Útikalauzként Új-Zélandon keresztül – 2. rész

  Kaikoura kedves parti város, itt virágzik a paua nevű tengeri csiga- meg a languszta-halászat. A parti sziklákon rengeteg új-zélandi medvefókát láttunk. Kaikoura világhírű bálna-szafarijairól. A bálna-szafarit a helyi maori közösség szervezi, és fő vonzereje az ámbrás cet, amely kisebb-nagyobb csordákban portyázza a mély Kaikourai vizeket. Az állatok 45–60 perces merüléseik alatt óriáspolipokra vadásznak, a szafarihajó turistái pedig a kb. 15–20-perces felszíni pihenőiket figyelhetik meg. Bár ezúttal nem mentünk bálna-szafarira, egyik 2006-os látogatásom talán legélénkebb élménye az alámerülő bálna bütykös hátának, magasra kiemelkedő farkának látványa volt, amint újra kilométeres merülésére lendül.
             Kaikourától kissé északra, a parti országút mentén van egy kis vízesés a hozzá tartozó medencével. Ez az úttól kb. 200 méterre, az erdőben sziklák közé van rejtve, medencéjében fókakölykök úszkálnak. Látogatásunk alkalmával kb. 30 lehetett. Az anyafókák hozzák ide őket, mert az erdő hűvös, védett helyet biztosít számukra. A fókák csak egy kis patakot kell hogy kövessenek, meg egy országút alatti alagutat ahhoz, hogy visszaérjenek a tengerbe. Ez a medence félig-meddig titokban tartott hely, a turisták nem nagyon tudnak róla, s így a fókák itt viszonylagos nyugalomban nőnek fel.
   Még északabbra elértük Picton-t; ez a város a Cook-szorost átszelő Picton-Wellington-i kompjárat révén áll összefüggésben az északi szigettel. Picton kisváros, nagy érdekessége az Edwin Fox hajó, amit a világon a kilencedik legöregebb épségben megmaradt vitorláshajónak tartanak. Indiában építették 1853-ban, majd a krími háborúban szolgált, később telepeseket szállított Ausztráliába és Új-Zélandra. Azután hűtőraktárnak használták, míg végül az 1900-as évek derekán kiszuperálták. A stázadfordulón felvásárolta egy rajongókból álló társaság, és Picton-ban szárazdokkba tették, ahol most is őrzik és konzerválják.

  Picton-tól nyugatra kanyarodtunk, és elhagytuk Nelson-t meg Westport-ot, hogy meglátogathassuk a Pancake Rocks vagy Dolomite Point (vagy maoriul Punakaiki) nevű geológiai formációt. Ez egy tengertörte szikla; réteges lerakódásokból keletkezett, és egymásra halmozott palacsintákra emlékeztet. Itt találkoztunk az endemikus, repülni nem tudó, weka nevű guvatféle madárral.

  Újzéland őshonos madarait nagy mértékben veszélyeztetik a behozott állatok, no meg az ember tevékenykedése. Már említettem a moát; emellett egy másik nevezetes, kipusztult madárfaj ahuja, amelynek érdekessége az volt, hogy a hím és a tojó más alakú csőrrel rendelkezett. Fekete, fehér végű farktollai státusszimbólumként szolgáltak a maoriknál. A huja az 1800-as évek közepén véglegesen kiveszett. Az angol telepesek behozták vadász-zsákmánynak az őzet, a szarvast, betelepítették a sündisznót és a hermelint; főleg az utóbbi nagy károkat tett az őshonos állatvilágban.

Ausztráliából prémvadászok hoztak be egy macskanagyságú erszényest, az oposszumot. Szabadon engedték, és hagyták szaporodni, egy ideig védett státusa is volt. Sajnos, nemsokára veszélyesen elszaporodott, és óriási pusztításokat végzett az őshonos élővilágban: a patkánnyal, az elvadult macskákkal és hermelinekkel együtt megtizedelte a madárállományt. Cook kapitány írta, mikor az 1700-as évek második felében meglátogatta Új-Zélandot, hogy néha nehéz volt a hajón aludni a partról hallatszó éjszakai madárfütty-kakofónia miatt. Mostanában csendesek az erdők, az ember csak ritkán lát endemikus madarakat, mint például az új-zélandi erdei vadgalambot szép fémeszöld tollazatával, vagy a valószerűtlen hangon füttyölő tuit.

 Visszaindultunk Christchurch-be a Lewis Pass-on keresztül; ez egy gyönyörű tájakat átszelő hágó. Christchurch-ből megint nyugat felé indultunk, ezúttal át az Arthur’s Pass hágón. Ez egyik kedvenc helyem Új-Zélandon. Arthur’s Pass és Christchurch közt a sok juhfarm közé keveredve (Új-Zélandon mintegy 40 millió juh él) van egy nevezetesség, a Castle Hill. Ez egy nagy terület, amit kerekített formájú, szabálytalan sziklák borítanak. Ezek olyanok, mintha óriási gyertyákból csöppent viaszból lennének. A környék sok helyi sziklamászó klub kedvenc gyakorlóterülete, mert a szabálytalan formájú sziklák érdekes kihívásokkal csábítanak. A családdal sokat böngésztük ezt a területet, de végül autóba ültünk, hogy  elérjük Arthur’s Pass-t. A hágó legmagassabb pontján van egy kedves kis falu meg  egy kis kápolna. Ez a kápolna építészeti remekmű: ahogy az ember belép az ajtón, azonnal csodálat fogja el.  A szemközti fal üvegből van, és az üveglapokat elválasztó kereszt mögött egy festői erdei vízesésre nyílik kilátás. Nem érzem magamat különösebben vallásosnak, de ez a megoldás egyedülálló módon, egyenesen a szívhez beszélve, megmutatja a teremtés szépségét.
  Arthur’s Pass környékén él legalább egy pár tucat kea; ez egy értelmes, endemikus hegyi papagály, amelynek erős, horgas csőre van, khakizöld tollazatából tűzpiros szárnyalja csak nehézkes röptében villan ki. Az Arthur’s Pass keái hozzá vannak szokva a turistákhoz, nagyon kíváncsiak és játékosak. Rászállnak az újonnan érkezett autókra és ha az ember nem vigyáz, éles csőrükkel leszedik a gumiból készült alkatrészeket.

A nyugati parton Hokitika-ba érkeztünk. Ez a kis város az új-zélandi jade-ipar központja. Ide mossa ki a tenger tömegesen a féldrágakő jadet, amit a gleccserek hoznak magukkal a Déli Alpokból. Hokitika-t fekete homokpartok kötik össze a tengerrel. A városban, a sok jadefaragó műhely mellett, kis állatkert is van egy pár sajátságos újzélandi élőlénnyel, amiket szinte lehetetlen a szabadban meglátni: ilyen a tuatara, ez a gyíkra emlékeztető őslény, amely nagyon primitív csontozatáról, no meg a feje tetején levő fényérzékeny „harmadik szeméről” nevezetes; ilyen még a már emlíett weka, élnek itt óriási, száz évnél is idősebb angolnák tucatjai, s természetesen a kivimadarak. A Déli Alpokba betelepítették a himalájai tahrt, egy sziklamászó kost, amelynek kitűnő húsa van és remek vadászati élményeket kínál. Ez a fürge állat a magas alpokban él, megkeresése és leterítése komoly kihívást jelent, ami csak a tapasztalt és sokpénzű vadászokat vonzza.

 

Hokitikából délre indulva útba esik a híres Ferenc József gleccser és a Fox gleccser, amelyek a Déli Alpok hó-lerakódásaiból keletkeztek. Elgyalogoltunk a Ferenc József gleccser lábához, közben úgy esett az eső, mintha dézsából öntötték volna.
  Haast-on és Queenstown-on keresztül eljutottunk Te Anau-ba, ahol van egy elkerített madárpark. Itt látható a ritka takahe, jóval gyakoribb cingár rokonával, a pukekóval együtt. A pukeko közönséges, sokszor az út mellett is lehet látni, nem egyszer elütve. A takaheról úgy tartották, hogy 1898-ban kipusztult, míg 1948-ban egy rejtett, déli szigeti völgyben találtak vagy 800 példányt. Komoly szaporító programot vezettek be (aminek a Te Anau-i madárpark is része), és a takahét visszatelepítették több, a behozott ragadozóktól megszabadított területre. Mind a pukekónak, mind a takahének sötétkék a feje és kékeszöld a háta, csőre élénkpiros és erős, a homlokán jellegzetes pajzsot képez. A takahe masszívabb, és röpképtelen. Mindkét faj a guvatfélék családjába tartozik. A parkban él még kakukkbagoly is, aminek kísérteties „mo-pokk” kiáltását nyári éjszakákon hallani; az endemikus karimáscsőrű réce, a maorigalamb, valamint többféle endémikus papagáj. Te Anau-ból vezet az egyetlen út Milford Sound-ba, ami a világ egyik lélegzetelállító természeti csodája. Új-Zéland egyik legesősebb része, de mi szép napot fogtunk ki. Ezt a fjordot vízesések tucatjai szegélyzik, fókák, delfinek lakják. Innen két órás hajótúrára indultunk, és megtekinthettük a fjordot teljes hosszában. A túrához tartozott egy vízalatti obszervatóriumba való belépő. Itt 10 m mélységben páncélüvegen keresztül lehet élvezni a Milford Sound-i vízalatti életet.  Érdekes jelenség, hogy itt mélyvízi fajok is előfordulnak: a sok eső miatt a környező erdő leveleiből kimosott csersav a víz felső rétegét sötétebbé teszi. Ez a réteg nagyrészt édesvíz, és lassan keveredik az alul levő hideg sósvízzel. A sötét réteg kiszűri a napfényt, a mélyvízi fajok így jóval sekélyebb vízben is megtalálják a táplálékukat.
Milfordból Dunedin-ba mentünk; itt alapították Új-Zéland legelső egyetemét, a helyi pályaudvar pedig a viktoriánus építészet csúcspontját képviseli. A dunedini Otago-félszigeten van egy pingvintelep meg egy albatroszkolónia is. Dunedin-ból visszaindultunk Christchurch-be, de útközben még megnéztük a Moeraki Boulder-eket: ezek 1,5-2 m átmérőjű, teljesen szabályos gömb alakú kalcit-képződmények, amelyeket a tenger lassan kimos az erodálódó löszfalból. Christchurch-be visszaérve nagyon megnehezítették a tájékozódást az 2011-es februári földrengés okozta károk. Összedőlt például a gyönyörű katedrális; az egész városközpont le van zárva. Christchurch és Antarktisz kapcsolatát az antarktiszi kutatóközponthoz tartozó népszerű technikai megoldásokkal teli, interaktiv múzeum mutatja be, amit szintén megtekintettünk. A kirándulás utolsó mozzanata a repülőút volt vissza Auckland-ba.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>