Bé­ká­szó sas (Aquila pomarina)

- Ejsze l960 – ban  történt (egy – két év eltérés megbocsájtható ekkora távlatból) –meséli Karcsi a képet nézve, melyen egy békászó sas elmosott alakja próbálja megidézni a múltat. – Bátyáddal, Dénessel mentünk ki a Somira gombászni szombat délután, munkaidő lejártával. Úgy terveztük, hogy kint alszunk a kilátón és reggel korán végigcserkésszük a hiribgombászó helyet, mielőtt még mások is megjelennének ott. Altatónak bevertünk egy negyedes rumot és ettől valóban a helyzet magaslatán éreztük magunkat (a katonai kilátó csak a fák hegyéig ért).

Alig pirkadt még amikor nekifogtunk gombászni.  Mikor a Nap elérte a   Vácmány tetejét és besütött a mi völgyünkbe, kosaraink már tele voltak szedve hiribbel, kékhátúval, keserű –  meg rókagombával. Mint vérbeli gyűjtögetők és vadászok, ezután már inkább a fák tetején kerestük a gombákat, ahogyan  Dénkó mondaná – isten nyugtassa szegény komámat. Nemsokára ennek is meglett az eredménye, mert Déncsi egy hatalmas fészket talált, amiből egy tollas sasfióka dugta ki kíváncsi fejét.

- Na Karesz, most mutasd meg, mit tudsz ! –bíztatott bátyád, s tolvajlétrát állt a törzs mellett. Előbb tenyerébe, majd a vállára léptem és átöleltem az ágnélküli törzset. Olyan húsz méter magasan volt a fészek a törzs elágazásában, és alig tudtam kibújni alóla, hogy öblébe bepillanthassak. Kínlódásom közben ugorhatott ki a madár, s én tudtam, hogy ezt a fát még egyszer meg nem mászom semmi pénzért, még a kiesett fióka kedvéért sem. A földön elég jól menekült a pórúljárt és vagy kétszáz méteren üldöztük, míg elkaphattuk.

- Hazavisszük, s egy hét múlva elengedjük ! –mondtam Dénkónak, és úgy is lett. Azután kunyeráltad el te a madarat és nevelted a blokkpadláson, amíg megtanult repülni rendesen –fejezi be az emlékezést Karesz.

Valahogy így kerültem kapcsolatba előszőr életemben a kis békászó sassal, melynek emléke még 45 év távlatából sem halványúlt el nagyon.

A tömbház 50 méter hosszú padlásán neveltem, s első gondolatom –bevallom –  nem a szabadon engedése volt, hanem a magamhoz láncolása, pontosabban: vadászmadarat akartam nevelni belőle. Tizennégy éves lehettem akkor, de már hallottam, olvastam egyet – mást a solymászatról. S ennek a madárnak olyan királyi tartása volt, oly merész, parancsoló tekintete, hogy meg sem fordúlt a fejemben az a gondolat, hogy például fácán vagy nyúlvadászatra teljesen alkalmatlan lehet. Rajtam kívűl ezt minden solymász és ornitológus tudta, de én még adós voltam ezért a tapasztalatért a tandíjjal. Előttem csak az a két kép lebegett, miket egy folyóiratból vágtam ki, s amin két kirgiz sas – vadász tartotta kezén szírti sasát, melyekkel több mint húsz farkast fogattak, ha jól emlékszem. Egyikük neve Csirikpájev volt, úgy rémlik, a másikét is sokáig tudtam, de úgy látszik kihullt valahol a feledés szitáján.

 Tehát, minden szabadidőmet madaramnál töltöttem. Lassan megtanult kézreszállni füttyszóra. Kesztyüs öklömön hordoztam óraszám, és nem tudom, ki tanult többet a másiktól, amikor eljött a vadászat ideje.

Úgy látszik, akkor is működött a csepűtelefon, mert egy szép napon megjelent nálam Groszman Brúnó bácsi Fiukával és két barátommal (ők lehettek a hírvívők), s fél óra alatt meggyőzött arról, hogy szeretett, sőt, imádott madaramat átadjam neki. A mese úgy szólt, hogy Fiukánál tartjuk a „ sólymokat”. Ő megszervezi az egyesületet, és hivatalosan fogunk majd örülni őrült szenvedélyünknek. Az új helyen már volt egy békászó, egy sérült parlagi sas és rengeteg fajtyúk, galamb, meg miegymás. A húsevők adagját a közeli vágóhidról kapták. Az öregnek volt egzotikus neve, igazi solymászkesztyűje, csörgője, béklyója, gyilokja és annyi elméleti tudása, meggyőző ereje, aminek nem tudtam ellenállni és átengedtem neki madaramat egy szebb jövő reményében. S hogy mi valósult meg ebből az álomból ? –arról már megemlékeztem a „Volt egyszer… ” – cimű írásomban. Azt pedig később tanultam meg, hogy a kis békászó sas büszke kiállása megett mennyivel puhább,.. nem mondom gyávább, de… inkább igy jellemzem: sas testben vércse természet lakozik…

Leírása

 

Nemének legkisebb képviselője. (A nála kisebb törpesas más nembe tartozik)Teljes hossza 60 – 70 cm, míg szárnyaiva l l45 – l70 centiméternyi légteret ölel át. A hím l380 – 1440 grammos – míg a tojó ennél testesebb: az l450 – l600 grammot is eléri (Pátkai).

Az öregek tollruhája fakóbarna, elszórtan világos foltokkal a hason, és hosszanti szárfoltokkal a mellén. Csak evezőtollai és a farka sötétbarna, míg a hát és a szárny fedőtollai  szürkés–sárgásan szegettek. Csüdje tollas, lábújjai és viaszhártyája sárga színűek. Szemének átmérője l3 mm, írisze aranyos – barnás színű.

A fiatalok alapszíne csokoládébarna, csak az evező –  és kormánytollaik sötétebb árnyalatúak. Mellén és hasán sárga színű, hosszanti szárfoltok vannak, fején és nyakán ezek keskenyebbek. Tarkóját ugyanolyan színű, de nagyobb és világosabb folt díszíti, mint egy hátracsúszott kicsi kalap. Szárnyának fedőtollait apróbb szürke meg sárgásfehér pettyek, foltok tarkítják. Nyugalmi helyzetben szárnyainak vége túlér a faroktollakon. Szemének színe dióbarna. A fiatalok 3 – 4 éves korukban válnak ivaréretté, és csak ekkor öltik fel a végleges tollruhát.

Röptében, az öregek szárnyhajlatában (az evezőtollak tövénél) két sarlóalakú, világos folt látható. Felső faroktöve is ilyen világos színü. Kiterjesztett szárnyain a kézevezők végei jól elkülönűlnek egymástól. Cserkelő vadászat alkalmával szárnyait öblösen tartja, mint a siklóvitorlázók. Hangja tyük – tyük – tyük – szerű kiáltás. Nászrepüléskor a hím vííjje – , vagy –vííük – szerű nyújtott hangot ad.

A szakirodalomban a magyar neve többféle alakban is használatos volt, az utóbbi száz évben. Írták már egybe és külön az összetevőit, illették jelzővel is gyerekkoromban. Én így tanultam meg a nevét: kis békászó sas. Ezt azért tartom jó névnek, mert feltételezi egy hasonló, de más faj létezését is, amit nagy békászó sasnak neveztek hajdanán, de az új keresztapák feketesasra változtatták nevét, a mi madarunkét meg békászó sasra egyszerűsítették. El kell fogadni az új névalakot, mert a szaklapok is ezt kérik, de azért a múltat is kell ismerni, sőt, lehet szeretni is amint én teszem azt egy vérszegény tiltakozó mondat erejéig.

Elterjedése

 

Európa középső – , keleti –  és délkeleti részén, Kis – Ázsiában, a Kaukázus vidékén, Észak–Iránban fészkel. Az l997 – ben megjelent európai madarak költőatlasza (The European Breeding Birds) szerint ezen faj világállománya 7l60 – 8890 párra tehető. Újabban a becsüsök már 13600 – 16000 ezer párról írnak. Ennek ellenere az utábbi években jelentős csökkenést észleltek szinte minden európai államban.

Az l994 – es romániai költőatlasz  a hazai állományt l00 – 200 párban valószínűsíti. Ezzel szemben a Daróczi – Zeitz szerzőpáros (bibl. 2.) 2001 – ben 1800 – 2000 pár fészkelését feltételezi Románia területén. Ez a nagy eltérés nem jelenti a hazai állomány tízszeres növekedését, csupán a külömböző időben  és más módszerekkel  végzett felmérésekre hívja fel figyelmünket és arra, hogy a hazai madarak állományainak az újboli felleltározása mennyire sürgető természetvédelmi kérdés. Egy elfogadható állománybecslést csakis jólképzett, értelmileg és érzelmileg  (de az sem baj, ha anyagilag is) motivált, fegyelmezett megfigyelőgárdával lehet végezni, nem kis áldozatok árán. S ha mindez együtt van, akkor már csak a szervezőkön múlik, hogyan tudják a munkát összehangolni, az ország területét nagyjából lefedni. Ezt a felmérést tíz évenként (de inkább  ötévenként)  meg kell ismételni azért, hogy még idejében észrevegyük a bekövetkező változásokat, jelenségeket, s hogy természetvédelmi törvényeinket gyorsabban tudjuk az új körülményekhez igazítani. Ezért lenne fontos az, ha az állam anyagilag is támogatná ezeket a civil törekvéseket.

A költőpárok függőleges elterjedését az alföldi erdőfoltok és az előhegyek vegyesállományú erdőségei között határolhatjuk be, körűlbelűl 1600 méter tengerszint feletti magasságig.

Költése  Az európai költőállomány vonuló, mégpedig hosszútávú utazó, hiszen a téli hónapokat ők Közép –  és Délkelet – Afrikában töltik, ahová a Boszporusz és a Szuezi csatorna fölött kelnek át. Zömmel szeptemberben távoznak, de elkésett példányokkal még októberben, sőt, november elején is találkozhatunk. Normális években március végén érkezik haza, de ha a tél még ekkor is tombol mint az idén, akkor két – három hetet is késhet a menetrend szerint. 

Fészkelőkerületét úgy választja meg, hogy a közelben jó vadászterületek legyenek, úgymint: vizes, tocsogós, mocsaras rétek, nedves kaszálók, legelők, vagy mozaikos szalagföldek. Fészket maga épít (többnyire) idős állományú erdőfoltokba, galériaerdőkbe, vagy az előhegyek magasabb erdőségeibe is, ha a környéken táplálékban nincs hiány. Öreg fák törzse mellé építkezik. vagy annak elágazásába, 6 – 25 méter magasságban. Állítólag a földön is költött egyszer a szlovákoknál, de ez többször nem ismétlődőtt meg. Előnyben részesíti a lombhullató fákat, de szükség esetén a fenyőt sem kerüli. Néha elfoglalja más ragadozók fészkét, de azt is kitatarozza, sőt a kotlás végéig zöld galyakkal díszíti, így annak mérete állandóan nő. Télen ezekről az elszáradt lapikról lehet felismerni elhagyott otthonát.

De most még április végén vagyunk és épp a békászó sas nászrepülését figyeljük. A madár „vííík” – szerű kiáltására lettünk figyelmesek, és azokra a merész zuhanásokra és meredek emelkedésekre, melyek minden égrenéző szemet megragadnak. Alig múlt el Szentgyörgy napja, s az erdő annyira kizöldült, hogy már jól elrejti a fészkeket. Aki ragadozómadár fészket keres, ezután csak nagy szerencsével talál rá a sűrű lombok között.

Május első felében rakja le fészekalját, mely többnyire két (1 – 3) tojásból áll. A kotlást már az első tojáson elkezdi és a következő lerakásáig 2 – 4 nap is eltelik. A tojások zöldesfehér alapon vöröses – ibolyás, vagy barnás foltokkal, pettyekkel tarkítottak. Méretük maximum 69 x 54,2 – minimum 56 x 47 mm (Pátkai). Súlyuk körülbelül 83 gramm. A kotlási idő 40 – 43 nap, de ennél kevesebb, vagy több is lehet egyes szerzők szerint (Makatsch 38 – 40 – 43, Schmidt 38 – 40, Pátkai 43, Harrison 40 – 45). mely eltolódás a földrajzi fekvéstől és az időjárástól is függ.

A kikelő fiókák közötti eltérés 2 – 5 nap is lehet és általában csak 5 – 10 napig „örülhetnek” egymás társaságának, mert a nagyobbik fióka durván érvényesíti az elsőszülött jogait, azaz agyoncsipkedi, elpusztítja kisöccsét, mint Kain tette Ábellel hajdanán. Ez a testvérgyilkosság kainizmus néven szerepel a szakdolgozatokban és ennek kivédése sok természetbarát fantáziáját izgatja az utóbbi időben. De erről majd később,… most térjünk vissza a fészekhez, ahol még megvan a két fióka és mondjuk, hogy éppen szemerkél az eső is, ezért az anyamadár takarja a kicsinyeket. Néha eláll az eső, ilyenkor megeteti őket, de újra fújni kezd a szél és tovább permetez az égi folyadék (amiért én otthon csatornadíjat

fizetek?!) napokon, heteken át. Az anyamadár nem hagyja el a fészket, csak etet és takarja, védi kicsinyeit. Így lassan a kistestvér is felnő lopva és tollasodni kezd, azaz bebarnúl. Ehhez legalább 3 – 4 hét szükséges. Érdekes módon addigra elmúlik a bátyja agresszivítása, és két fióka mehet világgá abból a fészekből. Ez a gondolatsor szinte álomnak tekinthető, mert a valóságban csak nagyon ritkán marad életben a kistestvér.

Úgy gondolom, hogy a kainizmus egy olyan öröklött viselkedésforma, mely az idillikus időkben népességszabályozó szerepet töltött be, de a mai megcsappant létszámú faj életében ez az egykésítés végzetes lehet.

A továbbiakban egy fiókáról beszélünk melyet a tojó etet és véd, két – három hétig. Ezután az anya is vadászni indul, s a tollasodó suhanc hónapos korában már egyedül gyötri a zsákmányt. A második hónap vége felé már kiűl az ágakra és néhány nap múlva elhagyja a fészket a hívó ismeretlen kedvéért. Most már szülei után repked, úgy koldúlja az élelmet. Néha a földön gyalogolva bogarakra vadászik, majd nagyobb zsákmánnyal is szerencsét próbál. A fészekben már megismerkedett a teljes étlapjával, most csak a zsákmányolás tudományát kell elsajátítsa, s utána mehet világgá. Ezt ő szó szerint meg is teszi, mert 3 – 4 évig kóborol a nagyvilágban, amíg megérik a családalapításra. Csak ekkor ölti fel végleges tollruháját és telepszik meg valahol egy üres revirben, párjával egyetemben.

Zsákmánylistája elég változatos, de ha laponként vennénk szemügyre ezt a felsorolást, akkor jó részét  könnyen összetévesztenénk a gólya, vagy a gém étlapjával, hiszen mindkettőn ott díszelegnek gyakoribb zsákmányként a békák, kígyók, gyíkok, aprö rágcsálók, kisemlősők, nagyobb rovarok, giliszták, sőt, még az elhullott állatok friss tetemei is. A külömbség inkább a zsákmányállatok gyakoriságában,

 

vagyis mennyiségi megoszlásában mutatható ki, ami a vadászati módszerek külömbözőségéből adódik.

Gondolom, ide még befér egy hajdani emlék, amely a fészkelésével kapcsolatos tudnivalókat teszi színesebbé, tehát….

… Szőlőkarikázás közben vettem észre a madár sziluettjét, míg izzadt homlokomról feltoltam előrecsúszott szalmakalapom. Rögvest a távcsőért nyúltam, mely ott lógott az első szőlőkarón, majd a körtövefának vetettem hátam, hogy kényelmesebben figyeljem a nagy madarat. A távolság  úgy 500 méter lehetett, de azért jól felismertem a békászó sas jellegzetes nászrepülését. A madár kis idő múlva beszállt az erdő középső részébe, ahol egy sötétebb folt ragadta meg figyelmem. Délután a Nap besütötte az erdő azon hajlatát is, ahol a kétes foltot láttam. Örömömre, lassan kirajzolódott egy hatalmas galyrakás, ahova épp akkor érkezett meg egy újabb ággal a madár. Másnap gyalogosan kerestük meg a fészket és jól betájoltam magamnak fekvését, mert tudtam, hogy egyhamar nem jövök ide. Csak röpítés előtt látogattam meg a családot, de akkor ott lapult a hátzsákomban két fényképezőgép és egy akkumulátoros, két kilógrammos valódi blitz (magyarán villanófény) is. Hosszúranyújtott kivezetői ott lógtak a csóré nyakamon, amikor a fészek melletti ágon állást vettem a fotózáshoz. Jobbkézzel szememhez emeltem a gépet, ballal tartottam a lámpát, miközben két ágon egyensúlyoztam magam a fészek előtt. Mosoly helyett rámmeredt a fióka, szinte rám vicsorított, s én a „jobb úgysem lesz” tudatával lenyomtam a gombot…. Bár ne tettem volna, mert olyan áramütést kaptam, hogy majd leestem a fáról. (Igazán kár lett volna a gépekért, melyek a múzeum tulajdonát képezték) Valahogy megkapaszkodtam kétújjal és a ritka látványból igyekeztem bátorságot meríteni a következő felvételhez. Még tizenegy üres kocka volt a dián, és tizenegyszer ütött belém az istennyila,… pardon, az embernyila, amíg leexponáltam mindet. Valahogy leértem a tizenhétméteres mélybe, és nem tudom, hogy kettőnk közül ki volt a kimerültebb: én – e, vagy az akkumulátor ?… Bár mindegyre villant a lámpa, de a felvételeken semmi nyoma a derítésnek. Ám azóta úgy érzem, mintha bennsőleg kissé megvilágosúltam volna. Ez az eset is bizonyítja, hogy mennyire kifürkészhetetlenek a töltések útjai.

 

-folytatjuk-

 

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>