Bartha Tibor
Hártyásszárnyúak építményei

A rovarvilág egy rendkívül fajgazdag csoportját, hártyásszárnyúakat keressük most fel, amelyek nem csak a pszichikai fejlettség magas fokára jutottak el, de a rovarvilág legimpozánsabb építményeit is magukénak vallhatják. A hártyásszárnyúak (Hymenoptera) rendjébe tartozó, méhek, darazsak és hangyák, a felső jurából, mintegy 150 millió éve indultak világhódító útjukra s ma már fajszámuk a 100.000-et is meghaladja. Nevüket a többnyire üvegszerűen átlátszó, két pár hártyás szárnyukról kapták, amelyeket nyugalmi állapotban, laposan a potrohukra borítanak. Általában jó repülők és hirtelen irányváltoztatásra képesek. Közepes nagyságúak, de akad köztük 6 cm nagyságú óriás is, vagy egészen törpe, mely maga 0,1 mm-es termetével, a világ legkisebb rovara. Testük megnyúlt és karcsú, vagy rövid és zömök, csupasz vagy dúsan szőrözött. Színük igen változatos. Mozgatható fejük két oldalát, a kerek vagy ovális szemek majdnem teljesen elfedik. Szájszerveik rágók, vagy az állkapocsból és az alsó ajkakból kialakult nyalókészülék. Többségük növényevő vagy ragadozó, de igen elterjedt körükben az élősködés is. Lábaik járólábak, amelyek közül az elsők ásásra, míg másoknál a hátsók pollengyűjtésre módosultak. A nőstények sok esetben fullánkká alakult tojócsöve, méregmirigygyel áll összeköttetésben. Gyakori jelenség náluk az ivari kétalakúság, többféle megjelenési forma, s az időszakos többalakúság is. Teljes átalakulással fejlődnek. Lárváik lehetnek lábatlan nyüvek, vagy potroh állábakkal rendelkező álhernyók. Az ajakmirigyeik megszilárduló váladékából, az ajakselyemből szőtt gubóban bábozódnak be.
A fajok 90%-a magányosan él, míg mások családokat, sőt államokat alkotnak. Otthon a föld alatt
A mezőgazdaság leghasznosabb vadméhei, a poszméhek vagy dongók. Nevüket a repülésük közben jól hallható zümmögő dongó hangjukról kapták. Nagy testű, zömök, dúsan szőrözött rovarok, amelyeknek nőstényei veszély esetén nem csak szúrnak, de harapnak is, s ha kell képesek magukból maró folyadékot is kilövellni. Az egyik legismertebb dongófaj, a feltűnő színű 16–24 mm nagy Földi poszméh (Bombus terrestris). Feketén, sárgán és fehéren csíkozott szőrbundáját, még szemerkélő esőben is látni, a lucerna és lóhere virágzó táblái között. Az alföldön és a hegyvidéken egyaránt előfordul. A kora tavasszal, telelőhelyeikről előbújó, áttelelt nőstények, nagy gonddal választják ki a fészekalapításra alkalmas üreget, többnyire elhagyott rágcsálók járatait, amelyet először alaposan kitakarítanak, majd belsejét viasszal vonják be. Az így előkészített fészekbe aztán, pollenből, viaszból, vastag falú, csésze alakú lépet formálnak, amelyet mézzel és mirigyváladékukkal töltenek fel s pár pete elhelyezése után, lezárják őket. A 4–5 nap múlva kikelő lárvák, növekedésük során, a sejt vastag falát fogyasztják s így ahogyan nőnek, növelik a sejt belső terét, űrtartalmát , majd 10–12 nap elteltével a felnőtt lárvák szabálytalan alakú, egymáshoz ragasztott gubókat szőnek, amelyekben bebábozódnak. Két hét múlva kelnek ki az első kifejlett méhek. Most már rájuk hárul a fészek bővítése és táplálékkal való ellátása. A felszaporodott kis család fészke a nyár közepére már tenyérnyi nagyságú, s lakóinak száma az 500-at is elérheti. A kívül viaszburokkal bélelt fészek belső hőmérséklete, állandó, 30° C körül van. A föld alatti otthont csak egy vékony folyosó köti össze a külvilággal, amelynek bejáratánál a korareggeli órákban, egy szárnyait hangosan rezegtető poszméh áll, akit régebben a „trombitás” névvel illették, azt képzelve róla, hogy ő ébreszti fel a bent pihenőket. Ma már tudjuk, hogy a „trombitás” feladata, a fészek éjszaka elhasznált levegőjének felfrissítése. A fokozódó táplálékhiány, a hideg októberi napokban, a család feloszlásához vezet. Csak a megtermékenyített királynők ássák be magukat a talajba, hogy ott áttelelve, tavasszal új családot alapíthassanak. Föld alatti fészekben születnek a változatos színű 12–15 mm nagy Gyakori gatyásméh (Dasypoda hirtipes) utódai is. Nevüket a hátulsó lábszáraikat és sarkaikat borító igen dús és hosszú, rókavörös szőrbundájukról, az úgynevezett gatyájukról kapták, a mely segítségével akár 50 mg virágport is képesek szállítani egyszerre. Fészkeiket a homokos talajba, egymás közelébe ássák ki. A felszínre hordott föld apró kupacai, mint miniatűr vakondtúrások sokasága árulkodik jelenlétükről. A fészek egy 40–60 cm hosszú föld alatti folyosó, amely a végén kis kamrácskákra oszlik, amelynek falát a méh nyálával simára tapasztja. A kamrácskák mindegyikébe egy virágporból és nektárból összegyúrt pollengolyót helyez, nem is akármilyet, mert e golyócskák mindegyike három apró lábon áll, ily módon sehol sem érintkezik a kamra falával s némiképp védve van az esetleges gombásodás ellen. Miután a nőstény rátojta petéjét a pollenre, homokkal zárja el a kamrácska folyosóját, majd a járatból kihordott földet elegyengeti, eltüntetve így a folyosó bejáratát. Bár csoportosan élnek és védekeznek fészkeik környékén, még sem államalkotók.

Fabölcsők
Igen kemény munkával készítik el bölcsőkamráikat, egyes fadongók, mint amilyen a nagy, zömök testű 18–28 mm hosszú Kék fadongó (Xylocopa violacea). Teste dúsan szőrözött, kékesfekete színű, szárnyai szép sötétkékek. Áprilistól-októberig, erdőszélek, legelők, folyóvölgyek tájékán találjuk. Igen jó repülők és kitűnően tájékozódnak. Az áttelelt párok, tavasszal párzanak, majd nemsokára a nőstény a fészeképítésre alkalmas ágat, korhadt fatörzset, cölöpöt keres, amelybe hosszas, kitartó munkával egy 30 cm mély, függőleges lyukat rág. Ennek aljára egy virágpor és nektár keverékéből álló pollengolyót helyez, amelyre ráhelyezi petéjét, majd tetejébe, a nyálával kevert farágcsálékból egy jól záró, kerek fedőt helyez. Az így lezárt sejt fedelének tetejére, újabb pollengolyót készít, addig folytatja ezt a munkát míg a 10–16 rekeszre osztott ivadékbölcsője el nem készül. Egy idő után, a fészek alján kikelt lárváknak, ha csak nem olyan vékony a kamra fala, hogy azt átrágva kijuthassanak a szabadba, várakozniuk kell míg a fölöttük lévő kamra ki nem ürül, csak az után sorban hagyhatják el, rekeszeiket. A kis dongók gyakran építik új fészkeiket a volt otthonukat rejtő cölöpökbe, ágakba.

Levél és szirombölcsők
A legszebb és legváltozatosabb építményeket az un. Művészméhek (Megachilidae) családjának egyes fajai készítenek. Sajátos építményeikkel tűnnek ki a szabóméhek, amelyeket hassal gyűjtőknek is nevezünk, mert a virágporrakományukat kefeszerűen szőrös hasukon gyűjtik össze, és szállítják fészkükbe. A család egyik legismertebb hazai képviselője a 10–12 mm nagyságú Rózsaméh (Megachile centuncularis). Feje és tora sárgásbarnán szőrözött, hátlemezeit fekete és keskenyebb fehér keresztcsíkok tarkítják. Megnyúlt szájszervével a nagyméretű virágokból is képes kiszedni a nektárt. Májustól szeptemberig repül. A természetet járva talán láttuk már olyan rózsabokrot, amelynek leveleiből szabályos, kerek vagy ovális, apró darabkák hiányoztak. A nőstény rózsaméh éles rágóinak művei ezek, amely fáradtságot nem ismerve szabja, s több száz repülőút árán gyűjti be, a fészke béreléséhez szükséges anyagot. Ha meglessük a kis művészt, látni fogjuk, hogy a kikanyarított levéldarabkákat, előbb lábaival összesodorja majd a sodrattal fészkéhez repül, amely többnyire egy lyukas oszlopban, vagy valamelyik növény üreges szárában készül. Előzőleg az üreg aljára, már elhelyezett egy kerek kis levelet, most a göngyöleget préseli az üregbe, mégpedig úgy, hogy a szétnyíló levelek a fészek üregének falára rásimuljanak. Nyolc, kilenc levélke szükséges, míg a készülő sejt fala megfelelőnek bizonyul, hogy virágpor és nektár keverékével tölthesse fel azt. A feltöltött sejtbe petét rak, majd egy kerek kis levéllemezzel lefedi azt. Ha az egymás fölé elhelyezett sejtek már kitöltik az üreget (8–10 db) újabb fészek építésére alkalmas helyet keres. Hasonló szépízlésre vall a bölcsőépítés egy újabb nagymesterének a Pipacsos faliméhnek (Osmia papaveris) gyerekszobája is. Töltések oldalába a földbe egy 3–4 cm mély, palack alakú üreget váj, amelyet pipacsszirom darabkákkal bélel puha bölcsővé. Búzavirágpollent és nektárt hord rá, majd egyetlen sejtet készít, rárakja a petéjét s azt szirmokkal gondosan betakarja. Miután elkészült munkájával, a fészekből kinyúló szirmokat ügyesen visszahajtogatja a fészek nyílásába, s kívülről a bejáratot föld és homokszemcsékkel álcázza oly ügyesen, hogy az tökéletesen beleolvad környezetébe. Rövid pihenő után, újból munkához lát, mert a többi faliméhvel ellentétben, minden lárvájának külön üreget kell ásnia.

Csigabölcsők
A szabóméhek egy újabb építőmesterének különleges bölcsőivel ismerkedünk most meg. Különféle erdők, ligetek, gyümölcsösök lakója a 10–12 mm nagy Kékszínű faliméh (Osmia bicolor). Feje és tor fekete, potroha vörös szőrzettel fedett. Tavasszal a nőstény alacsonyan körözve kutat az aljnövényzet között, míg egy megfelelő üres csigaházra nem akad, amelyben a jövendő nemzedéknek bölcsőit elkészítheti. Ha megtalálta a megfelelőt, gondosan kitisztítja majd üregébe szétrágott levelekből egy dugót készít, amelyre virágpor és nektár keveréket hord, majd petéje lerakása után, levélrágcsálékkal lezárja azt. Ötször, hatszor ismétli meg a sejtek ilyenszerű kamrácskákra való felosztását, de az utolsó kamrába nem hord táplálékot és petét sem rak, mert ez egy megtévesztő, védelmi berendezés marad, az esetleges paraziták tojócsöveivel szemben. A kemény csigahéj meg a megtévesztő üres kamra, úgy tökéletes biztonságot nyújt a sejtben fejlődő lárvák számára. A kis méh azonban más véleményen van. Elrepül és nemsokára egy hosszú fenyőtűvel jelenik meg, amit a csigaház fölé helyez, majd újabb rakományér repül, mindaddig míg csúcsukkal összeérő fenyőtűk körbe nem fedik a fészket. A tűket nyálával ragasztja össze, hogy el ne mozduljanak, majd a közöttük maradt hézagokat, fű, moha és más törmelékanyagokkal gondosan betömi. A most már tökéletesen álcázott fészket magára hagyja, s új csigaházat keres, amelyet ugyanilyen gonddal alakít ki bölcsővé. A fáradhatatlan kis mester egy szezon alatt 10–12 ilyen bölcsőt is képes elkészíteni.

Agyagbölcsők
Egyes méhfajok, a természetben oly bőven előforduló anyagot használják fel, ivadékbölcsőik megépítéséhez. A nyálával elkevert anyagból képezi ki csodálatos bölcsőjének kőkemény falait, a Fali bundásméh (Anthophorh parietina) is. A 14–15 mm nagy világos potrohcsíkokat viselő nőstény, függőleges löszfalak oldalába vájja, elágazó fészkének folyosóit. A kiharapdált agyagdarabkákat megnedvesíti, majd kis csomókat gyúr belőlük, aztán hátsó lábai és potroha segítségével, igazi kőmíves módjára a fészek külső bejárata köré erősíti azokat. Minél több rögöcske kerül ki munkája során, annál hosszabbra nő a folyosó előtti, lefele görbülő cső vagy kürtő, amely végül a 4 cm-t is elérheti. A falba vájt folyosót pár cm után, kesztyűújszerűen több ágra osztja, amelynek falait nyálával keményre tapasztja, majd feltölti táplálékkal s ráhelyezi petéjét. Az így elkészült sejtet, agyaglemezkével zárja le s újabb fedővel választ el a többitől. Ily módon minden elágazásban három, négy elkülönített agyagbölcsőt épít. Miután tetejüket lezárva, végezetül a nyálával elkevert agyagdugóval gondosan eldugaszolja a szabadba vezető főfolyosó bejáratát is. Igen szilárd és impozáns építmény ez, amely nemcsak a falon lefolyó esővíz ellen védi a fészket, de a nemkívánatos látogatók ellen is védelmet nyújt, az agyagbölcsőkben fejlődő lárvák számára.
Sajnos, hogy ezek az apró művészek, amelyek a virágok megporzásának 88%-át végzik el, milliószámra esnek áldozatul a vegyszeres gyomirtásnak, pótolhatatlan veszteséget jelentve az egész élővilág számára.

<< vissza