Az egerészölyv (Buteo buteo)

Ezt az ölyvet történetesen nem a „fácánról lõtte le” egy vadász. Balesetének körülményeit talán sohasem derítjük ki, ezért csupán a tények felsorolására szorítkozunk. Ezek szerint 2000. január 21-én egy fán posztolt a madár, a város egyik forgalmas utcáján. Egyszer csak elrúgta magát az ágtól és… a földre zuhant. Megfogták, hazavitték, tejben-vajban fürösztötték, azaz hússal tömték – vajon milyen hússal? –, de elpusztult.

A laborasztalon kb. 120 tolltetût gyûjtöttem be róla. A hosszas éhezést azonnal kitapogattam mellcsontján, mely kiállt, mint egy vinetevágó-kés. De a mérlegen is csak 540 grammot nyomott, tehát kb. 50%-kal volt soványabb egy normális súlyú tojómadárnál.

Rövid fogsága alatt – ezt elmondták nekem – jobb lábát nem tudta használni. Preparáláskor derült ki ennek az oka. Ezen a lábszárán, a bokaízület felett úgy 3 centire, egy törést észleltem. A kallusz, vagyis a friss csontszövet már összefogta a sérült részeket, de ez a láb vadászatra még alkalmatlan volt. Tehát ismerjük a pusztulás folyamatának a közepét, de a sérülés okát már csak találgatni lehet, akárcsak a halálos betegség mibenlétét.

Leírása. Most itt áll elõttem ez a hajdani büszke madár, s barna üvegszemeibõl sem a fájdalmat, sem az elmúlt élet örömeit nem tudom kiolvasni. S ha majd egyszer a múzeumi tárlóban a gyerekek rácsodálkoznak, a preparátum sem tárja fel élete regényét. Pedig egy-két fejezete ennek írva van testének formájában, tolla színében, csak legyen, aki megfejtse az üzenetet.

Az északi példányok világosabb színûek – állítják a szakemberek. Tehát, ez a madár is valahol a Skandináv félszigeten látta meg a napvilágot, hiszen hasi része fehéres színû és ritka, babszemnyi barna pettyekkel tarkázott. A hátoldal is világosabb barna. A fedõtollak keskeny szegése a halvány rozsdás-sárga és a krémszínû árnyalatot mintázza. Farka – alulról nézve – szürkésfehéret mutat, melyen 12 szürkésbarna, keskeny harántsáv létraszerû rajzolatot formáz. Viaszhártyája és csüdje is sárga, mint a hazai példányoké. A szivárványhártya sötétbarna, 12 mm átmérõjû. Kiterjesztett szárnyaival 130 centiméteres légteret ölelt át éltében. Kinyújtott testének hossza 56 cm, amibe a 22 centis kormánytollak is beleszámítódnak. Ülõ helyzetben összecsukott szárnya eléri a farok végét.

Ezt a rövidke leírást nem lehet olyan kaptafának tekinteni, amely minden egerészölyvre érvényes. Sõt, egy kis túlzással azt is mondhatnám, hogy a színek és rajzolatok annyira változnak egyedenként, mint az ember öltözéke. Vannak majdnem tiszta fehér példányok, de a csokoládébarna vagy feketés árnyalat sem ritka.

  A vörösfarkú. Ezek után már az sem lephet meg minket, ha nagy ritkán egy-egy vörhenyes példány is elénk kerül, melynek világos tarkófoltja és barnás-vörös kormánytollai alaposabb vizsgálódásra késztetnek. Ha szerencsénk van, és jók a látási viszonyok, akkor azt is észrevesszük, hogy vörhenyes farkát sötétbarna harántcsíkok és feketés végszalag díszíti. A kormánytollak hegye sárga vagy vöröses árnyalatú. Háta barna, feketés hosszfoltokkal, vöröses vagy okkersárga szegéllyel minden tollzászlón.

Most már elmondhatjuk, hogy az egerészölyv északkeleti alfajával hozott öszsze a szerencsénk, akit „Buteo buteo vulpinus” névre keresztelt a tudomány. Körülbelül tízévenként én is találkoztam egy-egy ilyen példánnyal, és természetesen az a nap piros betûkkel vonult be a naplómba.

De nem csak színben különbözik a törzsalaktól (Buteo buteo buteo), hanem méreteiben is kisebb annál. Szárnya 3–5 centiméterrel rövidebb, testsúlya meg 40–50%-kal kisebb az egerészölyvénél, vagyis 450–700 g között mozog. Természetesen a tojó náluk is vaskosabb termetû. Ott, ahol a két forma költõterületei fedik egymást, gyakoriak a köztes alakok.

A szászrégeni 2-es líceum madárgyûjteményében 48 preparált egerészölyv van, de csak egyetlen vörösfarkú került be az utóbbi 50 évben. Ezzel szemben a temesvári múzeumban 23 vörösfarkú található, melyeket szeptember és március között gyûjtöttek, tehát a vonulási és telelési idõben. Ezek közül 21 példány a Bánságból származik, amibõl arra következtethetünk, hogy itt hajdanán egy vonulási út létezett.

  Elterjedése. Az egerészölyv az európai országok többségében a leggyakoribb ragadozó madár. Európai populációja megközelíti a 4 millió párt. Ebbe a létszámba már beleszámítottuk a volt Szovjetunió Urálon inneni utódállamaiban élõ ölyveket is, melyek a fenti populáció felét adják.

A délebbre fészkelõk állandó vagy kóborló madarak, az északiak részleges vonulók. Ezzel szemben a vulpinus alfaj egyedei a telet Afrikában vagy Délkelet-Európában és Ázsia délnyugati részén töltik, tehát õk hosszú távú vonulók. Költési területük pedig a Skandináv-félsziget-, Kelet-Lengyelország- és Kelet-Görögországtól Szibériáig: az Altáj, Jenyiszej és Kazahsztán vonaláig terjed. Talán ezért nevezték „muszkaölyvnek” a régi ornitológusok.

Most pedig térjünk vissza a mi ölyvünkhöz, melynek hazai állománya 4–8000 párra tehetõ, és a szakkönyvek szerint állandó madár. Úgy látszik, a kivétel erõsíti a szabályt, mert egy 1981-ben Szászrégen mellett gyûrûzött fióka Bulgáriában került kézre.

És most lássuk egy északon kelt fióka útját is, összehasonlításként: ez a Finnországban, Michkkala helységben (nem tudom kiejteni, tehát csak leírom), 1979-ben gyûrûzött madárfiú 7 év, 7 hónap és … (csak) 6 nap után került kézre Romániában, Mercina helységben. Ekkor még 1987. február nyolcadikát írt a naptár, és madarunkat útban hazafelé érte el a végzete.

Fészkelése. Az egerészölyv a költõterületét a tengerszint és a fahatár között választja ki. Hazánkban mindenhol költ, de leggyakoribb az Erdélyi Mezõségen és annak peremterületein. Nászrepülését többnyire márciusban tartja. A kárpáti régióban költõ párok esetében 2–3 héttel késõbb kezdõdik ez a folyamat. Ilyenkor naphosszat köröznek revirjük fölött, miközben hangos „klijjee-kiilje” kiáltásokkal hívják magukra figyelmünket. Egy-egy felszálló meleg levegõoszloppal (termik) a felhõkig emelkednek, majd merész zuhanásokkal imponálnak a párjuknak.

Közben kitatarozzák a régi fészket, vagy újat építenek maguknak száraz vagy rügyes ágakból. A fészek ágvillába vagy a törzs közelébe épül, 5–25 méter magasra. Késõbb ennek peremét zöld ágakkal díszítik. A fészektartó fa faját illetõen nem válogatós, de én azt tapasztaltam, hogy környékünkön elõnyben részesíti a tölgyfákat. Kisebb erdõfoltoknak a belterületét, kiterjedt erdõknek a peremvidékét választja ki e célra. Úgy 700 méter tengerszint fölötti magasságban alacsony sziklán is találtam fészkét, amelyet változatos erdõtípusok vettek körül.

Vidékünkön áprilisban teljes a fészekalja, mely 2–4 tojásból áll. Ezeket egy-két naponként rakja le. Színük és rajzolatuk igen változatos, zöld-fehér alapon vörhenyesen foltozottak, pettyezettek, de teljesen világosak is lehetnek. A tojások hossztengelye 49–62 mm, míg átmérõje 39–48 mm között váltakozhat. Súlya 61 gramm körül van. Száz megmért tojás héjának átlagsúlya (E. Rey szerint) 4,762 gramm volt.

A kotlási idõ 33–35 nap tojásonként és 42 nap körüli a fészekaljé, amibõl a tojó nagyobb részt vállal, mint a hím. De még ezután is, 2 hétig csak az anyamadár õrzi, melengeti a fiókákat, míg a hím élelemmel látja el õket. A növekvõ fiókák táplálása már mind a két szülõ hozzáállását igényli. A fiatalok 6–7 hetes korukban repülnek ki, de még ezután is sokáig szülõi gondozásra szorulnak.

Tápláléka. Pockok, egerek, kisebb emlõsök, gyíkok, kígyók, madárfiókák, sáskák, nagyobb rovarok, halak, békák szerepelnek az étlapon. Állítólag a szedret és a cseresznyét sem veti meg.

A ragadozók táplálékától összegyûjtött ismeretanyag mit sem ér, ha nem jut el azokhoz, akik élet és halál urai a természetben. Itt nem csak a tojásszedõ gyerekekre, a vegyszerezõ gazdákra, a fakitermelõkre gondolok, hanem azokra a „nimródokra”, akik szabályos vadászvizsgát tesznek azért, hogy az elismert „sport”egyesület tagjai lehessenek. És gondolok a vadõrökre, akik a rájuk bízott területek felügyelõi és õrzõi, de egyben pallosjoggal rendelkezõ bírái is lehetnek, hogyha hiányos ismereteikbõl kifolyólag a „hasznos” vadak vélt megkárosítóin torolják meg az esett „kárt”. Mostan a költési idõben kilõtt ragadozómadár-fészkek jutnak eszembe, no meg a titokban lepuffantott ölyvek, amelyek egy vadászszoba faláról vádolják „gazdájukat”. Szinte „gyilkosukat” írtam, de én nem a durva vádaskodás, hanem a szelíd meggyõzés híve vagyok. Ezért, a csak gondolatban, de a valóságban is vétkezõk „megbüntetésére” most egy olyan adathalmazt fogok felsorolni, amelynek minden számjegye perdöntõ bizonyíték az egerészölyv védelmében. Nekik is, de a tisztakezûeknek is hasznos tudnivalókat közöl Kohl István (?) dolgozata, mely a marosvásárhelyi múzeum 1995-ös évkönyvében jelent meg.

A szerzõ 126 egerészölyv gyomortartalmát gyûjtötte be 1959–1998 között. A táplálékállatok meghatározását néhai dr. doc. Hamar Márton vadbiológussal közösen végezték. Az említett idõszak elején még kötelezõ volt a ragadozóirtás, de ezután a törvény szigorún védelmébe vette az üldözötteket. Ám így is a bonckés alá került madarak nagy része a lõfegyver áldozata lett. Néhány áram ütötte példány és egy-két betegségben elpusztult madár egészítette ki a vizsgálati anyagot.

A csont-, toll-, szõr- és kitinmaradványokból 41 fajt mutattak ki a szerzõk: 16 emlõs-, 6 madár-, 2 hüllõ-, 7 kétéltû-, 1 hal- és 9 rovarfélét. A gerinces táplálékállatok 81,85%-a a rágcsálók körébõl került ki. Ez súlyban kifejezve az össztáplálék 80,88%-a. Egy degeszre tömött gyomorban például 10 mezei pocok (Microtus arvalis) maradványait találták. Ez a faj bizonyult a leggyakoribb zsákmánynak magas (73,51) százalékszámával, de súlyban is dominál, hiszen csaknem 58%-ot nyom a latban. A rágcsálók száma csak januárban csökkent (a nagy hótakaró miatt) és egy rövid nyári idõszakban, amikor a magas növényzet jobban elrejti a zsákmányt. Ezért emelkedett a téli idõszakban az elfogyasztott madarak száma, míg a nyáron ezt a hiányt az ölyv rovarokkal pótolta. Az elfogyasztott rovarok 70%-át teszi ki a tücsök és a lótetû. Érdekes megfigyelésnek tartom azt is, hogy egy decemberi madár gyomrában sok gilisztát találtak.

És most jöhetnek a vadászati szempontból terhelõ bizonyítékok: halpikkely 1 esetben, nyúlszõr 2-szer, fogoly 1-szer és 2 házityúk maradványai. Ezek a „bûntárgyak” az év elsõ három hónapjában kerültek elõ, tehát akkor, amikor a nehéz tél még vadul tombol, vagy amikor már a kökénybokrok alól is elhurcolta vastag bundájának foszlányait. Ilyenkor napfényre kerülnek a tél áldozatai, ami terített asztalt jelent a ragadozóknak.

Az ölyv pedig szívesen rájár a dögre, ha a „nadrágszíj már erõsen meglazult”. Ezt bizonyítják Szabó József etetési kísérletei, amelyek tapasztalatait a temesvári múzeum 1983-ban kiadott évkönyvében osztotta meg a világgal.

Védelem. … Szóval, tisztelt vadász urak!… hol van a fácán, a féltve õrzött kincs, a rikító tollú betolakodó? Kinek a gyomrában keressük? Tudom, hogy most sokan ledorongolnának (fütykös szavakkal), és fõleg azok, akik „tetten érték” madarunkat, amikor a „fácánra vágott”! A kérdés csak annyi, hogy a tisztelt szemtanú meg tudja-e különböztetni az egerészölyvet a héjától vagy a gatyásölyvtõl? S ha ez az akadály elhárult, akkor ott az újabb kérdés: vajon az áldozat fácán hány gramm sörétet cipelt a testében, egy-egy „bravúros” lövés emlékeként? És végül megkérdezem, hogy melyik „szemtanú” vette bonckés alá a megsilányult madarat, hogy testében megkeresse betegségének okát is?… Mert egészséges fácánt az ölyv nem tud „pedzeni”!

Tehát, tisztelt Felperes Úr – aki egyben vádló-, bíró- és végrehajtónak is képzeli magát –, mi jogon veszi semmibe a 92/2000-es vadászati törvényt, amely a fegyelmi eljárás mellett 500 000 lejes pénzbüntetéssel is sújtja egy egerészölyv elpusztítóját? S ha egyetlen madárért ilyen büntetés jár, akkor mit érdemel az a „sportember”, akinek lelkiismeretét – saját bevallása szerint – 70-nél több szitává lõtt ragadozófészek terheli?…

Tudom, ez költõi kérdésként hangzik – aminek a Mezõségen is van visszhangja, de nincs rá felelet. Ennek a megválaszolását, tehát, az illetékesekre bízom, mert az ilyenfajta külsõ vagy belsõleges furkálás a hatósági közegnek és a lelkiismereti szúnak kizárólagos joga, de egyben kötelessége is.

A ragadozóvédelem hasznos voltáról érvelni sohasem felesleges szócséplés.

 A természetnek nem birtokosai, csak véges haszonélvezõi vagyunk. Az évente változó emberi szabályainkat az idõtlen természet törvényei fölé helyezni nemcsak helytelen, de egyenesen õrült gondolat. Pusztító cselekedeteinkkel magunknak ártunk, de az eljövendõ generációkat is sújtjuk. És hiába hullatunk krokodilkönnyeket akkor, amikor egy faj utolsó példányát temetjük! Tegnap még sok volt belõle, ma már kevesebb, és holnap ritkaságnak számít egy állatfaj. Ez a létszámcsökkenés számtalan populációra jellemzõ, és egyetlen emberöltõ alatt is észlelhetõ jelenség. Kortársaink nagy része tétlen szemlélõje ennek a pusztításnak, és úgy képzelik, hogy õket nem terheli felelõsség ezért. Pedig … vétkesek közt bûntárs, aki néma…

Nem csak ragadozó madarak nyomorodnak meg vagy pusztulnak el áramütés által, fõleg a középfeszültségû villanyoszlopokon. A tartókarok fölött rögzített huzalok természetvédelmi szempontból teljesen hibás megoldásnak bizonyultak. A huzalok szigetelése vagy a karok alá függesztése évtizedes munkát jelentene, ha volna rá pénz és akarat. Ezzel az átalakítással számtalan madár életét menthetnénk meg. Ez és az erdõirtás megfékezése az államigazgatási szervek feladata. Egyes nyugati országokban tilos az erdõkitermelés a vegetációs idõszakban.

A vártafák kihelyezését már egyéni kezdeményezéssel is meg lehet oldani. Minél magasabbak ezek a T-fák, annál nagyobb terület szemmel tartását teszik lehetõvé az ölyvek számára. Ezekre ott van, ahol kiterjedt gabonaföldeken akarunk ingyenes egérirtást végezni. Ezeket a beszállófákat (hektáronként egyet) fõleg õsztõl-tavaszig kell kinn tartani a mezõn, és éveken át használhatóak maradnak. A haszon mázsákban vagy tonnákban mérhetõ gabona, a terület nagyságának függvényében.

A véralvadást gátló szerek vagy egyéb mérgek használata a pocokirtásban a gabonaföldeken, gyümölcsösökben vagy árvédelmi töltéseken, enyhén szólva, kétes értékû szándékot takar. Hiszen a föld színén tévelygõ mérgezett állatok rövidebb úton jutnak el valamelyik éjjeli vagy nappali ragadozó gyomrába. Így a „hálás” gazda egy csapásra két legyet üt: ellenségét, a pockot és barátját, a pocokirtó madarat is elpusztítja. Most újra kiábrándulhatunk egy bölcs mondásból: „Jótett helyébe … ?… várj.”

A sérült egyedek vagy az elárvult fiókák megsegítése hasznos cselekedet, de kisebb horderejû a faj szempontjából. Az állatmenhelyek hiánya arra készteti a hozzá nem értõ, de jóhiszemû szamaritánust, hogy beteg vagy elárvult madarat saját belátása szerint „mentse” meg a természetnek. Nem csoda hát, hogy a szalonnával, mócsinggal és betyárkolbásszal etetett gyámoltak sürgõsen elköltöznek a boldogabb vadászmezõkre.

Jó lenne azt megérteni, hogy ez a felelõsségteljes feladat komoly szakértelmet igényel. Mert a fogságban felnõtt fióka az embert tekinti fajtársának, és szabadon engedve hamarosan ennek lesz áldozata. A fajtárs képe még pihés korban vésõdik be a fióka emléktárába, s ha felnõttként meg is tud élni a vadonban, sose fog párt keresni a hozzá hasonlók körében. Tehát, a fészekbõl elrabolt fiatalokat gyorsan adjuk vissza szüleiknek vagy egy hasonló családnak. De még így sem bízhatunk mindég a sikerben, ahogyan azt saját tapasztalatom is bizonyítja.

Fiijjú. Az egerészölyv fészke egy magányos tölgyfán épült, a domboldalban. A madarak ismeretlen okból elhagyták otthonukat. Kétnapi megfigyelés után a fiúk kiszedték az elhagyott tojást, és rám bízták. Takaréklángon égett bennem a remény, mikor a keltetõbe tettem. Aztán mégis bekövetkezett a csoda: a tojásban megszólalt a fióka. Elõbb megfakasztotta a héjat, majd két nap után körbe törte és kibújt (1994. V. 11.). Még aznap áttettem a klimatizált fiókanevelõbe, és táplálék után szalasztottam a sok pótapát. Csak most derült ki az, hogy haton sem tudjuk pótolni a madárszülõket. Végül is fõleg naposcsibével etettem a buksifejût. Kéregetõ hangja után a Fiijjú névvel ruháztuk fel.

Közben lázasan kerestük az ölyvfészkeket a környéken, de megfelelõt egyet sem találtunk, mert ezekben a fiókák már sokkal nagyobbak voltak. Végszükség esetén már egy héjacsaládnak is kiadtam volna az árvát, de itt sem volt több szerencsém.

Napokon keresztül ömlött az esõ, s a csepegõ fáknál csak borult hangulatom volt csapzottabb. Végül is a szabédi fészeknél döntöttem el (május 16-án), hogy otthagyom gyámoltamat. Elõbb jól megetettem, majd mostohatestvére mellé helyeztem Fiijjút. Egy óra múlva az anyamadár újra ült a fészken, védte a csepergéstõl a megszaporodott családot.

Otthon a kétkedés nem hagyott nyugton: május 21-én újra az erdõbe hozott a kíváncsiság. A csepergõ valóság nem változott. Az anya ott ült a fészken, de alóla kihallatszott az éhes kicsike követelõzõ siránkozása. Most mindkét fiókát megetettem, de tudtam, hogy a hét napja tartó esõzés nem kedvez a vadászatnak.

El kellett utaznom pár napra, és csak az idõ javulásában bíztam. Amikor hazatértem (V. 26-án) már nem találtam a fészekben neveltemet. Csak a nagyobbik, a túlélõ fióka terpeszkedett benne. De az egykének nem tudtam örülni, mert szemében Káin bûne fénylett. Vagy csak én láttam úgy…?

 

One Response to Az egerészölyv (Buteo buteo)

  1. Kovács Attila szerint:

    Szia!

    Sajnálom, hogy csak most olvasom az írásod, bár lehet hogy csak most jött el az ideje, be kellett nőjön nekem is a fejem lágya. Mi is madár etetéssel, “védelemmel”, műfészkek kihelyezésével próbálunk segíteni tollas barátainkon. Teljesen megbabonázott az írásod, példaértékű mind tartalmilag, mind szerkezetileg. Ha olvasod ezt a hozzászólást, kérlek keress e-mailben vagy facebookon, szeretnék megkérdezni tőled pár dolgot, illetve “eszmét cserélni”!

    Udv, Attila

Hozzászólás a(z) Kovács Attila bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>