“Hej halászok, halászok, 

Mit fogott a hálótok? 

Nem fogott az egyebet,

Piros szárnyú keszeget…” (Népdal) 

 

Kellemetlen kikászálódni a „mahuna1 ” melegébõl és kilépni a metszõ szélbe, de tegnap este épp én kérleltem a halászokat, vigyenek magukkal a tengerre, s most nem visszakozhatom. Iparkodnom kell, a többiek már a parton vannak, erõlködve tolják vízre fekete csónakjaikat. Kormányhoz ül az öregebbje, a többiek evezõt ragadnak. Vízbe merülnek a keskeny lapátok s máris a tenger hullámai hintáztatnak. Gyorsan távolodunk. A sziget, ahonnan indultunk, vékony sávként marad mögöttünk a táncoló habok taraja fölött, imbolyog a látóhatár, a sós tajték átcsap néha a csónak peremén.

Póznák hosszú sora mellé érünk, egymástól 20 – 20 m távolságra verték le a háromöles karókat a víz fenekére. A póznák között úszókák hosszú sora, alatta hálók leselkednek, ezek a „setca2”-k, amelyek koratavasszal a dunai hering-zsákmány tetemes részét biztosítják.

Két km-re lehetünk a parttól, amikor a kormányos az utolsó cölöp mellé faroltatja csónakját. Kampósvégû rúddal kapaszkodik a háló kötelébe, az evezõsök közben behúzzák a lapátokat, s már emelik is ki a nedvesen csillogó hálót. Alsó részén ólomnehezékek szegélyezik, de most valami egyéb is csüng benne. Egyik oldala, szemölcsös, homokszínû, a másik sárgásfehéres, otromba alakja elnyûtt aktatáskára emlékeztet. Egy félszegúszó! Kevéssé bizalomgerjesztõ külseje van, nem mindenki tudja, milyen ízletes, fehér, kevésszálkájú hús rejtõzik a rücskös bõr alatt! Berántják a csónakba és a kormányos a csáklyafa villás végével igazítja vissza a hálót.

A következõ hálókban súlyos ezüstrudakként csüngenek a dunai heringek, ezek foglyul ejtéskor majdnem azonnal elpusztulnak. Egy másik „setca”-ból kéttenyérnyi nyelvhalak kerülnek elõ, fuldokolva tátognak. Szögletes fejû, furcsa hal bontja ki végvonaglásban a szivárvány minden színében pompázó uszonyait: a Földközi-tengerbõl ideszármazott morgóhal.

Nem messze tõlünk delfin bukkan fel, hosszú arcorra alapján palackorrú delfinnek vélem. Nagyot fúj, értelmes, apró disznószeme felénk pillant, aztán csap egyet a farkával és alámerül. Dörmögnek a halászok, nem szeretik a delfineket, mert szerteszét zavarják a halrajokat. De hálóba csak ritkán kavarodik egy-egy tapasztalatlan fiatal, vagy beteg, sérült állat.

Közben a csónakba dobott halak csillogó halma egyre nõ. A heringen kívül jó pár darab hosszúcsõrû tengeri csuka, békafejû géb, két-három vágótok tarkítja a zsákmányt.

A kormányos csodálkozva hajol oldalt, kezében a rövidnyelû „bahor3” villan és lecsap a tajtékzó vízre. Érdekes halat rángat ki: mintha óriási denevérre szereltek volna uszonyokat. Hosszú farka korbácsként verdes, rajta fenyegetõ, araszos tövis — ez a tüskés rája. Vadul csapkod, hánykolódik, de ismét lesújt a gonosz szerszám, aztán óvatosan vágja le a tüskés farkvéget az egyik evezõs. A tüske szúrása igen veszélyes, nemcsak vérmérgezést okozhat, de tövében egy méregmirigy is húzódik. Mindezek dacára, a halászok zsákvarrásra, hálófoltozásra alkalmatos tût készítenek belõle.

Valami tollas, fekete csüng ázott rongyként az egyik hálóban. Fehér hónaljú, ezüstös nyakú, éles csõrû kormorán, más néven kárókatona, vesztére követte a hálókig a halakat. A kormányos elõhúzza széles halászkését. — Micsoda kövér falat — mondja csodálkozó pillantásomra, közben lefejezi a pórul járt madarat.

Közeledünk a parthoz. Véget ér a hálósor, csónakunk alatt megcsikordul a homok. Kiugrálunk, nyögve húzzuk partra. Most kétfülû fûzfavesszõ kosarakba kerül a tenger kincse, a halászok átcipelik a sziget másik oldalára, ahonnan egy kisebb csónak szállítja minden nap a fogást a „cherhana4”- ba.

Most nézek csak szét a halásztanyán, az este jóformán nem is láttam, hova kerültem? A „mahuna” mellett csúcsos tetejû nádkunyhó, elõtte szintén nádból vert kerítés védi elõterét a szelektõl. Mellette erõs állványokon vadonatúj hálók várakoznak.

Ideér egy másik csónak is. Hálóik a Duna torkolata közelében vannak kifeszítve, ott a víz édes. Harcsát, sügért, kárászt, süllõt, csukát és tõpontyot zsákmányoltak.

Az „ataman5”, az õsszakállú Kirill apó, közben a hallevesnek valót válogatja. Egy-két hagymát, apróra vágott krumplit darabolt a félbográcsnyi vízbe, amikor fõni kezd, jön majd bele a hal. Néhány dunai hering oldalát apró bemetszésekkel irdalja, ezzel a szálkákat vágja össze. Egy harcsafival együtt ezek, a kövér halak, kerülnek majd a bogrács aljába. Tetejükre fél tucat, szintén irdalt csuka, egy-két fogassüllõ, néhány sügér kerül, jókora félszegúszóval lenyomtatva. — A jó halleveshez legalább kétféle, kövér és sovány hal szükséges, de minél több faj van benne, annál ízletesebb — tartják deltaszerte a halászok. Amikor a lé megfõtt, hazulról hozott, szárított petrezselymet, vagy lestyánzöldet szórnak a tetejébe.

 Elkészült az ebéd. Elõször az omlósra fõtt hallal lakunk jól, kézzel szedegetve a nagy, kétrekeszes „steablo6”-ról, minden falatot megmártva ecetes-fokhagymás lében. Utána elõ a fakanalat s megpróbálunk még valamicskét legyûrni a csodálatos, tetején sárga zsírkarikás hallevesbõl is. A kerítésen kívül két lompos kutya várja porcióját néma sóvárgással.

Délután a halászbokor pihenni tér. A reggeli fogást már leadta a kiscsónak, most a faluban van a soros: kenyeret, aludttejet, zöldséget hoz. Veszem távcsövemet, a jegyzetfüzetet és elindulok cserkészõ utamra…

Lassan estére hajlik az idõ. A tûzhelyrõl felemelkedõ vékony füstkígyó azt jelzi, ma nyársonsült heringet vacsorázunk. Aztán befogad a „mahuna” melege. A félig nyitott ajtón kibámulok a csillagos égre és várom, hogy meginduljon a szó, nagy viharokról, a csónaknyi hosszú vizáról, delfinekrõl, fókákról…

(A Szerkesztõség megjegyzése: Manapság a fentebb leírt halbõség már a múlté. A Duna-delta Bioszféra Rezervátum kifosztása rövidesen súlyos gazdasági és ökológiai probléma lesz).

1. mahuna – hálóhellyé átalakított, nagy, fedett csónak 

2. setca – tükörháló

3. bahor – vágóhorog, nagyobb halak kiemelésére szolgál 

4. cherhana – halbegyûjtõ

5. ataman – a halászbokor vezetõje

6. stablo – halleveshez használatos fatálca