A bar­na va­rangy

Elterjedési területe magába foglalja Északnyugat-Afrikát, Európa nagy részét, valamint Ázsia mérsékelt égövi vidékeit egészen Japánig és Szahalin szigetéig. A „varas” békaként is emlegetett varangy-faj (Bufo bufo) meglehetõsen igénytelen, a konyhakertek egyik leghasznosabb „biokertészének” számít. Évszázadokon át mindmáig tartották magukat a hozzá fûzõdõ népi hiedelmek.

 

 

Meglehetõsen nagy termetû béka, habár a hímek csak a 8 cm hosszúságot érik el, a nõstények akár 13-15 centiméteresre is megnõhetnek. A test alapszíne változatos, a szürke és barna különbözõ színárnyalatain át, egészen az olívazöldig. Testét sûrû szemölcsök borítják, a fej két oldalán egy-egy hosszúkás, jellegzetesen kiemelkedõ méregmirigy helyezkedik el. A színárnyalatok változatossága ellenére is biztosan megkülönböztethetõ a másik országunkban is elõforduló rokon békafajtól a zöld varangytól (Bufo viridis), ha összehasonlítjuk a hátsó végtag ujjainak alsó felén elhelyezkedõ izület alatti bütyköket. Ezek ugyanis a barna varangynál párosak, míg a zöld varangynál egyesével állanak. Románia területén a 40 – 1400 méteres tengerszint feletti magasság között igen változatos élõhelyeken fordulhat elõ: a mezõgazdasági mûvelésbe bevont síkvidéki területektõl kezdve (például az Érmelléken) a bükkösök és fenyvesek övéig egyaránt. Ennek ellenére, a nagyobb nedvességtartalmú környezetben sokkal gyakoribb, mint a zöld varangy, amely a szárazabb élõhelyeken fordul elõ nagyobb egyedszámban. Dobrudzsában meglehetõsen ritkának számít.

 A szaporodási idõszakban, amely az idõjárástól és élõhelytõl függõen változik (március közepétõl-május végéig), megkezdõdik a megszokott peterakó helyek felkeresése. Ehhez a viszonylag mélyvizû, természetes vagy mesterséges állóvizeket részesíti elõnyben. Ebben az idõszakban sajnos nagyon sok példány elpusztul, különösen akkor ha a peterakó helyek felé tartó állatok kénytelenek az országúton is átkelni. A gyakran sötétben mozgó állatok szívesen idõznek el a meleg aszfalton és ilyenkor százával esnek áldozatul a nagy forgalmú utakon. Sajnos, az elhullottak között nem ritkák a nõstények sem, amelyek az adott populáció stabilitásának megõrzésében kulcsfontosságúak (a nõstények és hímek aránya kb. 1:6). A szaporodás helyszínére, gyakran már egy héttel a peterakás megkezdése elõtt, a hímek érkeznek meg elõször. A sikeresen „célba ért” egyedek jellegzetes, percenként 30-40-szer ismétlõdõ, halk ugatásszerû „oök-oök-oök” hangot hallatva próbálják magukra felhívni a nõstények figyelmét. Ez utóbbiak hiányában más mozgó célpontokkal is próbálkoznak, úgy, hogy azt megpróbálják átkarolni (lehet az hal, egy másik békafaj, vagy akár egy úszó fadarab). Ha a kiszemelt példány egy másik hím, az rendszerint megpróbálja lerázni magáról az azonos nemû udvarlót, miközben jellegzetes „kung-kung” hangokat hallat. A szaporodási „csúcsidõben”, amely legtöbbször csak 3-4 napig tart, a  nõstények körül egyszerre akár 5-6 hím is forgolódhat. Természetesen a peték megtermékenyítésében egyszerre csak egy hím vesz részt. A nõstény által kibocsátott petezsinórt az õt átkaroló hím külsõleg termékenyíti meg és a peterakás szüneteiben azokat vízinövények köré csavarják. A 2-4 soros petékbõl álló zsinór hossza akár 6-7 méter is lehet, az egy nõstény által lerakott peték száma pedig elérheti a hétezret is. A  mintegy két hét múlva kikelõ lárvák („ebihalak”) feketés színûek és rendszerint nagyobb rajokba verõdve „szinkronban” táplálkoznak és úszkálnak  a sekély vízben. Kimutatták, hogy ha egy ebihal megsérül, olyan anyagot (feromonok) bocsát ki a környezetébe, amely „pánikszerû” menekülõ reakciót vált ki a csapat többi tagjából.  Más fajhoz tartozó ebihal sérülését viszont nem követi az elõbbihez hasonló magatartás. A lárvák átalakulása 2-3 hónap múlva következik be. Megjegyzendõ, hogy ez a folyamat is majdnem azonos idõben zajlik le a raj minden tagja számára.

  A varangy gazdaságilag is rendkívül hasznosnak számít, ugyanis nagyszámú csupaszcsigát, férget, bogarat fogyaszt, ezzel lényegesen hozzájárulva az általa lakott területek ökológiai egyensúlyának megtartásához. Õt magát a bõrében termelõdõ méreg csak részben védi meg természetes ellenségeitõl. Szakemberek között közismert a kígyókkal szembeni védekezõ reflexe: a közeledõ kígyó láttán törzsét felemeli a talajról és „felpumpálja”  magát levegõvel. Ez a látvány a támadóját nem ritkán elkedvetleníti a számára „túl nagy” falattól.

A faj védelme érdekében különösen fontos lenne a peterakó helyek óvása, fenntartása, a nagy  forgalmú utak alatt pedig átjárók kiépítése, illetve az útszél korláttal való elzárása, amely megakadályozza a békák számára az úttestre való behatolást. A barna varangyhoz, évszázadokon át számtalan népi hiedelem fûzõdött: sokan a gonosz nõnemû megtestesítõjét látták benne, amelynek érintése kiütéseket, a bõrébõl kifröccsenõ méreg pedig  halált, legjobb esetben vakulást okozott. Aki szándékosan piszkálta, vagy elpusztította, a babona szerint biztosan számíthatott rá, hogy éjszaka az állat boszorkány (esetleg öregaszszony) képében visszatér és támadójára különféle „nyavalyákat” hoz. Persze, ha alaposabban belegondolunk, ezeknek a hiedelmeknek a az eredménye akkoriban ugyanaz volt, mint a mára már tudatosan létrehozott természetvédelmi intézkedéseknek. Ártatlan és különösen hasznos volta miatt ez a faj ugyanis szigorúan védendõ, ami abban is tükrözõdik, hogy a Berni Egyezmény védelme alatt áll, amelyhez Románia a 13/1993-as törvény alapján csatlakozott..

 

 

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>