Három az ötből


  Mielőtt továbbgurulnánk a Krüger Nemzeti Park példásan karbantartott útján, talán még szükséges visszatérni a gondolatra, hogy az afrikai nemzeti parkok, védterületek látogatói a vadászoktól átvett zsargonban Nagy Ötként emlegetik a kontinens legveszedelmes öt nagyvadját (az útikalauzok listáinak sorrendjében): tehát leopárdot, elefántot, orrszarvút, kafferbivalyt, oroszlánt. Persze, ha utána nézünk, ide lehetne sorolni a vízilovat is, amely a statisztikai adatok szerint talán több halálos balesetet okoz, mint a többi öt összesen, de mint mondtuk, ez a sportvadászok által fölállított lista, az óriási disznóhoz hasonló behemótot agyonlőni nem számít sportnak. Hasonló a helyzet a krokodilussal is, amely a Szaharától délre szintén kiveszi a részét az emberzsákmányból, de szintén nem sportvad.

Igaz, szerintem a Parkon belül az állattámadás veszélye semmivel sem nagyobb, mint egy vasárnap délutáni autózásé mondjuk a Prahova völgyén át Predeáltól Bukarestig, vagy az ellencsapat szurkolói közé keveredni valami rangsoroló focimeccsen, de ezt az értékelést látni az összes camp kapuinál, vagy az információs irodák mellett. Ezeken a helyeken egy jókora hirdetőtáblán föl van tüntetve a tábor környéke a hozzávezető utakkal, a másik oldalán az Öt Nagy képe, mellettük kukoricaszemnyi színes, mágnesezett fémkorongok, mindenik nagyvadnak más-más színnel. Amennyiben valakinek sikerült meglátni a Nagy Öt valamelyikét, a helyet bejelölheti a térképen a megfelelő színű koronggal, hogy mások is rátalálhassanak. Mivel az előző nap megfigyelései is még ott vannak a táblán, jobb esélyekkel lehet nekiindulni a várt találkozásnak, reggel mi is ezzel kezdtünk. A nap folyamán eddig sikerült megfigyelnünk kettőt a híres-veszedelmes Nagy Ötből, a két vastagbőrűt – az elefántot meg a szélesszájú orrszarvút. Estig kiderül, ha mi is bejelölhetünk-e valamit?

 
Az első nagyvad, amivel találkozunk, egy hatalmas kudubika, nem messze tőle legelészik szarvatlan tehene. Ez a gyönyörű antilop majdnem akkora, mint a mi gímszarvasunk, többszörösen pödrődött, szemből nézve lantszerűen széthajló szarvai a vadászok között kívánatos trófeának számítanak, de stilizálva ez a motivum a Krüger Nemzeti Park hivatalos védjegye is, amely mindenhol ott van, a szórólapjaiktól kezdve a camp-beli mosdók szappanáig. Magával a vaddal aránylag gyakran találkozni, hisz parkbeli állományát a Park emberei mintegy 4000 darabra becsülik.


  Azonban már kevéssé mutatós a következő vad, ott fekszik az útszélen. Foltos hiéna, éjjelente a tábor kerítésén át többször is láttuk, de nappali fénynél csak most vehetem szemügyre. Testalkatra roppant masszív kutyára emlékeztet, bár még csak nem is a kutyafélék családjába tartozik, hanem a hiénafélékhez, amely átmeneti csoport valahol a macskafélék és a kutyafélék között. Elsősorban rosszhírű dögevő, de esetenként nagyvadat is zsákmányol, és falkában elbánik akár az oroszlánnal is, néha az embert is megtámadja. Ez itt előttünk most jöhetett vadászatról, erre vall degeszre tömött hasa, unott heverészése. Bár általában kedvelem az állatokat, ezzel a félelmetes ragadozóval nem tudok rokonszenvezni, a szubjektív benyomást erősíti vérmocskos oldalának, összeszaggatott, kitépett cimpájú orrának látványa is. E fajról igen érdekesen ír a Hugo Van Lawick – Jane Goodall szerzőpáros: Ártatlan gyilkosok c. könyvükben. (Budapest. Gondolat, 1987).

A ritkás cserjék között az egyik kanyar után nagy, sötét alakok körvonalai tűnnek föl, s alkotnak lazán összefüggő tömeget, amiből itt-ott hatalmas, görbe szarvak meredeznek. Kafferbivalyok!

 
A csorda az út fele közeledik, láthatólag előttünk-mellettünk fog áthaladni. Elől öreg bika lépked mereven, mintha kicsit sántítana is. Lekopott végű szarvai, hiányos homlokpajzsa, összeszaggatott, megtépett fülei mutatják, hogy hosszú, küzdelmes bivalyélet van mögötte. Láttára egyik kedvenc íróm más műfajban, de idevágó megfogalmazása jut eszembe: Ütött-kopott arca úgy festett, mintha minden elképzelhetõ tárggyal belevágtak volna már, legföljebb kotróhajóvödörrel nem. Tele volt zúzódásokkal, forradásokkal, bőrkeményedésekkel, cik-cakkokkal, hurkákkal. Ennek az arcnak nem volt oka a félelemre. Minden elképzelhetõ megtörént már vele. (Raymond Chandler: Kedvesem, isten veled. Albatros Könyvek. Budapest. 1971). Mikor kissé oldalt fordul, látható, hogy a farka is majdnem tőből hiányzik. Gondolom, valami oroszlántámadás során vesztette el, vagy még kisborjú korában, amikor akár hiéna is megtámadhatta, ha az anyatehén nem volt a közelben. Ahogy elnézem, egy újabb oroszlántámadást nem érne már túl, de egyelőre még a csordában van, és élvezi fajtársai védelmét. Ha viszont a fiatalabb bikák kiverik innen, napjai megszámláltattak, a szavannában nincs nyugdíjba vonulás…

A Krüger Parkban a kafferbivaly öt ismert alfajából egy él, a szavannabivaly – a nagy bikák jellemző, igen hosszú és tág terpesztésű szarvai kívánatos trófeát nyújtanának a veszélyes Nagy Öt vadászainak. Utánanéztem, az egy méter fölötti szarvterpesz már legalább bronzérmes lehet, de szerencsére, a Krügerben szó sincs vadászatról, az ember nem avatkozik bele durván a vadon életébe. A bivalyok esetében emberi kéz nyomát egyszer láttam csupán: az egyik öreg tehén nyakán nyakörvet, műholdkövetésű leadóval. Gondolom, a szakemberek elkábították az illető állatot, majd fölszerelték a műszert, s most akár méterre tudni, merre jár a tehén és csordája.

Ahogy a bivalyveterán megáll, föltorlódik mögötte a csorda. Lassan tömör falax képződik, a közelebbi állatok leeresztett fejjel, a hátsók fölemelt szarvakkal várakoznak.

 
Nyugodtan, kíváncsiság nélkül nézegetnek, mi is őket. Hatalmas, fekete állatok, a tehenek, borjak kissé vörösesek. Most épp valami pocsolyától jönnek, ahol dagonyáztak, legtöbbjüket száradó sár borítja. Egyesek szájában még ott van az utolsó harapás fű, azon rágódnak. Hang nem hallatszik, még a mi itthoni, ázsiai eredetű árni bivalyunktól megszokott morcogás sem. Aztán egyik nagy bika nekiindul, átvág előttünk, utána néhány borjas tehén, majd egyre gyorsabban, kisebb csoportokban, egymáshoz szorított oldallal, dübörögve, vastag, vörös porfelhőt kavarva a legalább kétszáz főnyi csorda. Felejthetetlen látvány! Hatalmas szarvaik, masszív, de oly fürge testük ellenállhatatlan rohama láttán megértem, mit keresnek a nagyvadak veszélyességi listájának élén, megelőzve akár az oroszlánt is.

Ahogy olvastam, a jó húsban levő bika akár 8-10 mázsát is nyom, a tehenek valamivel kisebbek. Bár a bivalyok testtömege lényegesen szerényebb, mint veszélyes Nagy Ötből az ugyanezen élőhelyen levő elefánté (4-6 tonna) vagy a második legnagyobb testtömegű szárazföldi állat, a szélesszájú orrszarvúé (2,8-3,5 tonna), számításba véve a tekintélyes bivalyállományt, amely a Krüger Parkban mintegy 16000 főre becsült, a szavannai élettér energetikai körforgásában lényeges szerepük van.

 
Lassan továbbhajtunk. Nagyon impozáns volt ez a mennydörgő csorda, úgy érezzük, nehéz volna tullicitálni a benyomást, de mint a zenében az ellenpont, újabb, váratlan látnivaló ragad meg. Jókora fekete madár lépked a bokrok alatt, hatalmas, kissé ívelt csőrrel, szemei körül duzzadt, csupasz, cseresznyepiros bőrkinövések, toroktájt ugyanolyan színű, vastag toroklebeny – az egész állat nagyságban és kinézésben a pulykakakasra emlékeztet. Mellette másik három hasonló madár, bár egyikük barnásabbnak látszik. Óvatosan haladnak a fűben, alaposan átvizsgálva minden négyzetcentimétert. Az egyik hirtelen lecsap, s valami kapálózó kis állatot hajít föl a levegőbe, majd újra megragadja. Közben halk, négytagú búgó hangokat hallat, amire a barnásabb fiókamadár klappogó csőrrel fut feléje, hogy átvegye az odadobott zsákmányt. Kaffer szarvasvarjak, könyveimből már ismerem, de csak most tudom meg, hogy ez a nagy, akár 6 kg testömegű, szalakóta rokonságú madár kis csoportokban él a szavannán, de akár cserjésekben s erdőkben is, és a csoport szezononként csak egyetlen fiókát nevel.

  Színes bőrlebenyeinek pedig nem csak az egymás közti kapcsolatokban van jelentősége, hanem a hangadásban is közrejátszik, de hőleadó szerepe is van. Az is fura, hogy szemhéján göndör szempillákat rebegtet, akár egy divatos manöken.

Sasszemű vezetőnk ismét fékez, most egy elpusztult kígyót vett észre az úttest szélén. Csak az ablakon át nézzük a tekintélyes, majdnem két méteres állatot, hisz a Park útjain a kocsiból kiszállni szigorúan tilos. Rövid szemlélődés s a hüllőskönyv konzultálása után már bizonyos, hogy Afrika egyik legmérgesebb kígyója, a villámgyors fekete mamba fekszik előttünk. Nem valami elgázolt állat, teljesen épnek látszik, csak otthon, a fényképfelvételeken találtuk meg a tarkójába harapott négy éles fog nyomát. Valami kígyóölő emlős végezhetett vele, valószínűleg valamelyik manguszta, hisz a Krügerben négy fajuk is él, aztán ismeretlen okokból otthagyta zsákmányát.

Közben az a gondolat is fölvillan bennem, hogy a dél-afrikai több mint 3000 km autózgatás során jóformán alig láttunk elgázolt állatot, a Parkban is csak két, kistermetű kígyót számolhattunk ide. Összehasonlításként idehaza, pl. egy Tulcea-Bukarest útvonalon legalább 6-8 kutyát-macskát, nem egyszer nyulat-rókát s jónéhány madarat vehetünk leltárba, ami ilyen összehasonlításban ugyancsak lehangoló.

  A kocsi előtt valami kutyaszerű, bozontos állat vág át, aztán ember módra leül az egyik fa alatt. Távolabb, a bokrok között a magas fűben még jó kéttucatnyi hasonló alak görnyedezik, motoszkál a földön vagy egymás bundájában. Páviáncsapat, amit a magyar Afrika-kutatók, pl. Kittemberger Kálmán is bandának nevez, amelyet a páviánbasák vezetnek. Igen, többesszámban, mert egy valamirevaló bandában roppant szigorú rangsor van, élén a fő-főmajommal, hiszen az első basának több alantasa is van, csökkenő rangsorban. Hogy melyik a főnök, itt is világos, mert az elsőnek látott, hozzánk legközelebb lévő pávián a legtermetesebb, s amint kutyapofáját ásításra tátja, elővillannak kisujjnyi szemfogai, amelyek láttára otthoni vizsláim bizonyára szégyenkezve húznák be a farkukat. Lesunyt fejjel figyel a kocsi fele, de úgy látszik, állandóan szemmel tartja a csapatát is, mert hirtelen magasra ugrik, s megrohanja az egyik kisebb majmot, amelyik valami ízletes gyökeret ásott ki s épp megpróbálja magába tömni. A basa egyik első mancsával elragadja a gyökeret, a másikkal jókora pofont ken le a szerencsés megtalálónak, mire az visítva menekül. Lám, a főnök a majomvilágban is előjogokat élvez, rosszkedvű morgására az alantasok sietve kotródnak odább, kiveszi a részét a horda zsákmányából, s az övéi a legkívánatosabb majomhölgyek is. De az emberi társadalommal összehasonlítva, komoly kötelezettségei is vannak kemény, néha élet-halálra menő küzdelemmel kivívott rangjának: majdnem szüntelen őrszolgálatban van, ő veri vissza a szomszéd páviánhordák terjeszkető előörseit, s megvív a ragadozókkal, amelyek csapatát fenyegetik. Mindaddig amíg el nem kapja a leopárd, halálra nem sebzi a rivális csapat harcosa, vagy pedig valamelyik erőrekapott alantasa nem győzi le, s fokozza vissza közlegénnyé…

Figyeljük, amint továbbvonul, a csapat kétfele kitér előle, hasára kulcsolódott csemetéjével csak az egyik nőstény követi. Amint elnézem az elől haladó basát, utána kis távolságra kedvenc feleségével s a rákapaszkodott reménybeli trónörökössel, Uram, bocsá’, ne vegye senki rossznéven, de nekem az otthoni bulibasák jutnak eszembe… Különösen, ha visszakeressük Miskolczi Gáspár tiszteletes uram, a gernyeszegi, aztán magyarigeni református lelkész, később székelyudvarhelyi esperes, 1690 körül Görgényben írott szavait: …“Ide való a SPYNX, azaz kezére, fejére, nyelvére nézve csúfos meséző állat, amelynek nagy lombos gyapja és hosszú, megereszkedett emlői vannak… Az Isten neki – mint az asszonyi állatnak – a mellyin adott emlőket, nem úgy mint egyéb állatoknak az ágyékokon, mellyre nézve fajzatit ölében is viselheti”.

(Egy jeles vad-kert avagy az oktalan állatok historiája Miskolczi Gáspár által. Budapest, Magvető, 1983).

  Az úton négy-öt összetorlódott kocsit látunk, s ahogy a benn ülők kihajolnak, fotóznak-távcsöveznek, világos, hogy a távolabbi fák árnyékában valami érdekes látvány vár. Szerencsére egy kisbusz kisorol a többi közül, vezetőnk pedig befaroltat a fölszabadult helyre. Azonnal kiderül, hogy a bokrok takarásában oroszláncsapat pihen, de amint hasukat égre fordítva, szétvetett lábakkal heverésznek, még azt sem lehet hirtelen megállapítani, hányan vannak. Nyilván valami kiadós zsákmányt ütöttek le az éjjel, s most irigylésre méltó módon lustálkodhatnak akár több napon át, hisz az oroszlán együltében képes bekebelezni saját testtömegének akár egynegyedét kitevő táplálékot is, és egy kifejlett hímoroszlán jó 250 kg-ot is nyomhat. Az oroszlánok közelében két-három kutyaformájú-nagyságú állat ácsorog reménykedően. Hasonlítanak a minálunk is élő aranysakálhoz, de ezek az u.n. panyókás sakálok, nevüket egész hátukon végigfutó hosszanti sötét csíkjukról nyerték. Láthatólag csalódottan cirkálnak a nagymacskák körül, nem maradt már semmi az éjjeli zsákmányból, ami abból is látható, hogy az itt gyakori keselyűk sem köröznek odafenn, ahogy tennék, ha valami érdemlegeset látnának. Mi is reménykedünk, hogy az oroszlánok megmozdulnak, s többet is mutatnak magunkból, talán fotózni is lehetne valamit. Amióta kinőttem a vadászatból, mindig is azt tartom, jól fotózni lényegesen nehezebb, mint vadászni. Pl. a mai technika vívmányaival manapság akár kilométernyiről is meg lehetne lődözni ezeket az oroszlánokat, nekem meg nincsenek elég közel, vagy legalább is takarja őket valami fűcsomó vagy lombos gally, a kép pedig olyan, amilyen. Különösen, hogy már elkényeztettek a világhálón látható csodaképek, de gondolom, azoknak a mesterfotósoknak, akik készítették, nem csak jobb szerelékük, de több idejük – lehetőségük is volt, mint nekünk… Várakozunk hát, miközben a körülöttünk levő kocsik is váltják egymást, attól függgően, a benn ülők mennyire elégedettek a látvánnyal meg a fotóikkal.

&nsbp; Végre történik valami. Az egyik oroszlán megmozdul, utána egy másik. Fölemelt fejjel nézelődnek, de látszik, rá sem hederítenek az úton torlódó kocsikra. Egyikük gyenge, szőke sörényű hím, a másik öreg nőstény. A hím hangos nyögésel huppan vissza a fűbe, láthatólag folytatni szeretné félbeszakított álmát, míg a nőstény némi tétovázás után föltápászkodik. Elnézegeti alvó falkatársait, de úgy látszik, valami zavarja, mert ballagva megindul a vízmosáson le a közeli terephorpadás fele. Szerencsére a látókörünkben marad, sőt, kijön az útra, az is világos, hova igyekszik: a horpadásban udvarnyi területű tavacska – inni szeretne. Jön-jön a nagy homoksárga macska, nehéz fejével bólogatva, lapockái ütemesen emelkednek és süllyednek. Közeledik, nő a képernyőben, s mint párhuzamosan halad kocsink mellett, még az első lábaira, pofájára száradt vér is világosan kivehető. Hasa hatalmasan kidagad, látszik, hogy torkig ette magát. Odaténfereg a tavacskáig, s mellézökken a földre, majd vízbeeresztve vaskos állát, lustán lefetyel. Erősen kiálló csecsbimbóiról, valamint abból, hogy elsőnek mozdult a csapatból, arra következtetünk, hogy a falka öreg vezérnyősténye.

 Megjegyzendő, hogy ellentétben a többi macskafélékkel, amelyek a párosodás és utódnevelés kivételével egymagukban élnek, az oroszlán falkát képez, amely akár 20-30 főnyi is lehet, és a hímoroszlánból, néhány anyaállatból és azok kölykeiből áll, amelyek mind rokonok egymással, csak a vezérhím a jövevény, amelyik elfogalta ezt a vadászterületet. Néha több nagy hímoroszlán is van a csapatban, ezek rendszerint testvérek, s addig uralják a csapatot és területet, amíg meg tudják védeni a többi területhódító oroszlántól.

Közben a nőstényoroszlán teleitta magát, visszaindul a falkához, mi is továbbgurulunk. Örülünk, hogy bejött a negyedik is a Nagy Ötből, bár a Krügerben néhány nap alatt biztosra vehető az oroszlán, hisz olyan 2000 főre becsült állomány él itt ebből a legnevezetesebb nagymacskából. És ismét a derék református lelkész több mint három évszázada írt szavai kísértenek: “Az oroszlán egy kiváltképpen igen kegyetlen és megszelidíthetetlen állat, amelyben mindazáltal sok szép nemes virtusok találtatnak fel”. (Egy jeles vad-kert avagy az oktalan állatok historiája Miskolczi Gáspár által. Budapest, Magvető, 1983).

  Úgy látszik, szerencsénk van a közeli tavacskával, mert megpillantunk az útszélen egy különösen figyelemreméltó állatot, egy hatalmas, jó másfél méter körüli nílusi varánuszt. Meghökkentő ez az óriásgyík, valószínütlenűl nagy, amint fekszik mozdulatlanul, perecformába csavarodva. Hatalmas farka, hegyes saskarmai s borotvaéles fogazata félelmetes ragadozóvá teszi, amely megtámad mindent, elsősorban vízhez kötött élőlényeket, amit csak le tudhat gyűrni. Az is igaz, mint minden élőlénynek, neki is megvannak a saját ellenségei – mi is legalább két vitézsast láttunk, amelyek épp varánuszt téptek, igaz, egyikük zsákmánya sem volt ilyen óriási.

 
A madárvilág ismét jelentkezik, a közeli mopanifa egyik száraz ágán levő szürke tokó képében.  Ez is a szarvascsőrű madarak közé tartozik, bár korántsem olyan termetes, mint a délelőtt látott kaffer szarvasvarjak, „mindössze” kb. holló nagyságú. Jó arasznyi hosszú csőrében pirosbarna lepkét forgat, akkora lehet, mint a mi éjjeli pávaszemünk Megszorongatja, földobja, majd magasra tartott csőrrel engedi le a torkán. Gyönyörű ez a lepke, a reggel le is fotózgattam egy párat a tábori mosdóhelység mellett. Tudom a Discovery Tv-műsorából, hogy lárvái, amelyek szintén a mopanifán élnek, ehetőek, bár én inkább mondjuk, a töltöttkáposztánál maradnék…

 
Nagyon emlékeztet az otthoni őzgidára a közönséges őszantilop, amint megáll az útszélen s egy harapásnyi fűvel felénkfordul. Persze, jobban megnézve csak színre-formára hasonló, de az őzhöz képest jóval nagyobbak a fülei, és rövid kis farka is van, valamint hiányzik az őzre jellemző nagy fehér fartükör is. Nevét a bundáját tarkitó világos szőrszálakról kapta, de a Parkban élő fajnál ezek hiányoznak. Ez itt piciny suta, a bak ujjnyinál valamivel hosszabb, egyenes, hegyes szarvacskával ékeskedik. Több más kistermetű antilopfajjal együtt, fontos ragadozótáplálék.

Megjegyzendő, hogy nyelvünkben csak a nagytestű antilopok esetében, mint mint pl. jávorantilop, lóantilop, bongó, gnu stb., használatos a bika-tehén-borjú elkülönítés, hisz valóban tinó, sőt bikanagyságúak is lehetnek, így a jávoratilop testtömege akár a tonnát is eléri. A kisebbeknél, mondjuk a kb. félmázsás impalától lefele, alkalmasabb a bak-suta-gida elnevezés, amit szakszövegekben ajánlatos volna megszívlelni.
Aztán föltűnik a látvány, amely tökéletesíti a mai napot: a leopárd! A gepárddal együtt a Park legritkább nagymacskája, állománya mintegy 950 fő körüli. Nemcsak, hogy aránylag kevés van belőle, de megfigyelését az a tény is nehezíti, hogy roppant óvatos éjjeli, magányos vadász, s korántsem olyan zajos, mint az oroszlán. Eddig két alkalommal is találkoztunk, de csak épp annyira, hogy följegyezhessük a fajlistára. Először egy folyóparti nádasban, ahol a ráfigyelő bozótantilop, no meg egy patkós bíbicpár vészkiáltásai alapján vettük észre, de épp csak megvillant a foltos bunda, aztán eltűnt. Másodszor már nem sietett annyira, de így sem sokat láthattunk belőle. Jó távol az úttól, mintegy két emeletnyi magasságban feküdt egy vastag faágon, háttal felénk, jóformán csak hanyagul csüngő hosszú farkát és lelógó lábait szemlélhettük, le sem próbáltam fényképezni. Igen, hogy más ragadozóktól nyugalma legyen, a leopárd szívesen kapaszkodik fákra, innen ugrik a zsákmányállat hátára, de a leütött vadat is gyakran ide cipeli föl, hogy megvédje a hiénáktól, vadkutyáktól, oroszlánoktól. Viszont most a nagy macska csak mintegy 50 méterre halad el az úttal párhuzamosan, de a sűrű csalit olyan takarásában, úgy beleolvadva a környezetbe, hogy alig lehet látni. Alakja még kirajzolódik a távcsőben, de amikor ráemelem a fényképezőgépet, már eltűnik. Nyomom hát az exponálógombot arrafele célozva, amerre sejtem, hogy jár, talán csak lesz használható fotóm. Nos, mint később kiderült, lett is olyan képem, amin többé-kevésbé látszik a veszélyes Nagy Öt utolsó, mindeddig hiányzó darabja, ha nem is olyan, amilyet szerettem volna, de a körülmények figyelembe vételével ennek is örülök.

  Olvasom, hogy a hozzáértők veszélyesebbnek tartják a párductámadást az oroszlánénál. Egyik kedvenc íróm, a dél-rodéziai születésű Wilbur Smith harminc-valahány sikerkönyvének egyikében eképpen ír erről:

  …az oroszlán nem bír az egyenesen járó, kétlábú áldozat lerohanásának rafinált ösztönével. Szemből támad, leüti áldozatát, aztán összefüggéstelenül tépni, marcangolni kezdi azt a testrészt, mely épp közelébe esik… A leopárd, épp ellenkezőleg, pontos ismerője az emberi anatómiának. Majmok, főleg páviánok teszik ki természetes táplálékának jelentős hányadát, így aztán pontosan tudja, hogyan utazzon a főemlős fejére, védtelen belsőségeire. Rendszerint úgy támad, hogy elölről ráveti magát az áldozatra, első lábának karmait belemélyeszti vállába, míg hátsó lábaival úgy rugkapál, mint a cérnagombolyagra vetődő házimacska. Az ágyukból előmeredő, meztelen karmok féltucatnyi rugással feltépik az áldozat hasát, kiontják beleit. Eközben a leopárd a majom – vagy ember – arcába, esetleg torkába vájja fogait, míg egyik elülső lábával az áldozat koponyájának hátsó részébe kapaszkodik, és egyetlen gyors rántással letépi a bőrt a koponyacsontról. Nem ritkán a fejtető is a skalppal együtt távozik, akárcsak a tojás puha fedele, pőrére tárva az agyat rejtő üreget.
(Wilbur Smith: Elefántsirató. Debrecen. Delej. 1992).

Nos, végül is csak megláttuk az Öt Nagy veszélyes afrikai vadat, rendben bejöttek, sikerült lefotózni mindeniküket. De ebben a megfogalmazásban – legalábbis számomra – föltevődik a kérdés, vajon mennyire veszélyes ez a Nagy Öt?

  Bő két hét alatt, amíg a Parkot jártuk, nem tapasztaltunk egyikük részéről sem emberrel szembeni támadóhajlamú magatartást. Két esetben látszott ingerültnek egy-egy elefántbika, egyikük látszattámadást is inditott a kocsi ellen, de néhány méter után le is állott, a másik csak pár lépést tett felénk vitorlaszerűen fölmeresztett fülekkel, aztán oldalt lépett, s beállt az útmenti bokrok közé. Mindkét esetben párosodási időszakban begerjedt bikákról volt szó, amelyek nehezményezték a zavarást. A bivalyok, bár körülfogták a kocsit, kissé feszélyezve ugyan, de folytatták útjukat – lehet, másképp alakultak volna a dolgok, ha valami rossz manőverrel beálltunk volna a borjak és a tehenek közé. Az orsszarvú és a két nagymacska látszólag észre sem vettek, gondolom, a gépkocsi a benne lévőkkel együtt számukra ugyanolyan természetes elemei a Parknak, mint a fák vagy termitabolyok.

Bár pl. a Krüger Park kezelősége is eleve elvet magától bármi felelősséget a látogatókkal szemben, világos, hogy az életveszélyes helyzetek a Parkon kívül adódnak, elsősorban a vadászatok alkalmával. A veszélyt itt maga a vadász keresi, s anyagilag is alaposan áldoz érte – ha pedig nem óhajtja, hogy a rosszul sebzett bivaly felöklelje, s halálratapossa, maradhat a nyulászatnál. Más a helyzet a helyi lakosság körében történt baleseteknél, ahol mondjuk az oroszlán ejt emberzsákmányt, vagy provokálás nélkül támad a felgerjedt elefántbika. Földrajzilag izolált, nagyságrendben százakra rugó, de tagadhatalan tényekról van szó, amelynek nem mondhat ellent bármely állatvédő sem, csak nem tudunk pontosítani, legfeljebb hasonlítani.

Sajnos, az Öt Nagy veszélyességével kapcsolatban a világhálón sem találtam kielégítő, ill. többé-kevésbé megbízható adatokat. Viszont Egészségügyi Világszervezet (World Health Organisation, WHO) jelentése szerint közúti balesetekben Földünkön mintegy 3500 személy hal meg napjában, ebből Románia viszonylatban évi 2500 – 3000, ennek mintegy ötöde gyerek és serdülőkorú. Következésképpen a veszélyes Nagy Öt fogalmát inkább csak jól hangzó piackutatási megfogalmazásnak vélném. S ezért merném Olvasóimnak ajánlani a Krüger Nemzeti Park látogatását, s addig is megosztani a saját élményeimet azokkal, akik ezt elfogadják.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>