Ki ne ismerné A dzsungel könyvét ? A sokat olvasott állattörténetek egyik alakja Tabaki, a sakál. Itt kétségkívül az aranysakálról (Canis aureus) van szó, hisz más sakálfaj nem él Indiában. A fent említett könyv írója, R. Kipling, aki gyermekkora nagy részét Indiában töltötte, kitűnő ismerője volt India állatvilágának. Azt viszont aránylag kevesen tudják a sakálról, hogy legalábbis az Európában előforduló alfaja, a C.a. moreoticus Geoffroy 1835, a legtöbbet vitatott állatok egyike. Állatföldrajzi-, kultúrtörténeti-, irodalmi-, járványtani-, rendszertani-, magatartás-biológiai stb. megközelítések lehetségesek s mert hosszasan el lehetne cserkészni a sakálprobléma körül, csak találomra választunk ki néhány témakört. Így pl. fölmerült őshonosságának kérdése, hisz olyan elméletek is vannak, hogy berber kalózok telepítették volna be a balkáni partokra, az ottani állattenyésztőkkel szembeni büntető -, mintegy biológiai fegyverként. A víruskutatók szerint, járványtani szempontból a veszettség egyik leglényegesebb afro-ázsiai vektora, hordozója. A kutya eredetére vonatkozó elméletekben sokáig ezen egyik legrégibb háziállatunk ősei közé sorolták, maga a Nobel-díjas magatartás-kutató Konrad Lorenz is úgy tekintette, mint a kutyafajták egy részének ősalakját (manapság általában a farkast tekintik az egyetlen közvetlen kutyaősnek). Hasonlóképpen, a magyar szakkörökben is sok port felverő nádifarkas-viták egyik visszatérő motívuma szintén a sakál volt, egyesek szerint o lett volna az a bizonyos nádifarkas is, amellyel pl. az Arany János Toldija tusakodott. De a sakál érdekes, mint a csoportos magatartáskutatás alanya is. Így a Jane Godall – Hugo Lewick kutatópáros igen érdekes tanulmányt szentelt neki s irt róla az Inocent killers – Ártatlan gyilkosok c. megragadó könyvében. Számunkra a sakál pillanatnyilag más okból kifolyólag érdekes: terjeszkedik, vándorol.
Eredete elterjedési területe magába foglalja Délkelet-Európát, Észak- és Közép-Afrikát, Kis- és Közép-Ázsia nagy részét, Délkelet-Indiát. Bár a Balkánon már gyakori vad, a szakirodalom szerint Dobrudzsa képezné elterjedési területének északi határát. Manapság a sakál a deltavidéken s a lagúnák környékén élő legnagyobb szárazföldi ragadozó. Az utóbbi évtizedben gyakran lehetett e fajt észlelni Észak-Dobrudzsa erdeiben, Tichile[ti környékén a gazdák már kártételeiről panaszkodnak. 2000 januárjában a Tulcea megyei Dorobanti helységben veszett sakált lőttek, e vad többször is megjelent Galati közelében, de eljutott már Észak-Moldváig, valamint Havasalföld nyugati részéig. Bár egyelőre még csak szórványosan feltűnő, magányos példányok formájában, de Erdélyben is jelezték jelenlétét. Bethlen, ill. Szamosfalva közelében látták-lotték, mindazonáltal szakember kezébe került, hiteles bizonyító példányról nincs tudomásunk. A terjeszkedés iránya világosan kimutatható észak- és nyugat fele, s a faj alkalmazkodóképessége, ökológiai rugalmassága biztos útlevelet nyújt neki Közép- és Nyugat-Európa fele.
Románia-viszonylatban egyelőre még csak a Dobrudzsai Fennsíkon nem számit ritkaságnak. A tulajdonképpeni deltából kevés biztos adat van. Így pl. a ‘80-as években Maliuc-on lőttek több példányt, 1994-ben pedig Sf. Gheorghe mellett találtak egy frissen elhullott sakált. Sajnos, egyikük sem került megvizsgálásra. Kevéssé zárt, parkjellegű erdőkben, bozótosokban, ahonnan a nádas sincs túl messze, figyelték meg leginkább őket. Ilyen jellegzetes élőhely pl. a lagúnavidéken Grindul Lupilor (Farkasok Szigete, régi nevén Kurtbei). Itt magam is nemegyszer láttam, olykor négyet is egyetlen napon s a leégett erdő helyén megtelepedett bozótban több lakott kotorékját találtam. Ezen a környéken őszi-téli estéken gyakran lehetett hallani jajgató, kaffogásokkal megszakított panaszos üvöltésüket.
A sakál kinézésre a róka és farkas közötti átmenet, közepes kutyanagyságú, kimondottan kutyakinézésű állat. Pofája hegyesebb a farkasénál, tompább, mint a rókáé. Farka rövidebb ezekéinél, hirtelen végződő, általában lelógatva hordja. Valamivel nagyobb a rókánál, testtömege 12 – 18 kg. Színében is átmenet e két faj (róka és farkas) között, jellegtelen sárgás-szürke, hátoldalán hosszanti sötét csíkokkal, amelyek távolról is jól kivehetőek, ami különösen akkor lényeges, amikor a felriasztott vad 200 – 300 m vágta után megtorpan és a futásirányára merőlegesen állva, pár pillanatig visszafele figyel. Meglehetősen óvatos vad, leginkább alkonyat után jön elő. Napközben sűrű bokrosban, földbe ásott üregekben tartózkodik, de menedékül más fajok kotorékait is elfoglalja, így pl. a Grindul Lupilor-on elhagyott borzvárakban találtam sakálokat. A háziállatok eltávolítása a Grindul Lupilor-ról, ami nem a Természetkezelőség szorgalmazására történt meg, ahogy illene, hanem a Constanta-beli húsvadászok vadorzó-akcióinak eredményeképp, bizonyára egy fontos táplálkozási bázisától fosztotta meg a sakált, vélhetőleg ezért széledtek szét mostanában e biztos tanyahelyükről.
A sakálnak Afrikában és Ázsia középső, valamint déli vidékein jelentős ökológiai jelentősége van, mint hulladékeltakarítónak. Mivel nálunk még csak szórványosan fordul elő, napjainkban ökológiai szempontból még nincs felmérhető jelentősége. Bár hallani baromfitolvajlásairól, kismalac-, kisbárány elrablásáról, az információk hitelessége még ellenőrzésre szorul. A vadállományban sem tehet jelentősebb kárt, hisz egyetlen, gondatlanul kezelt vetőgép pl. carbofuran hatóanyaggal csávázott kukoricával több kárt tehet az apróvadban, mint egy falkára való sakál. Tény, hogy mint opportunista fajnak, a sakál ökológiai fülkéje meglehetősen tág, rugalmasan alkalmazkodik a legkülönbözőbb életkörülményekhez. Törvényes vadászidénye szeptember 15 – március 31 között van, de bizonyára csak véletlenül kerül puskavégre, szervezett hajtóvadászat, vagy les alkalmával. Mivel bundája leginkább a kutyáéhoz hasonló, szűcsiparilag kevéssé keresett. Jól kidőlgozva esetleg ágyelőnek, férfibunda-gallérnak alkalmas.
Bár fajlistánkat gazdagítja, mint a biológiai sokféleség egyik megnyilvánulása, vadgazdáinknak, erdészeinknek, egyelőre ajánlatos a déli kutyarokon ökológiájának figyelemmel való kísérése, a sakállal szembeni várakozó álláspontra való helyezkedés. akárcsak általában a jövevényfajok esetében.