BÁNCS ERNŐ, SZERVEZŐ, SZÉKELYUDVARHELY:
- Általában ez úgy szokott kezdődni, hogy gyerekkorban kap ajándékba egy galambot vagy egy párat, és akkor aztán az kezd szaporodni, és akkor már több lesz, s akkor az egy olyan betegséggé válik.

A Székelyudvarhelyi Kisállattenyésztők Egyesületét 4 éve alapították, a szervezet azonban a 103 éve létrehozott Székelyudvarhelyi Galambászok Egyesülete jogutódjának tartja magát. Kezdetben 6 alapítóvall indult, jelenleg 54 tagja van. És most már egy saját galambfajtája is: a székelyudvarhelyi pergő.

BÁNCS ERNŐ, SZERVEZŐ, SZÉKELYUDVARHELY:
- Sikerült ezt az udvarhelyi fajtát most már annyira kitenyészteni, hogy nagyon jól repül, nem csak mint kiállítási példány, hogy ketrecben tartsuk és szép, hanem repül, és forog a levegőben. Még körülbelül 2 év munka, és akkor el lesz fogadtatva az országos testülettel, bírói testülettel, s akkor bekerül mint fajta a világ galamb-katalógusaiba.
Imre Attila szaporán tojó fajtyúkokkal érkezett Homoródalmásról. Mint mondja, tenyésztésük semmivel sem költségesebb mint a közönséges tyúkoké, ám jóval több tojás kerül a család asztalára. Igaz, sovány húsleves fő belőle, hisz mindössze 2 kilogrammot nyom.

IMRE ATTILA, TENYÉSZTŐ, HOMORÓDALMÁS:
- Azért fontos, hogy ismerjék meg az udvarhelyiek, s a környékbeliek, hogy lehet fajtyúkkal is dolgozni, ugyanazzal a költséggel, mint paraszttyúkkal. 200-220 az átlag tojáshozama egy szezonban egy tyúknak.

A székelyudvarhelyi kisállatkiállítás amellett, hogy számos érdeklődőt vonz, a kisállattenyésztők, galambászok számára alkalmat biztosít a találkozásra, eszmecserére. A helyi egyesület létszáma évről-évre nő, ami tagjai szerint azzal magyarázható, hogy, akire rábízza a sors a legelső galambot, nyomban a rabjává válik.

  Az ország déli és keleti megyéiben sok helyen a házak teteje sem látszik ki a hó alól. Még a hókotrókat is maga alá temette a tomboló tél, százával ragadtak autók a hóban, több száz embert kellett kimenekíteni a hófedte házakból. Az egészségügyi minisztérium kedden kiadott közleménye szerint eddig 32 halálos áldozata van az ítéletidőnek Romániában, többségük hipotermia azaz kihülés következtében vesztette életét. A Nemzeti Meteorológiai Intézet a hétvégére újabb sárga színű, havazásra, viharos időjárásra vonatkozó figyelmeztetést bocsátott ki, ami péntek 10 órától vasárnap este 8 óráig az egész országra érvényes. A lehullott hó mennyisége helyenként meghaladhatja a 20 centimétert.

   Hasonló kérdést tettem fel magamnak is, amikor 2011. áprilisában, majd júniusában, munkatársaimmal a Duna-deltában találtuk meg a hódot, az eseményekről a Négylábú jövevények a Duna-deltában c. írásban számolam be, a lap októberi (már csak) elektronikus formájában. Sajnálatomra, a hódtelepítésekre vonatkozó puhatolózásaimra nem kaptam kielégítő választ attól az ismert, hódokkal foglalkozó brassói szakembertől sem, akkoriban csak annyit tudtam meg, hogy a munkacsoportjával a Ialomiţa mentén is végzett hódtelepítési akciót.

   Nos, az idő számomra is meghozta a választ, egy nemrégiben kézhezkapott könyv formájában, címe: Castorul în România. Monografie. Editura Silvică, 2010. (A hód Romániában. Monográfia).

   Tekintélyes szerzőgárda munkája, a hódtelepítési projektjeik munkálatainak kötetbe foglalt eredménye. Ebből tudtam meg, hogy a Duna-deltához legközelebb eső terület, ahol hódokat telelepítettek be, a Ialomiţa alsó szakasza, a víz folyása mentén mintegy 250 km távolságra a helyektől, ahol ez a nagytermetű rágcsáló előkerült.

  Számomra meglepő, hogy a Ialomiţa medencéjében a 2003-ban szabadon eresztett 35 állatból, amelynek állományát 2010-ben 64-re becsültek, aránylag igen gyorsan vándoroltak volna el egyedek a Duna deltájáig, különösen, hogy az állománysűrűség a birtokba vett mintegy 145 km-en szerfölött csekélynek tűnik. Aztán meg a hód lassan is szaporodik, a hódtelep domináns nősénye évente egyszer fiall, rendszerint két, ritkábban 3-5 utódot, az ivarérettség is csak 21-22 hónapos korban szokott bekövetkezni. Maga az állat is kötődik a hódtelep létesítményeihez (hódkotorék, hódvár, gátak, csatornák stb.), ahonnan csak végszükség esetében, vagy nyomasztó túlnépesedés eredményeképp vándorol el. Mindazonáltal a deltai hódok eredetére nézve pillanatnyilag nem rendelkezünk jobb magyarázattal, választ kaphatnánk esetleg a megőrzött biológiai minták genetikai elemzésétől, ami viszont szervezési és anyagi okokból meglehetősen nehézkes lenne.

   Maga a könyv irigylésre méltó grafikai körülmények között készült, a kitűnő minőségű papír a kötet egészében tette lehetővé a színes ábrák nyomását. Maga a szöveg három főrészre tagolódik, amelyek a hód általános ismertetésével indítanak, taglalják a visszatelepítési munkálatok erdményeit, majd a meghonosodott állomány nyomonkövetését. A számos ábra és a csatolt könyvészeti lista bőséges információs lehetőséget nyújtanak az olvasónak, a könyv előszavát pedig Dr. Dumitru Murariu, a Román Akadémia levelező tagja írta.

   Összevetve a kötetben található információanyagot és vitatható hibáit, tény, hogy a könyv komoly érdeklődésre tarthat számot, nem csak vadászok és erdészek, de más természetjárók-természetszeretők között is. A kötetből az Erdélyi Nimród kárpátkanyari Olvasói számára kimásoltuk az Olt felső folyásának térképét, ahol is sárgával vannak bejelölve a hódok által lakott területek.

  „Az egész emberi nem végső menedéke a természet, amelyet manapság a földgolyó egészén a legbarbárabb módon kihasznál, rongál és pusztít. Az ember maga alatt vágja a fát. A szó konkrét és képletes értelmében is.

 Erről szólnak ennek a könyvnek az írásai, de ebből a rettenetből, remélem ki is ráncigálnak ezek a régi és friss eszmefuttatások és élmények, mert a természet, ha megkötöttük és megtarjtuk vele a szövetséget, kikapcsol, menedéket, akár búvóhelyet is biztosít lelki és testi nyavalyáink elviselésére, elfeledésére. És szolgál nekünk, eltart bennünket.”

 A fenti jelző számomra nem üres frázis, a saját darabos, tudományos tárgyilagosságra törekvő korlátozottságomban értékelni tudom a szavak játékát és esztétikáját, az irodalmi szinten sugallt érzelmi töltetet és információt. Máskülönben is, több évtizedes nyelvi elszigeteltségemben meglepően hangzanak a magyar nyelvközösségekben élők számára talán már megszokott kifejezések, mint pl. Deltaszentgyörgy, csórékolbász, pillepalack stb.

 És szintén szubjektiv módon, a kötet általam legtöbbre értékelt részei a Duna deltájára vonatkoznak, a Deltára, amelynek saját magam is alkotóképes életem egészét szenteltem. Annál is inkább, hogy Sylvester Lajos ismételten méltatja szerény próbálkozásaimat, amelyet e terület tudományos feltárásában, de jóval látványosabban a megőrzéséért próbáltam tenni. Erre vonatkozóan, kényelmességből saját magam idézem egy régebbi deltás könyvemből: “… A Dunadelta Védterület tervezése, bábáskodás fölötte álom-kora óta. Életművem, a Védterület Őrtestületének szervezése, fecske módon, szakmaszálanként való összehordása, amíg hathatós természetvédelmi intézménnyé nem nőtte ki magát. Lelkemből lelkedzett magzatom – az ország első ökorendőrsége, egy új hivatás kialakítása százegynéhány legényem számára, a kezdetek lelkes mindent beleadása, kemény őrjáratok. Aztán a hideg zuhany és kitanácsolás az általam felépített intézményből…”

 Ez volt, aztán meghalt egy kétlábon járó legenda, a megszervezett elit alakulat, a Védterület Őr- és Ellenőrszolgálata, amely e hatalmas területen volt hívatott védőintézkedéseket folyamatosítani, s amelynek létrehozása, megszervezése és vezetése látszott életem főművének, a legfontosabb szakmai megvalósításnak – mindez ma már csak emlék. Elhervadtak reményeim virágai s maradt a frusztráció, hisz ahogyan engem eltávolítottak a a Testület éléről, nem volt már aki kiálljon azon esetekben, amikor szorítóba került az őrszemélyzet valami kisebb-nagyobb törvényszegő potentát reklamációja eredményeképp, s összeomlott az egész. És ahogy a legények nagy része néhány keserves lecke után más hivatás után nézett, a megmaradtak s újonnan felzárkózottak blazirt közönybe burkolóztak, az intézmény pedig kifejezetten bürokratikus jelleget kapott. Napjainkban talán harminc főnyi az egész volt Őrtestület, a Védterület Természetkezelőségének legárvább részlege, a Duna-delta ellenőrzését pedig egymás lábára állandóan rátaposó, maguk között következetesen rivalizáló, hét külön intézmény végzi. És, hogy mennyi eredményességel, sugallja pl. az a tény, hogy a halorzás nálunk legelitélendőbb formája, az elektromos orvhalászat, vagy félmegyényi nádégetések miatt a dobrudzsai ítélőbíróságokon mindeddig egyetlen, határozottan elmarasztaló ítélet sem született. Igaz, ezért nem csak az illetékes ellenőrzőszervek lennének felelősek…

 De a saját- és deltasors további sajnálkozása helyett kanyarodjunk vissza a Halak, vizek, sziklaszirtek c. kötethez.

 Habár az indító fejezetek erről szólnak, Sylvester Lajos könyvében nem csak a deltavidékről ír, hanem szívének kedves más vidékekről is, elsősorban a Kárpát-kanyarról, a székelységről. A Brăila Nagysziget mellett, ennek van szentelve a kötet második ciklusa, a harmadik pedig határozottan a Székelyföldi vizeken címet viseli. Annál is inkább, hogy a Szerző itt is elsősorban a természetvédő, de ezen belül a szenvedélyes sporthorgász szemével nézi a vidéket és annak problémáit. Megállapít, elmarasztal vagy dicsér, utat keres és megoldást sugall – csak legyen, aki mindezeket érti és értékeli. A lejegyzett beszélgetések a Duna-deltai magyar panziótulajdonosokkal, erdélyi tógazdákkal, pisztrángtrenyésztőkkel, városatyákkal, vadásztató társaságok vezetőjével mind-mind gondolatébresztőek. De különálló s mégis összeséget adó írásaiban helyet kapnak akár a természeti katasztrófák és annak eredményei, érdemleges, természetközeli gazdasági próbálkozások ismertetése, észak-amerikai medvetalálkozások élményei, a női evezősport méltatása és sok egyéb téma is, mindez sajátos, “sylvesterlajosi” stílusban. Ez pedig hol lírai, hol anekdóta jellegű hangvételű, míg egyes, frusztrációs elményekből kisüt a még mindig földolgozatlan keserűség, de ellenpontként a fölcsillanó reménysugarak is, hogy nem mindenki csak önző-harácsoló, nincs minden véglegesen elveszve, volna kiút környezetünk és önmagunk számára. Szóval, sok gondolat, érzés és információ van ebben a szépen megírt, Halak, vizek, sziklaszirtek c. könyvben, amit az Erdélyi Nimród olvasóinak csak ajánlani merek.

 Ami a könyvhöz kapcsolódó technikai részt illeti, a kötet a vasszilvágyi Magyar Nyugat Könyvkiadó gondozásában jelent meg, a sepsiszentgyörgyi székhelyű Abies Hunting Vadászati Iroda és a Magyar Könyv Alapítvány támogatásával. Kovászna megyében a sepsiszentgyörgyi Litera Könyvesházban, a Háromszék napilap standjain és a város horgászboltjaiban szerezhető be, Magyarországon pedig internet útján, a Magyar Nyugat Könyvkiadónál (Vasszilvágy) lehet hozzáférni.

 Kellemes olvasást!

Igaz, szerintem a Parkon belül az állattámadás veszélye semmivel sem nagyobb, mint egy vasárnap délutáni autózásé mondjuk a Prahova völgyén át Predeáltól Bukarestig, vagy az ellencsapat szurkolói közé keveredni valami rangsoroló focimeccsen, de ezt az értékelést látni az összes camp kapuinál, vagy az információs irodák mellett. Ezeken a helyeken egy jókora hirdetőtáblán föl van tüntetve a tábor környéke a hozzávezető utakkal, a másik oldalán az Öt Nagy képe, mellettük kukoricaszemnyi színes, mágnesezett fémkorongok, mindenik nagyvadnak más-más színnel. Amennyiben valakinek sikerült meglátni a Nagy Öt valamelyikét, a helyet bejelölheti a térképen a megfelelő színű koronggal, hogy mások is rátalálhassanak. Mivel az előző nap megfigyelései is még ott vannak a táblán, jobb esélyekkel lehet nekiindulni a várt találkozásnak, reggel mi is ezzel kezdtünk. A nap folyamán eddig sikerült megfigyelnünk kettőt a híres-veszedelmes Nagy Ötből, a két vastagbőrűt – az elefántot meg a szélesszájú orrszarvút. Estig kiderül, ha mi is bejelölhetünk-e valamit?

  Az első nagyvad, amivel találkozunk, egy hatalmas kudubika, nem messze tőle legelészik szarvatlan tehene. Ez a gyönyörű antilop majdnem akkora, mint a mi gímszarvasunk, többszörösen pödrődött, szemből nézve lantszerűen széthajló szarvai a vadászok között kívánatos trófeának számítanak, de stilizálva ez a motivum a Krüger Nemzeti Park hivatalos védjegye is, amely mindenhol ott van, a szórólapjaiktól kezdve a camp-beli mosdók szappanáig. Magával a vaddal aránylag gyakran találkozni, hisz parkbeli állományát a Park emberei mintegy 4000 darabra becsülik.

  Azonban már kevéssé mutatós a következő vad, ott fekszik az útszélen. Foltos hiéna, éjjelente a tábor kerítésén át többször is láttuk, de nappali fénynél csak most vehetem szemügyre. Testalkatra roppant masszív kutyára emlékeztet, bár még csak nem is a kutyafélék családjába tartozik, hanem a hiénafélékhez, amely átmeneti csoport valahol a macskafélék és a kutyafélék között. Elsősorban rosszhírű dögevő, de esetenként nagyvadat is zsákmányol, és falkában elbánik akár az oroszlánnal is, néha az embert is megtámadja. Ez itt előttünk most jöhetett vadászatról, erre vall degeszre tömött hasa, unott heverészése. Bár általában kedvelem az állatokat, ezzel a félelmetes ragadozóval nem tudok rokonszenvezni, a szubjektív benyomást erősíti vérmocskos oldalának, összeszaggatott, kitépett cimpájú orrának látványa is. E fajról igen érdekesen ír a Hugo Van Lawick – Jane Goodall szerzőpáros: Ártatlan gyilkosok c. könyvükben. (Budapest. Gondolat, 1987).

A ritkás cserjék között az egyik kanyar után nagy, sötét alakok körvonalai tűnnek föl, s alkotnak lazán összefüggő tömeget, amiből itt-ott hatalmas, görbe szarvak meredeznek. Kafferbivalyok!

  A csorda az út fele közeledik, láthatólag előttünk-mellettünk fog áthaladni. Elől öreg bika lépked mereven, mintha kicsit sántítana is. Lekopott végű szarvai, hiányos homlokpajzsa, összeszaggatott, megtépett fülei mutatják, hogy hosszú, küzdelmes bivalyélet van mögötte. Láttára egyik kedvenc íróm más műfajban, de idevágó megfogalmazása jut eszembe: Ütött-kopott arca úgy festett, mintha minden elképzelhetõ tárggyal belevágtak volna már, legföljebb kotróhajóvödörrel nem. Tele volt zúzódásokkal, forradásokkal, bőrkeményedésekkel, cik-cakkokkal, hurkákkal. Ennek az arcnak nem volt oka a félelemre. Minden elképzelhetõ megtörént már vele. (Raymond Chandler: Kedvesem, isten veled. Albatros Könyvek. Budapest. 1971). Mikor kissé oldalt fordul, látható, hogy a farka is majdnem tőből hiányzik. Gondolom, valami oroszlántámadás során vesztette el, vagy még kisborjú korában, amikor akár hiéna is megtámadhatta, ha az anyatehén nem volt a közelben. Ahogy elnézem, egy újabb oroszlántámadást nem érne már túl, de egyelőre még a csordában van, és élvezi fajtársai védelmét. Ha viszont a fiatalabb bikák kiverik innen, napjai megszámláltattak, a szavannában nincs nyugdíjba vonulás…

A Krüger Parkban a kafferbivaly öt ismert alfajából egy él, a szavannabivaly – a nagy bikák jellemző, igen hosszú és tág terpesztésű szarvai kívánatos trófeát nyújtanának a veszélyes Nagy Öt vadászainak. Utánanéztem, az egy méter fölötti szarvterpesz már legalább bronzérmes lehet, de szerencsére, a Krügerben szó sincs vadászatról, az ember nem avatkozik bele durván a vadon életébe. A bivalyok esetében emberi kéz nyomát egyszer láttam csupán: az egyik öreg tehén nyakán nyakörvet, műholdkövetésű leadóval. Gondolom, a szakemberek elkábították az illető állatot, majd fölszerelték a műszert, s most akár méterre tudni, merre jár a tehén és csordája.

Ahogy a bivalyveterán megáll, föltorlódik mögötte a csorda. Lassan tömör falax képződik, a közelebbi állatok leeresztett fejjel, a hátsók fölemelt szarvakkal várakoznak.

 Nyugodtan, kíváncsiság nélkül nézegetnek, mi is őket. Hatalmas, fekete állatok, a tehenek, borjak kissé vörösesek. Most épp valami pocsolyától jönnek, ahol dagonyáztak, legtöbbjüket száradó sár borítja. Egyesek szájában még ott van az utolsó harapás fű, azon rágódnak. Hang nem hallatszik, még a mi itthoni, ázsiai eredetű árni bivalyunktól megszokott morcogás sem. Aztán egyik nagy bika nekiindul, átvág előttünk, utána néhány borjas tehén, majd egyre gyorsabban, kisebb csoportokban, egymáshoz szorított oldallal, dübörögve, vastag, vörös porfelhőt kavarva a legalább kétszáz főnyi csorda. Felejthetetlen látvány! Hatalmas szarvaik, masszív, de oly fürge testük ellenállhatatlan rohama láttán megértem, mit keresnek a nagyvadak veszélyességi listájának élén, megelőzve akár az oroszlánt is.

Ahogy olvastam, a jó húsban levő bika akár 8-10 mázsát is nyom, a tehenek valamivel kisebbek. Bár a bivalyok testtömege lényegesen szerényebb, mint veszélyes Nagy Ötből az ugyanezen élőhelyen levő elefánté (4-6 tonna) vagy a második legnagyobb testtömegű szárazföldi állat, a szélesszájú orrszarvúé (2,8-3,5 tonna), számításba véve a tekintélyes bivalyállományt, amely a Krüger Parkban mintegy 16000 főre becsült, a szavannai élettér energetikai körforgásában lényeges szerepük van.

  Lassan továbbhajtunk. Nagyon impozáns volt ez a mennydörgő csorda, úgy érezzük, nehéz volna tullicitálni a benyomást, de mint a zenében az ellenpont, újabb, váratlan látnivaló ragad meg. Jókora fekete madár lépked a bokrok alatt, hatalmas, kissé ívelt csőrrel, szemei körül duzzadt, csupasz, cseresznyepiros bőrkinövések, toroktájt ugyanolyan színű, vastag toroklebeny – az egész állat nagyságban és kinézésben a pulykakakasra emlékeztet. Mellette másik három hasonló madár, bár egyikük barnásabbnak látszik. Óvatosan haladnak a fűben, alaposan átvizsgálva minden négyzetcentimétert. Az egyik hirtelen lecsap, s valami kapálózó kis állatot hajít föl a levegőbe, majd újra megragadja. Közben halk, négytagú búgó hangokat hallat, amire a barnásabb fiókamadár klappogó csőrrel fut feléje, hogy átvegye az odadobott zsákmányt. Kaffer szarvasvarjak, könyveimből már ismerem, de csak most tudom meg, hogy ez a nagy, akár 6 kg testömegű, szalakóta rokonságú madár kis csoportokban él a szavannán, de akár cserjésekben s erdőkben is, és a csoport szezononként csak egyetlen fiókát nevel.

  Színes bőrlebenyeinek pedig nem csak az egymás közti kapcsolatokban van jelentősége, hanem a hangadásban is közrejátszik, de hőleadó szerepe is van. Az is fura, hogy szemhéján göndör szempillákat rebegtet, akár egy divatos manöken.

Sasszemű vezetőnk ismét fékez, most egy elpusztult kígyót vett észre az úttest szélén. Csak az ablakon át nézzük a tekintélyes, majdnem két méteres állatot, hisz a Park útjain a kocsiból kiszállni szigorúan tilos. Rövid szemlélődés s a hüllőskönyv konzultálása után már bizonyos, hogy Afrika egyik legmérgesebb kígyója, a villámgyors fekete mamba fekszik előttünk. Nem valami elgázolt állat, teljesen épnek látszik, csak otthon, a fényképfelvételeken találtuk meg a tarkójába harapott négy éles fog nyomát. Valami kígyóölő emlős végezhetett vele, valószínűleg valamelyik manguszta, hisz a Krügerben négy fajuk is él, aztán ismeretlen okokból otthagyta zsákmányát.

Közben az a gondolat is fölvillan bennem, hogy a dél-afrikai több mint 3000 km autózgatás során jóformán alig láttunk elgázolt állatot, a Parkban is csak két, kistermetű kígyót számolhattunk ide. Összehasonlításként idehaza, pl. egy Tulcea-Bukarest útvonalon legalább 6-8 kutyát-macskát, nem egyszer nyulat-rókát s jónéhány madarat vehetünk leltárba, ami ilyen összehasonlításban ugyancsak lehangoló.

  A kocsi előtt valami kutyaszerű, bozontos állat vág át, aztán ember módra leül az egyik fa alatt. Távolabb, a bokrok között a magas fűben még jó kéttucatnyi hasonló alak görnyedezik, motoszkál a földön vagy egymás bundájában. Páviáncsapat, amit a magyar Afrika-kutatók, pl. Kittemberger Kálmán is bandának nevez, amelyet a páviánbasák vezetnek. Igen, többesszámban, mert egy valamirevaló bandában roppant szigorú rangsor van, élén a fő-főmajommal, hiszen az első basának több alantasa is van, csökkenő rangsorban. Hogy melyik a főnök, itt is világos, mert az elsőnek látott, hozzánk legközelebb lévő pávián a legtermetesebb, s amint kutyapofáját ásításra tátja, elővillannak kisujjnyi szemfogai, amelyek láttára otthoni vizsláim bizonyára szégyenkezve húznák be a farkukat. Lesunyt fejjel figyel a kocsi fele, de úgy látszik, állandóan szemmel tartja a csapatát is, mert hirtelen magasra ugrik, s megrohanja az egyik kisebb majmot, amelyik valami ízletes gyökeret ásott ki s épp megpróbálja magába tömni. A basa egyik első mancsával elragadja a gyökeret, a másikkal jókora pofont ken le a szerencsés megtalálónak, mire az visítva menekül. Lám, a főnök a majomvilágban is előjogokat élvez, rosszkedvű morgására az alantasok sietve kotródnak odább, kiveszi a részét a horda zsákmányából, s az övéi a legkívánatosabb majomhölgyek is. De az emberi társadalommal összehasonlítva, komoly kötelezettségei is vannak kemény, néha élet-halálra menő küzdelemmel kivívott rangjának: majdnem szüntelen őrszolgálatban van, ő veri vissza a szomszéd páviánhordák terjeszkető előörseit, s megvív a ragadozókkal, amelyek csapatát fenyegetik. Mindaddig amíg el nem kapja a leopárd, halálra nem sebzi a rivális csapat harcosa, vagy pedig valamelyik erőrekapott alantasa nem győzi le, s fokozza vissza közlegénnyé…

Figyeljük, amint továbbvonul, a csapat kétfele kitér előle, hasára kulcsolódott csemetéjével csak az egyik nőstény követi. Amint elnézem az elől haladó basát, utána kis távolságra kedvenc feleségével s a rákapaszkodott reménybeli trónörökössel, Uram, bocsá’, ne vegye senki rossznéven, de nekem az otthoni bulibasák jutnak eszembe… Különösen, ha visszakeressük Miskolczi Gáspár tiszteletes uram, a gernyeszegi, aztán magyarigeni református lelkész, később székelyudvarhelyi esperes, 1690 körül Görgényben írott szavait: …“Ide való a SPYNX, azaz kezére, fejére, nyelvére nézve csúfos meséző állat, amelynek nagy lombos gyapja és hosszú, megereszkedett emlői vannak… Az Isten neki – mint az asszonyi állatnak – a mellyin adott emlőket, nem úgy mint egyéb állatoknak az ágyékokon, mellyre nézve fajzatit ölében is viselheti”.

(Egy jeles vad-kert avagy az oktalan állatok historiája Miskolczi Gáspár által. Budapest, Magvető, 1983).

  Az úton négy-öt összetorlódott kocsit látunk, s ahogy a benn ülők kihajolnak, fotóznak-távcsöveznek, világos, hogy a távolabbi fák árnyékában valami érdekes látvány vár. Szerencsére egy kisbusz kisorol a többi közül, vezetőnk pedig befaroltat a fölszabadult helyre. Azonnal kiderül, hogy a bokrok takarásában oroszláncsapat pihen, de amint hasukat égre fordítva, szétvetett lábakkal heverésznek, még azt sem lehet hirtelen megállapítani, hányan vannak. Nyilván valami kiadós zsákmányt ütöttek le az éjjel, s most irigylésre méltó módon lustálkodhatnak akár több napon át, hisz az oroszlán együltében képes bekebelezni saját testtömegének akár egynegyedét kitevő táplálékot is, és egy kifejlett hímoroszlán jó 250 kg-ot is nyomhat. Az oroszlánok közelében két-három kutyaformájú-nagyságú állat ácsorog reménykedően. Hasonlítanak a minálunk is élő aranysakálhoz, de ezek az u.n. panyókás sakálok, nevüket egész hátukon végigfutó hosszanti sötét csíkjukról nyerték. Láthatólag csalódottan cirkálnak a nagymacskák körül, nem maradt már semmi az éjjeli zsákmányból, ami abból is látható, hogy az itt gyakori keselyűk sem köröznek odafenn, ahogy tennék, ha valami érdemlegeset látnának. Mi is reménykedünk, hogy az oroszlánok megmozdulnak, s többet is mutatnak magunkból, talán fotózni is lehetne valamit. Amióta kinőttem a vadászatból, mindig is azt tartom, jól fotózni lényegesen nehezebb, mint vadászni. Pl. a mai technika vívmányaival manapság akár kilométernyiről is meg lehetne lődözni ezeket az oroszlánokat, nekem meg nincsenek elég közel, vagy legalább is takarja őket valami fűcsomó vagy lombos gally, a kép pedig olyan, amilyen. Különösen, hogy már elkényeztettek a világhálón látható csodaképek, de gondolom, azoknak a mesterfotósoknak, akik készítették, nem csak jobb szerelékük, de több idejük – lehetőségük is volt, mint nekünk… Várakozunk hát, miközben a körülöttünk levő kocsik is váltják egymást, attól függgően, a benn ülők mennyire elégedettek a látvánnyal meg a fotóikkal.

&nsbp; Végre történik valami. Az egyik oroszlán megmozdul, utána egy másik. Fölemelt fejjel nézelődnek, de látszik, rá sem hederítenek az úton torlódó kocsikra. Egyikük gyenge, szőke sörényű hím, a másik öreg nőstény. A hím hangos nyögésel huppan vissza a fűbe, láthatólag folytatni szeretné félbeszakított álmát, míg a nőstény némi tétovázás után föltápászkodik. Elnézegeti alvó falkatársait, de úgy látszik, valami zavarja, mert ballagva megindul a vízmosáson le a közeli terephorpadás fele. Szerencsére a látókörünkben marad, sőt, kijön az útra, az is világos, hova igyekszik: a horpadásban udvarnyi területű tavacska – inni szeretne. Jön-jön a nagy homoksárga macska, nehéz fejével bólogatva, lapockái ütemesen emelkednek és süllyednek. Közeledik, nő a képernyőben, s mint párhuzamosan halad kocsink mellett, még az első lábaira, pofájára száradt vér is világosan kivehető. Hasa hatalmasan kidagad, látszik, hogy torkig ette magát. Odaténfereg a tavacskáig, s mellézökken a földre, majd vízbeeresztve vaskos állát, lustán lefetyel. Erősen kiálló csecsbimbóiról, valamint abból, hogy elsőnek mozdult a csapatból, arra következtetünk, hogy a falka öreg vezérnyősténye.

 Megjegyzendő, hogy ellentétben a többi macskafélékkel, amelyek a párosodás és utódnevelés kivételével egymagukban élnek, az oroszlán falkát képez, amely akár 20-30 főnyi is lehet, és a hímoroszlánból, néhány anyaállatból és azok kölykeiből áll, amelyek mind rokonok egymással, csak a vezérhím a jövevény, amelyik elfogalta ezt a vadászterületet. Néha több nagy hímoroszlán is van a csapatban, ezek rendszerint testvérek, s addig uralják a csapatot és területet, amíg meg tudják védeni a többi területhódító oroszlántól.

Közben a nőstényoroszlán teleitta magát, visszaindul a falkához, mi is továbbgurulunk. Örülünk, hogy bejött a negyedik is a Nagy Ötből, bár a Krügerben néhány nap alatt biztosra vehető az oroszlán, hisz olyan 2000 főre becsült állomány él itt ebből a legnevezetesebb nagymacskából. És ismét a derék református lelkész több mint három évszázada írt szavai kísértenek: “Az oroszlán egy kiváltképpen igen kegyetlen és megszelidíthetetlen állat, amelyben mindazáltal sok szép nemes virtusok találtatnak fel”. (Egy jeles vad-kert avagy az oktalan állatok historiája Miskolczi Gáspár által. Budapest, Magvető, 1983).

  Úgy látszik, szerencsénk van a közeli tavacskával, mert megpillantunk az útszélen egy különösen figyelemreméltó állatot, egy hatalmas, jó másfél méter körüli nílusi varánuszt. Meghökkentő ez az óriásgyík, valószínütlenűl nagy, amint fekszik mozdulatlanul, perecformába csavarodva. Hatalmas farka, hegyes saskarmai s borotvaéles fogazata félelmetes ragadozóvá teszi, amely megtámad mindent, elsősorban vízhez kötött élőlényeket, amit csak le tudhat gyűrni. Az is igaz, mint minden élőlénynek, neki is megvannak a saját ellenségei – mi is legalább két vitézsast láttunk, amelyek épp varánuszt téptek, igaz, egyikük zsákmánya sem volt ilyen óriási.

  A madárvilág ismét jelentkezik, a közeli mopanifa egyik száraz ágán levő szürke tokó képében.  Ez is a szarvascsőrű madarak közé tartozik, bár korántsem olyan termetes, mint a délelőtt látott kaffer szarvasvarjak, „mindössze” kb. holló nagyságú. Jó arasznyi hosszú csőrében pirosbarna lepkét forgat, akkora lehet, mint a mi éjjeli pávaszemünk Megszorongatja, földobja, majd magasra tartott csőrrel engedi le a torkán. Gyönyörű ez a lepke, a reggel le is fotózgattam egy párat a tábori mosdóhelység mellett. Tudom a Discovery Tv-műsorából, hogy lárvái, amelyek szintén a mopanifán élnek, ehetőek, bár én inkább mondjuk, a töltöttkáposztánál maradnék…

  Nagyon emlékeztet az otthoni őzgidára a közönséges őszantilop, amint megáll az útszélen s egy harapásnyi fűvel felénkfordul. Persze, jobban megnézve csak színre-formára hasonló, de az őzhöz képest jóval nagyobbak a fülei, és rövid kis farka is van, valamint hiányzik az őzre jellemző nagy fehér fartükör is. Nevét a bundáját tarkitó világos szőrszálakról kapta, de a Parkban élő fajnál ezek hiányoznak. Ez itt piciny suta, a bak ujjnyinál valamivel hosszabb, egyenes, hegyes szarvacskával ékeskedik. Több más kistermetű antilopfajjal együtt, fontos ragadozótáplálék.

Megjegyzendő, hogy nyelvünkben csak a nagytestű antilopok esetében, mint mint pl. jávorantilop, lóantilop, bongó, gnu stb., használatos a bika-tehén-borjú elkülönítés, hisz valóban tinó, sőt bikanagyságúak is lehetnek, így a jávoratilop testtömege akár a tonnát is eléri. A kisebbeknél, mondjuk a kb. félmázsás impalától lefele, alkalmasabb a bak-suta-gida elnevezés, amit szakszövegekben ajánlatos volna megszívlelni.
Aztán föltűnik a látvány, amely tökéletesíti a mai napot: a leopárd! A gepárddal együtt a Park legritkább nagymacskája, állománya mintegy 950 fő körüli. Nemcsak, hogy aránylag kevés van belőle, de megfigyelését az a tény is nehezíti, hogy roppant óvatos éjjeli, magányos vadász, s korántsem olyan zajos, mint az oroszlán. Eddig két alkalommal is találkoztunk, de csak épp annyira, hogy följegyezhessük a fajlistára. Először egy folyóparti nádasban, ahol a ráfigyelő bozótantilop, no meg egy patkós bíbicpár vészkiáltásai alapján vettük észre, de épp csak megvillant a foltos bunda, aztán eltűnt. Másodszor már nem sietett annyira, de így sem sokat láthattunk belőle. Jó távol az úttól, mintegy két emeletnyi magasságban feküdt egy vastag faágon, háttal felénk, jóformán csak hanyagul csüngő hosszú farkát és lelógó lábait szemlélhettük, le sem próbáltam fényképezni. Igen, hogy más ragadozóktól nyugalma legyen, a leopárd szívesen kapaszkodik fákra, innen ugrik a zsákmányállat hátára, de a leütött vadat is gyakran ide cipeli föl, hogy megvédje a hiénáktól, vadkutyáktól, oroszlánoktól. Viszont most a nagy macska csak mintegy 50 méterre halad el az úttal párhuzamosan, de a sűrű csalit olyan takarásában, úgy beleolvadva a környezetbe, hogy alig lehet látni. Alakja még kirajzolódik a távcsőben, de amikor ráemelem a fényképezőgépet, már eltűnik. Nyomom hát az exponálógombot arrafele célozva, amerre sejtem, hogy jár, talán csak lesz használható fotóm. Nos, mint később kiderült, lett is olyan képem, amin többé-kevésbé látszik a veszélyes Nagy Öt utolsó, mindeddig hiányzó darabja, ha nem is olyan, amilyet szerettem volna, de a körülmények figyelembe vételével ennek is örülök.

  Olvasom, hogy a hozzáértők veszélyesebbnek tartják a párductámadást az oroszlánénál. Egyik kedvenc íróm, a dél-rodéziai születésű Wilbur Smith harminc-valahány sikerkönyvének egyikében eképpen ír erről:

  …az oroszlán nem bír az egyenesen járó, kétlábú áldozat lerohanásának rafinált ösztönével. Szemből támad, leüti áldozatát, aztán összefüggéstelenül tépni, marcangolni kezdi azt a testrészt, mely épp közelébe esik… A leopárd, épp ellenkezőleg, pontos ismerője az emberi anatómiának. Majmok, főleg páviánok teszik ki természetes táplálékának jelentős hányadát, így aztán pontosan tudja, hogyan utazzon a főemlős fejére, védtelen belsőségeire. Rendszerint úgy támad, hogy elölről ráveti magát az áldozatra, első lábának karmait belemélyeszti vállába, míg hátsó lábaival úgy rugkapál, mint a cérnagombolyagra vetődő házimacska. Az ágyukból előmeredő, meztelen karmok féltucatnyi rugással feltépik az áldozat hasát, kiontják beleit. Eközben a leopárd a majom – vagy ember – arcába, esetleg torkába vájja fogait, míg egyik elülső lábával az áldozat koponyájának hátsó részébe kapaszkodik, és egyetlen gyors rántással letépi a bőrt a koponyacsontról. Nem ritkán a fejtető is a skalppal együtt távozik, akárcsak a tojás puha fedele, pőrére tárva az agyat rejtő üreget.
(Wilbur Smith: Elefántsirató. Debrecen. Delej. 1992).

Nos, végül is csak megláttuk az Öt Nagy veszélyes afrikai vadat, rendben bejöttek, sikerült lefotózni mindeniküket. De ebben a megfogalmazásban – legalábbis számomra – föltevődik a kérdés, vajon mennyire veszélyes ez a Nagy Öt?

  Bő két hét alatt, amíg a Parkot jártuk, nem tapasztaltunk egyikük részéről sem emberrel szembeni támadóhajlamú magatartást. Két esetben látszott ingerültnek egy-egy elefántbika, egyikük látszattámadást is inditott a kocsi ellen, de néhány méter után le is állott, a másik csak pár lépést tett felénk vitorlaszerűen fölmeresztett fülekkel, aztán oldalt lépett, s beállt az útmenti bokrok közé. Mindkét esetben párosodási időszakban begerjedt bikákról volt szó, amelyek nehezményezték a zavarást. A bivalyok, bár körülfogták a kocsit, kissé feszélyezve ugyan, de folytatták útjukat – lehet, másképp alakultak volna a dolgok, ha valami rossz manőverrel beálltunk volna a borjak és a tehenek közé. Az orsszarvú és a két nagymacska látszólag észre sem vettek, gondolom, a gépkocsi a benne lévőkkel együtt számukra ugyanolyan természetes elemei a Parknak, mint a fák vagy termitabolyok.

Bár pl. a Krüger Park kezelősége is eleve elvet magától bármi felelősséget a látogatókkal szemben, világos, hogy az életveszélyes helyzetek a Parkon kívül adódnak, elsősorban a vadászatok alkalmával. A veszélyt itt maga a vadász keresi, s anyagilag is alaposan áldoz érte – ha pedig nem óhajtja, hogy a rosszul sebzett bivaly felöklelje, s halálratapossa, maradhat a nyulászatnál. Más a helyzet a helyi lakosság körében történt baleseteknél, ahol mondjuk az oroszlán ejt emberzsákmányt, vagy provokálás nélkül támad a felgerjedt elefántbika. Földrajzilag izolált, nagyságrendben százakra rugó, de tagadhatalan tényekról van szó, amelynek nem mondhat ellent bármely állatvédő sem, csak nem tudunk pontosítani, legfeljebb hasonlítani.

Sajnos, az Öt Nagy veszélyességével kapcsolatban a világhálón sem találtam kielégítő, ill. többé-kevésbé megbízható adatokat. Viszont Egészségügyi Világszervezet (World Health Organisation, WHO) jelentése szerint közúti balesetekben Földünkön mintegy 3500 személy hal meg napjában, ebből Románia viszonylatban évi 2500 – 3000, ennek mintegy ötöde gyerek és serdülőkorú. Következésképpen a veszélyes Nagy Öt fogalmát inkább csak jól hangzó piackutatási megfogalmazásnak vélném. S ezért merném Olvasóimnak ajánlani a Krüger Nemzeti Park látogatását, s addig is megosztani a saját élményeimet azokkal, akik ezt elfogadják.

ANTAL ISTVÁN, PARLAMENTI KÉPVISELŐ, RMDSZ:
– Nagyon sok megye az elmúlt 2-3 esztendőben európai pályázatokon keresztül már megyei szinten modernizálta ezt a tevékenységet, épp itt, nálunk, Hargita megyében is, végre, 4 éves vita után, de most már megszületett a szerződés, és a megye szinten felépül az a modern hulladéktározó, amely minden igénynek megfelel.

A nemrég megjelent 211-es hulladékgazdálkodási törvény a 2008-as E.U. direktíva romániai alkalmazása, amely bevezeti a gyártók, hulladéktermelők, önkormányzatok, hulladékgazdálkodási cégek felelősségét. Magyarul, aki nem gyűjt szelektíven, büntethető.

ANTAL ISTVÁN, PARLAMENTI KÉPVISELŐ, RMDSZ:
– Az idén indul be az a folyamat, ami most már sokkal szigorúbban kezeli a törvényt be nem tartókat. Ez elsősorban a nagyobb mennyiségű hulladékot termelő cégekre érvényes, de általában a lakosságra is.

A szakemberek szerint az ipari szemét esetében, ami az ország hulladéktermelésének legnagyobb szeletét adja, az új törvény gyökeres változásokat érhet el, hiszen az értékesítés nem csak felelőssége, de érdeke is a termelőnek. Ráadásul a felvevő piac is adott már, 2 éve ugyanis a jelentősebb cementgyárak modernizálták termelési vonalukat, s mára már 200 különböző hulladékfrakciót képesek üzemanyagként hasznosítani. A Környezetvédelmi Alap támogatásával ugyanakkor egyre több egyházi-, oktatási- és közintézményt látnak el biomasszával működő kazánnal.

ANTAL ISTVÁN, PARLAMENTI KÉPVISELŐ, RMDSZ:
– 2012. évben országos szinten, lebontva itt, a mi környezetünkben is, egy jó pár olyan fogyasztó jelenik meg, amelyikre érdemes figyelni mindazoknak, akik most, ebben az esetben olyan hulladékkal rendelkeznek, ami biomasszának minősül, mert lesz lehetőség, ahova értékesíteni.

Sokkal problémásabb viszont a helyzet a háztartási hulladékkal. Itt ugyanis leginkább mentalitásváltásra van szükség. Székelyudvarhelyen két évvel ezelőtt jelentek meg a papír, PET-palack és üveg szelektív gyűjtésére alkalmas kukák.

TÓTH LÁSZLÓ, ÜGYVEZETŐ, HULLADÉKGAZDÁLKODÓ CÉG, SZÉKELYUDVARHELY:
- Azok a magánszemélyek, akik a szívügyüknek tartják, azok most, jelenleg is szelektíven gyűjthetnek, illetve megvan rá a lehetőség. A törvény konkrétan 4 frakcióra tér ki, tehát a papír, műanyag, az üveg és a fém frakciókra tér ki, ezeknek a gyűjtése most is megoldott.

A lehetőség tehát már ma is adott, ám – amint azt a konténerek behavazott szája jelzi – nemigen élnek vele.

A háztartási szemét nagy része továbbra is ömlesztve kerül a kukákba, amelyek nem csak a verebek számára biztosítják a téli túlélést.

RIPORTER: – Mit szoktatok találni?
GUBERÁLÓ: – Csak száraz kenyeret.
RIPORTER: – És mire használjátok?
GUBERÁLÓ: – Disznyónak.
RIPORTER: – Aha, tehát ezzel etetitek otthon a disznókat.

A Zöld Tref Egyesület már 3. éve mőködteti kormánytámogatással Zöld Iskola elnevezésű projektjét, melynek révén a környezetvédelmi nevelés mellett, szeletív hulladékgyűjtésre szoktatják az általános iskolásokat. Mára már 45 tanintézményben vannak jelen.

SENESTYÉN KINGA, ELNÖK, ZÖLD TREF EGYESÜLET:
- Három éve zajlik a Zöldiskola-program, és eddig összesen 115 ezer kilogramm szelektív hulladék gyűlt össze. Csoportonként változik, hogy melyik iskola mennyit gyűjt, de hogyha számban, összegben mérjük, akkor van olyan is, hogy egy csoport egy év alatt magának 1500-2000 lejt gyűjt össze (100-150 ezer forint) szelektív hulladékból. Ez nagyon jól jön nekik, mert osztálypénznek, egy kiránduláshoz, bármire fel tudják használni, ami az iskolai tevékenységhez szükséges.

Sebestyén Kinga szerint, mivel a gyerekek munkájának kézzel fogható haszna is van, legtöbbjük otthon is szelektíven gyűjti a szemetet, sőt szüleit is rávezeti erre.

Az új törvény értelmében a szeletkív hulladékgyűjtés nem csupán lehetősége a lakosságnak, hanem bírságolható kötelezettsége is.

TÓTH LÁSZLÓ, ÜGYVEZETŐ, SZÉKELYUDVARHELY:
- Már az nagy előrelépés lesz, hogyha cégek esetében ennek a törvénynek a betartatása megtörténik, magánszemélyek esetében egy nagyon erős mentalitásváltásra van szükség, illetve hát sok év munkájára van szükség az önkormányzatok, a központi hatóság illetve az újrahasznosító cégek részéről is.

Udvarhelyszéken az országos alig 7 százalékos átlaggal szemben jelenleg mintegy 16 százalékra tehető az újrahasznosított hulladék mennyisége, ami így is jócskán elmarad az 50 százalékos uniós átlagtól, hogy ne az éllovas Hollandiát említsük, ahol ez az arány 90 százalék. Az évtized végére Romániának meg kell nyolcszoroznia az újrahasznosított hulladék mennyiségét. Bár az új hulladékgazdálkodási törvény szolid keretet biztosít a fejlődésre, a szakemberek szerint kicsi az esély arra, hogy az elkövetkező nyolc évben évi 7 százalékkal tudja növelni az ország a szemétből származó másodnyersanyag mennyiségét.

A vízkereszt ünnepét követő hetekben nem ritka látvány az elárvult, csupasz fenyő a lakótelepeken. Székelyföldön az utóbbi években hasznosítani a kidobott fákat.

Tóth László, ügyvezető igazgató, hulladékgazdálkodási vállalat, Székelyudvarhely
„Eddig komposztálással próbálkoztunk. A gondot csak az jelentette, hogy elég sok cukorka, illetve más dísz marad rajta, és ezt lehetetlen eltávolítani a komposztban – persze, nem bomlik le. Ezért tavalyi évben volt egy próbálkozás, hogy pellet formájában értékesítsük. Az idén már az önkormányzati kazánház is meglátta ebben a fantáziát, és jelenleg odaszállítjuk a a karácsonyfákat.”

Eddig mintegy százötven köbméter fenyőfát szállítottak el a lakótelepekről, a gyűjtés akár márciusig is eltarthat. A korábbi években 350-400 köbméter fenyő, zöld ág, adventi koszorú gyűlt össze Székelyudvarhelyen a Karácsony utáni időszakban.

Bálint Attila, közönségkapcsolati felelős, Polgármesteri Hivatal, Székelyudvarhely
„Az Ave Hargitával közösen a Polgármesteri Hivatal megszervezte, hogy maga az Ave Hargita összegyűjti ezeket a fenyőfákat, pesze, díjmentesen, s a Polgármesteri hivatal egyik területére szállítja, majd ezeket a fenyőfákat fel fogja a hivatal használni a székelyudvarhelyi sportbázis kazánházában”

A zöld hulladékból így zöld energia lesz : részben a kidobott karácsonyfák biztosítják a fűtést és a meleg vizet a székelyudvarhelyi sportolók számára.

Az ötlet a jelek szerint már másnak is megfordult a fejében . Előforul ugynais, hogy a gyűjtőpontokon elhelyezett, kidobott karácsonyfák törzse hiányzik. .

Tóth László, ügyvezető igazgató, hulladékgazdálkodási vállalat, Székelyudvarhely „A nyugdíjas bácsik a törzseket lepuccolják és felhasználják a kertben vagy éppen haza viszik tüzelőnek ez is egy jó hasznosítási mód, nem csak az intézményes!

A környezettudatos családok földlabdás élő fenyőket vásárolnak. Az edénybe ültetett fák ötven százalékos eséllyel élhetik túl a lakások átmeneti melegét.

Angi Attila, kertészet-tulajdonos, Fenyéd
„A fenyő azt hiszi, hogy tavasz van! Hiába, hogy a genetika azt diktálja neki, hogy nyugalomban kéne lennie, azt hiszi, hogy tavasz van. Elindul benne a nedvkeringés, és ebből kifolyólag nagyon vigyáznunk kell arra, hogy ne vigyük ki ebbe a hidegbe – főleg itt, nálunk mostmár megint mínusz…tehát nem a megszokott hidegek vannak, de azért hideg van ahhoz, hogy egyből kivigyük a fenyőt!

A kertészmérnök azt tanácsolja, miután megfosztottuk karácsonyi díszétől az élő fenyőt, hűvös, de fényt beeresztő helyre helyezzük: pincébe, garázsba – ahol nagyobb eséllyel éli túl a nagy hőmérésklet-ingadozást. Mint kiderült, a kertészetekben vásárolt fenyők nem válthatók vissza, mivel utólag nem ellenőrizhető, hogy a vásárló szigorúan betartotta-e a szakember utasításait.

Péter Előd tanárával, Kristó Róberttel rendszeresen bejárja Csíkszereda környékét. Ugyanis a természetfotózásnak az egyik legfontosabb része a felkészülés.
A várostól pár kilométerre, Csomortánban áll az a speciális les, ahová Róbert hetente akár több alkalommal is ellátogat, ahova ezúttal mi is elkísértük.

KRISTÓ RÓBERT
– Nincsenek olyan jó fények most, de ez is egy állapot, tehát ez is hozhat azért eredményt.

A friss hóban a fotósok lábnyomokat keresnek. Elsőként cinketalpakat figyelhetünk meg, majd előkerül a tarisznyából egy kis madárcsemege: kukorica és napraforgómag, majd várunk.

– Az azért van kivágva egyébként, hogy ha repülés közben szeretnénk elkapni a madarat…
– Több fényerő…
– A fényerő miatt, ott azon a lyukon több esélyünk van kimerevíteni a képet.

A fotós kuckó nemrég készült el. Hónapokba telt, míg az állatok megszokták. Ezért most is résen kell lenni, máskülönben igen nehéz lencsevégre kapni egy állatot, főleg a megfelelő pillanatban.

KRISTÓ RÓBERT
– Sajnos a rókák, és általában a ragadozó állatok olyankor indulnak meg, amikor már nincsenek úgy fényviszonyok, tehát már jó szürkület, vagy szürkület után, s akkor már sajnos nem lehet fotózni, vagyis lehetni lehet, mert lehetetlen nincs, csak sokkal nagyobb felkészülést, sokkal nagyobb ráhangolódottságot igényel.

A várakozás például jó alkalom a tanulásra is.

PÉTER ELŐD, fotókat mutogat.
– Ezek csak ilyen, egyet kimentem, s szórakoztam…. Az a baj, hogy ablakból csináltam, csak távol volt

K.R. – Én inkább azt mondanám, hogy makrózzad.
P.E.– Jó.
K.R.– Jó? Akkor odaadom a makrómat.

Betárazott fényképezőgépekkel várjuk a seregélyeket, a szajkókat. Órák telnek el, és sehol semmi, még a madárcsemegénk is érintetlen marad. Már éppen feladnánk, amikor megjelenik egy kíváncsi, de óvatos szarka. De mielőtt még kattanna a gép, eltűnik szem elől, szerencsére a mi kameránk azért rögzítette.

KRISTÓ RÓBERT
– Ott van, ott van az ágon, ott van fent. 

Esteledik, Robi hazament, a beszélgetést Elődéknél folytatjuk, ahol azt is megtudjuk, hogy Előd a tavaly Németországban tanult, és ott készült a díjnyertes fotója is, a Verőfényben.

PÉTER ELŐD (A LAPTOPON NÉZZÜK A KORÁBBI KÉPEIT IS)
– A nyertes fotóm, az három nap alatt készült el, három napig voltam ezen a szigeten is (…) Ez egy portré, és szerintem nagyon érdekes, megcsillámlik a víz, dagálykor a víz, és el kell kapni a pillanatot. Vagyis arra is vártam, hogy legyen dagály, a madár pont ott legyen. (22 mp)

De Előd mindenhova magával viszi a gépét, fotózott már Kanadában és Angliában is.

PÉTER ELŐD
– Van, amikor ott vagyok kint a természetben, és akkor veszem észre a témákat, és akkor csak úgy egyszerűen lefotózom, de általában már előre tudom, hogy most ide megyek, s ezt fotózom, s akkor úgy jobban is sikerül a kép is.
– Az eredmény az egy elismerés is, hogy tudom, vagyis, hogy egy bizonyíték arra, hogy jól csinálom, amit csinálok. (…) Fotósként megélni elég nehéz, és jól élni is elég nehéz ezen a pályán.

Éppen ezért Előd el szeretné végezni a jogi egyetemet, de először érettségiznie kell. A tanulás mellett azért néha kilátogat a lesre, hogy szemügyre vehesse a modelljeit, mert jövőre a felnőttek között is meg kell mérettetnie magát. Ami már nem babra megy.

SEPRŐDI ZOLTÁN, IGAZGATÓ, PARAJDI SÓBÁNYA
A számvevőszék azt kifogásolja, hogy nem voltak meg azok a kormányrendelet által jóváhagyott pénzek, és a környezetvédelmi beruházások nem történtek meg, amiért viszont, én úgy érzem, hogy nem a parajdi sóbánya a hibás.

Felkerestük a román számvevőszék bukaresti irodáját, ahol arra hivatkozva, hogy már kiadták nyilatkozatukat, nem kommentálják az ügyet. Parajd polgármestere szerint a sóbánya turisztikai vonzereje mindenképp hozzájárul a község költségvetéséhez, ám a bánya működtetése továbbra sem tartozik az önkormányzat hatáskörébe.

BOKOR SÁNDOR, POLGÁRMESTER, PARAJD
- Én egy kissé lehetek külső szemlélője is ennek a parajdi sóbányá-ügynek, hiszen a Nemzeti Sótársaság egyik vállalata a 7 közül, mert ennyi van az országban. Tulajdonjogi szempontból tehát semmi közöm nincs hozzá.

Jó példával az alig 100 kilométerre fekvő tordai sóbánya szolgálhat. Ez önkormányzati tulajdonban van, és a város végre is hajtott komoly fejlesztéseket a létesítményen. Itt autóbusz helyett panorámalift visz le a bánya gyomrába, ahol a számtalan szórakozási lehetőség mellett, még csónakázhatunk is. A parajdi polgármester szerint náluk is kilátásban van egy pályázat, amelyet a város a vagyonalappal közösen tervez, és amely a tordaihoz hasonló fejlesztésekkel kecsegtet.

A trichinella spiralis az izomszövetek parazitája, a féreg többnyire sertés- vagy vadhússal kerül az emberi szervezetbe. Romániában 1993-ban jegyezték a legtöbb trichinella-fertőzéses esetet, közel 3700 beteget vettek nyilvántartásba.

DR. NAGY KINGA, SZAKORVOS, FERTŐZŐ OSZTÁLY, SZÉKELYUDVARHELYI VÁROSI KÓRHÁZ:

- Első fázisban jelentkezhet hasmenés, hányás, hányinger, ezt gyakran nem veszik észre, és banális hasmenésként kezelik, ám később jelentkeznek a többszervi tünetek, egyik legjellemzőbb ezek közül az izomfájdalom, szemfájdalom, jelentkezhet kiütés, és mindenféle szívpanaszok, idegrendszeri tünetek, attól függ, hogy a lárva hol fejti ki a tevékenységét (…) Udvarhelyen az elmúlt évben, másfél évben nem találkoztunk ilyen esettel.

A szigorodó élelmiszerbiztonsági szabályoknak köszönhetően a fertőzéses esetek száma folyamatosan csökkent, idén eddig még senki nem betegedett meg az országban, fertőzést azonban 3 havasalföldi házisertésnél már kimutattak. A szakemberek a bevizsgálás fontosságát hangsúlyozzák.
DR. MARASFŐI LEVENTE, VEZETŐ ÁLLATORVOS, ÁLLATEGÉSZSÉGÜGYI ÉS ÉLELMISZERBIZTONSÁGI LABORATÓRIUM, SZÉKELYUDVARHELY: (a mikroszkóp lencséjén keresztül látjuk a szövetet)
- Ez negatív.

Hargita megyében tavaly közel 9000 házisertésből vett mintát vizsgáltak meg az állategészségügyi laboratóriumokban, mind negatív volt. A helyzet idén sem változott, a vadak esetében azonban egyre gyakoribb a fertőzés.

DR. MARASFŐI LEVENTE, VEZETŐ ÁLLATORVOS, ÁLLATEGÉSZSÉGÜGYI ÉS ÉLELMISZERBIZTONSÁGI LABORATÓRIUM, SZÉKELYUDVARHELY:

- Eddig 1300 próba volt bevizsgálva, ami szintén negatív volt, viszont vadállományban nagyobb számban találtunk az idén, medvénél illetve vaddisznónál fertőzöttséget.

Székelyföldön a disznóvágás egyfelől az éves munka dolgos ünnepe, másfelől pedig a hosszú hideg hónapokra való felkészülés, raktározás napja. Az uniós csatlakozás óta úgy tűnik két kellemetlen velejárója szűnt meg a disznóvágásnak: a kötelező bénítóinjekciónak köszönhetően az állat halálsikolya, a rendszeres laboratóriumi vizsgálatok következtében pedig a trichinellafertőzés.