Hogyan került a hód az Olt folyóba?

Két évvel ezelőtt, 2006. március 28-án Kendi István vadász kollégámmal pézsmapocok-vadászatra indultunk. Nagy meglepetésünkre a csíkszentsimoni Olt-fahídnál hatalmas árvíz fogadott. Csak a településeket védő gát látszott ki a vízből. Úgy döntöttünk, hogy az egyetlen járható részen, a gát tetején fogunk Csíkszentimre község irányába menni és szerencsét próbálni, hátha a sors majd összehoz a víz által kiszorított pézsmapockokkal. Egy kilométer gyaloglás után, amikor elértük a fűzfákkal benőtt bokros részt, nagy lett a meglepetésünk. Az Olt bal partján, a gaz között egy vörhenyes-barna, több mint húsz kilogrammos testet pillantottunk meg. Előre egy tetemre gondoltunk, amelyet az árvíz sodort ki a partra, de amikor nyolc-tíz méterre közeledtünk, hirtelen felkapta a fejét, gyors tempóban nagy csobbanással a vízbe vetette magát, és eltűnt a szemünk elől. Mi lehetett? Hód? – tettük fel a kérdést. A meglepetésből felocsúdva, próbáltuk visszapergetni az eseményt, de egyikünk sem látta a faji bélyeget, a jellegzetes, ellaposodó, majd kiszélesedő, csupasz, pikkelyes farkát. De ha mégis hód, hogyan került az Oltba?

Legközelebb négy nap múlva indultunk vadászni, és úgy döntöttünk, ugyanoda megyünk, hátha szerencsénk lesz. Ott is találtuk a rejtélyes állatot, a gát tetejétől alig két méterre pihent a burjánok között. Ekkor volt alkalmunk meggyőződni róla, hogy hódról van szó.

Irodalomból ismert volt, hogy Észak-Európában már az 1920-as években megkezdődött a hód visszatelepítése: Svédországban, Finnországban és Norvégiában nagyon jó eredményeket értek el. Jelenleg, a sikeres visszatelepítés folytán az állománysűrűség mindhárom országban olyan nagy, hogy megengedett a vadászattal történő állományszabályozás, igaz csak az utódgondozási időszakon kívül. Délközép-Európában is már nagyon sok országban megkezdték a visszatelepítést, például Svájcban, Ausztriában, Szlovákiában, Horvátországban, Magyarországon stb. Magyarországon először 1991 és 1993 között próbálkoztak, amelyet 1996-tól a WWF Magyarország karolt fel és támogatott. E visszatelepítés nagyon sikeresnek mondható, értesüléseim szerint a hódlétszám már jóval 500 fölött van.

Mi a helyzet Romániában? A 103/1996-os vadászati és vadállomány oltalmazásáról szóló törvényben a hód még nem szerepel a védett emlősök között. A 2006. november 22-i 407-es törvényben az egész évben nem vadászható fajok között jelenik meg, és eszmei értéke 6000 euró (Magyarországon 50 000 Ft.).

A tapasztaltak után megpróbáltam utánanézni, hogy a vadászatért felelős szervek (Vadásztársulat, Erdészeti felügyelőség) mit tudnak a hód megjelenéséről. Sajnos semmit!   Néhány ismerősöm állítása szerint Kovászna megyében volt hódtelepítés, és onnan vándorolhattak el. Hivatalos információt, több mint egy évig nem sikerült összegyűjteni. Nagy meglepetésemre, egy külföldi tévéadásból értesültem, hogy a hódok bajor vidékről származnak, ahol elég nagy mezőgazdasági károkat okoztak a répa- és kukoricaföldeken, ezért fogták be és hozták Romániába, pontosabban az Olt folyóba. Vajon ez így igaz? – vetődött fel bennem a kérdés.Két év alatt terjeszkedtek az Olton, eljutottak Szentsimontól Csíkszeredáig (15 km). Újra megkerestem Csíkszeredai Vadász és Horgász Egyesület igazgatóját, Bencze Istvánt. Szerencsém volt. Új információk birtokosa lettem, melyek segítették a tisztázatlan probléma megoldását. Már ő is látta a hód rágásának nyomait, nem csak az Olt völgyében, hanem Oklánd és Karácsonyfalva között, valamint a Vargyas patakban. Időközben azt is megtudta, hogy László Béla, a Kovászna Megyei Vadász és Horgász Egyesület igazgatója részt vett a hódtelepítésben. Ezek után biztos voltam, hogy a kétéves rejtély megoldódik.

László Béla igazgató úr, aki valóban részt vett a visszatelepítési programban a következő információkat adta: a brassói Mezőgazdasági és Erdészeti Kutató Intézet (ICAS) irányításával és felügyeletével 2004-ben indult el a tevékenység. Ebben az évben negyvenhárom hódot telepítettek a Vargyas patakba, a Feketeügybe és az Oltba. 2005-ben újabb tizenöt példánnyal bővítették az állományt. Sajnos, a Vargyas patakból nagy volt az elvándorlás a Kormos patak és az Olt irányába. A telepítés sikeres volt. Az igazgató úr szerint számuk ma kétszáz darabra tehető, és viszonylag nagy területet foglaltak el, még Ozsdola, Esztelnek és Kászon patakjait is. Azért, hogy a brassói kutatóintézet pontosabb információt nyerjen a terjeszkedésükről és viselkedésükről, 2008-ban öt hód farkába olyan készüléket szereltek be, amely követi a bioritmusát az aktív időszakban (19 órától reggel 7-ig).

 

A közönséges hód (Castor fiber L.)

Brehm Alfréd Az állatok világában azt írja: „Tulajdonképpen kihalóban lévő családnak kell tekintenünk, mert kövületekben 7 ide tartózó nemzetséget ismerünk 19 fajjal, ellenben ma már egyetlen nemzetség képviseli az egész családot két nagyon közeli rokon fajjal” (eurázsiai és észak-amerikai). Révai Nagy Lexikonában ezt találjuk: „A Rágcsálók rendjébe a Hód-félék (Castoridae) családjába tartózó emlős. Két élő és négy kihalt faj ismeretes.”

A 17-18. századig szinte egész Európa folyórendszereiben megtalálható volt. Az első magyar nyelvű állattani munkában, Miskolczi Gáspár Egy jeles Vad-Kert. Avagy az oktalan állatoknak históriájában (Lőcse, 1702), nem találunk említést a hódról. Hasonlóképpen Ujfalvi Sándor Az erdélyi régibb és közelebbi vadászatok és vadak (Kolozsvár, 1854) művéből teljesen hiányzik.

Tömzsi alakú, rövid lábú, kis fülű, testhossza 75-100 cm, a farok hossza 30-35 cm, tömege 20-40 kg. Egyértelmű faji bélyege a jellegzetesen ellaposodó, majd kiszélesedő, csupasz, pikkelyes farok. Nem válik el élesen a testtől, első harmadán a szőrzet meglehetősen hosszú, más helyen csupasz és apró tojásdad, csaknem hatszögű bőrpikkelyekkel fedett. (A katolikus egyház pikkelyes farka miatt halfélének tekintette, és húsának fogyasztását böjt idején is engedélyezte.) Bundája általában barna, sötétbarna, alsó része valamivel világosabb, kifejezetten vízhatlan. A hátsó lábain az öt ujj között úszóhártya található, a szintén ötujjú, de jóval kisebb első lábak fogó szervvé fejlődtek.   Szeme apró, amelyet merüléskor az orrához hasonlóan bőrlebenyekkel le tud zárni. Rágcsáló fogai (metszőfogak) nagyok és erősek, elülső oldaluk vörös színű. Fogképlete 1013/1013=20. A nemek külsőleg nem különböznek, de a hímeknél a péniszcsont jól kitapintható. A hódpézsmát (castoreum) a végbélnyílás előtti páros mirigyzacskó választja ki, főképpen a párzási időszakban (nyomravezetés a különböző ivarúak számára). A folyó menti ártereket kedveli, ahol füvekből, vízinövényekből és puhafából (rezgő nyár, kanadai nyár, fekete nyár és különböző fűzek) álló táplálékát megtalálja, hisz a hód igazi növényevő.

Fejlett családi közösségben él, éjszakai életmódot folytat. A parti bozótosban ássa ki földalatti járatait, amelyek bejárata többnyire a víz alatt nyílik. Gátakat csak akkor épít, ha a vízszint csökken. A hód napnyugta után előbújik, s hangos füttyszó kíséretében, szinte nesztelenül siklik a vízbe. Meneküléskor nagy zajjal veti magát a vízbe, fejest ugrik, s farkával hangosan csattantva csapja meg a vizet, majd függőleges irányba merül el. Két percig is időzik, csak azután bukkan fel lélegzetet venni.

Revírjük fél, illetve két és fél kilométeres vagy még hosszabb partszakasz is lehet, amelyet mirigyváladékkal (hódpézsma) jelölnek meg. A nyári melegebb félévben lágy, nem fásodó parti és vízi növényeket vagy hajtásokat fogyaszt. Mivel téli álmot nem alszik, tél közeledtével kezdi a fákat kidönteni, mert a nedvdúsabb részek magasan a koronában találhatók. Ezért a fa törzsét 20-40 cm-re a talajtól homokóraszerűen berágja, amíg ki nem dől. (Egy 8 cm vastag fűzfát 5 perc alatt kidönt, egy 20 cm átmérőjű fánál viszont már majdnem rámegy az éjszaka.)

A kéreg, a háncs, bő táplálékot nyújt, de olyan védőanyagokat is tartalmaz, amelyek óvják az állatok rágásától, ezért csak jól meghatározott nyárfákat és fűzeket fogyaszt, égert sohasem. A fűzek kérgében található szalicilsavat a hód megnyúlt vakbelében lévő baktériumok hatástalanítják. A fák kidöntése miatt a folyó medrétől akár 50 méterig is eltávolodnak. Messze elhallatszik a gyors rágás ropogása. Miután a fa kidőlt, a vastagabb felét fogja meg a fogaival, fölveti a fejét és megindul a folyó irányába. Zord, nagyon rossz időjárás esetén 8-14 napig sem bújik elő, hanem az ősz folyamán gyűjtött fűzfagallyak kérgén élődik. Üríteni a vízbe jár, télen pedig a jégre.

Érzékei közül a hallása és szaglása a legjobb. Párzása télen történik, januártól több párzási periódusban. 105-107 nap vemhesség után az április-májusi időszakban, 2-4 nyitott szemű (Brehm és a Révai Nagy Lexikona szerint vak) és szőrös, 500-700g-os kölyök születik. A kölykök két hónapig szopnak, apjuk már előzőleg elhagyja a családi otthont. Négyévesen ivarérettek, és ekkor próbálnak meg saját életteret (revirt) alapítani. Életkorukat 35-50 évre becsülik (Bajorország).

Európában a természetes ragadózók hiányában egy hódpopuláció addig növekszik, amíg a környezeti források engedik. A legkritikusabb tényező a téli táplálék. Érvénybe lépik az önszabályozási folyamat: a populáció sűrűségének növekedésével megnő a pusztulási arány (és az elvándorlás is), a vemhességi ráta csökken, az egyedek pedig később válnak ivaréretté.

 

 

Irodalom:

Brehm Alfred: Az állatok világa. Egy kötetben (560 oldal)

Révai Nagy Lexikona: X. kötet (163 oldal)

Vadászati Lexikon, Méliusz könyvklub, Debrecen 1997 (fordítás)

Dr. Josef Reichholf: Természetkalauz. Emlősök. (800 oldal)

Tízéves a hód-visszatelepítési program In Élet és Tudomány, 2006. április 7., 14-es szám 432. oldal 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>