb reá sem néz az ételre a bágyadtság miatt, s csak vontatva fanyalog körülötte…
    A havasi vadászaton gyakran megtörténik, hogy a kopó nagyon eltávozott, a kürtszóra nem kerül elõ, de akármi késõn is, a múlt éji tanyáját felkeresi, ahol rendesen két õrt szoktunk hagyni, hogy az oda vetõdött kopót felfogják, utánnunk hozzák.”
  • 2) A medve: „Többször láttam izmos medvét egy rongyos kis kopó elõtt a félelem minden jeleivel hanyatt-homlok nyargalni, mintha legnagyobb veszedelem környékezné…
    Mikor a kopó rábukkan, elõbb ugrattatja magát, és kedvére kommodizál. Mikor megunja hallgatni az ok nélküli lármát, nagy restül felvánszorog, s csendes léptekben megindul. A kopó bizonyos távolságból ugatva kíséri, de érkezik a másik, a harmadik, s a negyedik kopó, körülveszik, s mind mérgesen ugatják. A lomha fráter most kezd eszmélni, hogy nem tréfa: megiramodik, mire a kutyák sem ugatják többé, hanem sûrû csaholás közt hajtják, mint a nyulat.”
  • 3) A farkas: „Medvét, disznót, s más vadat széltiben, de farkast ritka kopó hajt. Ettõl ösztönszerû irtózása van. A vadászok úgy tartják, hogy a farkashajtó kopó külön faj. Én nem így találtam.
    Sok kopóm közül ritkán kivált egy-egy farkasthajtó, de kölkei már nem hajtották. Hanem azt tapasztaltam, hogy fiatal kopó keresés közt a gazon történetesen farkasra bökken, s a felsikoltásra az megiramodik, és a kopó egy jó hajtást tehet reá, többé nem irtózik tõle, hogy az ily kopót ritkábban csúfolja meg a farkas, mint a félénket, mert farkashajtó kopót tudok, hogy késõ vénséget ért.”
  • 4) „A vacsora után következik az elhullott vadak bõrének lefelytése meg mások kitakaritása s az ágasokra való felfüggesztése. Mind élvezetes látvány. Most jön az elszállingózó kopók megétkezése. Erre használtatik a vad mája, szive és tüdõje, fölmetélve és forróvizzel forrázott zablisztkeverékkel vegyitve, melybõl a kopó hitel feletti men­nyiséget fölhapsol, s miután jóllakott, a nagy fáradtság miatt helybõl ös­szerogyik, és reggelig mozdulatlanul hever.”

Mindezek után következtethetünk arra, hogy a kopó vadászati értékét mekkora becsben tartották elõdeink.
VADDISZNÓS KOPÓKRÓL
Idézetek 1942-bõl, dr. Szentiványi Géza tollából, ezúttal a hajdani Felvidékrõl, aholis nagy számban tartottak erdélyi kopókat:

„Régen az én gyermekéveimben a falusi udvarházakban, kúriákban minden lépten-nyomon kopóba-agárba botlott az ember. Legalább nálunk a felvidéken a kopó nagy becsben volt, és a gömöri nagy erdõségekben bõvelkedõ szép szülõföldemen valamirevaló úri vadászember kopók nélkül nem tudott volna meglenni.
Hajtó emberekkel ott disznóra vadászni nem lehetett. Kutya kellett ahhoz.
Igen, kutya, de nem akármilyen, mert a disznó veszedelmes portéka. Hamarosan elbánik a tapasztalatlan, vigyázatlan kutyával, amely megszabadulva másodszor nemigen fog a disznóhoz közel merészkedni, s ha ijedõs természetû, az elsõ balsiker után, behúzott farokkal, hátracsapott fülekkel fog tágulni, ha disznó nyomára akad, vagy attól szimatot kap.
Az ilyen kutyák vaddisznó vadászatokra nem használhatók. A jó vaddisznós kutyának helyén kell lennie a szívének és nem szabad megijednie a saját árnyékától. Jó orrának kell lennie, hogy a nyomot tartani tudja, bátornak és fogósnak még hasítások árán olyannak, melyet a vér szaga és látása és a csattogó agyarak csak annál nagyobb, támadó dühre ingerelnek és amely más vadra rá sem hederít.
Ilyenek voltak valamikor a híres gömöri vaddisznós kopók. Azok a fekete, barna színezetû hûséges vadászkutyák, amelyeknek õseivel vadásztak hajdan a gömöri hegyekben a pelsõci Bebekek, a Csetnekyek, a Szkárosiak, Széchyek és a többi egykori vadászurak.
Igaz, hogy sok baj volt ezekkel a kopókkal a ház körül. Akármilyen jól tartották õket alaptermészetük és ösztönükbõl folyó pákosztosságukból nem állottak ki. Mi gyerekek sokat nevettük a konyhába belopódzott, és azután a fazékból, sütõkbõl, kemencébõl kilopott sonkával, hússal, egész kenyerekkel az ablakon keresztül menekülõ kopókat, mikor néha megszorítva, az ablaküvegek csak úgy repültek és csörömpöltek és a jajveszékelõ, haragvó fehérnép seprõvel, sodrófával üldözte a zsiványokat.

Néha volt húsz kopó is egy úri portán és a pecérek télen a cigányok által szállított, leromlott, elnyomorodott lovakat bunkózták le részükre, nyáron pedig zablisztet fõztek nekik, amelybe töpörtõ került ízelítõül.
A jó vaddisznós kopóért a kért százforintokat vagy bornyas teheneket sem sajnálták és elsõ szóra készségesen odaadták. Mert ilyen ára volt akkor a jó vaddisznós kutyának. Az édesapám istállójából is kikerült – jól emlékezem – egy Raja nevû jó kopóért a többi közül egy jól tejelõ Hajnal nevû szép, vöröstarka tehén a borjával együtt Borzavárra, a Csáki Farkas Antal bíró uram meg szedegette egymás után ös­sze a kopók árából maga körül a köblös földeket és állítgatta be az istállójába a szebbnél szebb teheneket.
A más mentalitást mutató új nemzedék a vaddisznós kopós vadászatoknak is véget vetett, s a jó vaddisznós kopók kipusztultak, az elnéptelenedett udvarházakból kiszorult a kopókultusz, az erdõkben is elhalt a kopókoncert és a mai vadászember a kopót csak mint a régi idõk hátrányos és káros adottságait véli ismerni, amelynek a mai világban nincs helye.”
Ugyanekkor 1942 januárjában a Magyar Országos Vizsla Klub erdélyi kopó szakosztályt indított Fenczik Jenõ elgondolása alapján. Ezt tekintjük az erdélyi kopó klub születésének. A klub elnöke ekkor Vértessy István nyugalmazott ezredes, kinek az alapítási eseményhez kötõdõ szavait mottóként is tekintheti a mindenkori erdélyi kopó klub: Minden nemzet becsülje meg értékeit, mert csak így érdemel õ is megbecsülést!
Sajnos, a háborúkat és az azt követõ nehéz idõszakokat és kíméletlen rendeleteket igen csak megsínylette az erdélyi kopó állomány is, olyan­nyira, hogy azok a fajta kipusztulásához vezettek. É máris itt vagyunk a jelen közvetlen elõzményeinél. Mivel ezek a kutyák nélkülözhetetlen segítõtársak voltak a nyomorúságos idõkben a létfenntartáshoz szükséges élelemszerzésben, több helyen is mesébe illõ módokon mentettek át nem egy, nem két igen jó példányt. Ezekbõl a tenyészetekbõl került át kalandos úton egy-egy kutya Magyarországra, ahol nagy lendülettel indult a továbbtenyésztés.
Mivel minden egyed áthozatala kockázattal járt, a magyarországi állomány nem jutott kellõ vérfrissítéshez, és kissé szoros beltenyészetek alakultak ki. Sajnos ez még a jobbik eset. A ros­szabb és elfogadhatatlan az, hogy idegen fajták – néhol még csak nem is vadászkutyák vére – került olykor az állományba. Ezeket az ügyeskedõ ballépéseket a fajtát tárgyilagosan és jól meghatározó standard segítségével, emellett a kutya vadászösztöneinek folyamatos lemérésével jóvá kell tenni!
A szerzõ, bízva a mondásban, miszerint „a jó ló szép is”, az elõdökhöz hasonlóan ismét Erdélyben keresett idegen vérvonalú kopókat. (Ott, ahol tartanak kopót, kivétel nélkül mindenhol vadásznak is velük, és a kutyák munkában szelektálódnak.)
A mondás beigazolódott. A kutatás eredményeként eddig tíznél is több felnõtt, a vadászatban gyakorlott és fiatal, idegen vérvonalú kutya került Magyarországra. Közülük és utódaik közül sokan kitûnõen bizonyítottak mind szépség- (2 x EuCh, JVCh.), mind munkaversenyeken, és remélhetõleg hasznára válnak a magyarországi állománynak.
Itt kell megemlíteni a fenti archív képeken látható, több évtizede (a háborúk óta) kihaltnak vélt rövidlábú zsemlesárga erdélyi kopó megjelenését. A kutatások során egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy – mivel a két változatot többnyire együtt tartották – a zsemlesárga változat recesszíven öröklodve bizonyos párosítások alkalmával rendszeresen föl-fölbukkan az almokban.
A zsemlesárga rövidlábú erdélyi kopó vis­szatenyésztésében átüto eredményként könyvelheto el, hogy 1995 nyarán megszületett az elso homogén zsemlesárga rövidlábú erdélyikopó-alom, két zárt törzskönyves erdélyi kopó szülotol a CORVUS kennelben. A MEOE tenyésztési tanácsa 1994. évi magyar fajták standardmódosító ülésén a hitelt érdemlo képes és írásos bizonyítékok, valamint a fent említett tények alapján jóváhagyta a rövidlábú zsemlesárga erdélyi kopó standard-jének részletesebb leírását, a vis­szatenyésztésre tett kísérleteket üdvözli és támogatja. Eddig (1995 óta) hat homogén rövidlábú zsemlesárga alom született egymástól idegen vérvonalú szüloktol Erdélyben és Magyarországon. Meg kell említeni, hogy a zsemlesárgák a feketékhez hasonlóan szintén igen jól vizsgáztak, mind munka-, mind szépségversenyeken. (Egy hathónapos szuka elsodíjas vércsapa- és disznós munkavizsgát tett Magyarországon, a budapesti világkiállításon pedig Res.CAC eredményt ért el. Erdélyben a BRUCLA kennelbol származó kan az 1997. évi Marosvásárhelyi CAC kiállításon CAC- és fajtagyoztes címet kapott. Ez ott is igen nagy jelentoségu: új korszak kezdetét jelzi).
Üdvözlünk tehát, vis­szatéro rövidlábú zsemlesárga erdélyi kopó!?

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>