Sólyomtenyésztés Erdélyben – 1.

 

Éjjeli lámpám halk kattanása után sárgás fény terül szét a konyhában. Ez a sejtelmes kivilágítás csak arra elég, hogy leolvassam a szekrény tetején ketyegõ óra számlapját, amely éjfél után egy órát mutat. Felkelek (ma éjjel már harmadszor), óvatosan átlépem az ajtóközben alvó tacskómat, és leállítom a tisztaszobában zümmögõ keltetõgép motorját. Egy újabb kattintással kigyúl a fény, s az átlátszó plexi-ajtón keresztül szememmel nyugtázom a helyzet változatlanságát.

 Több mint három napja – pontosan 80 órája – annak, hogy fokasztott a kelõ fióka, és mégsem akarja – vagy nem tudja – elhagyni börtönét. A tavaly már a fokasztás utáni második nap belefulladt a tojásba egy fióka, s attól félek, nehogy ez is úgy járjon. Érzem, hogy itt tenni kell valamit, mert perceken – esetleg egy órán – múlik az élet vagy halál dilemmája. Tudom, hogy egy kezdõ anyamadár is sikeresen oldaná meg ezt a feladatot, csak én – a felkészült, tudatos lény – állok itt tehetetlenül, tanácstalanul egy tojásba szorult fióka kínjai láttán, s rettegve várom a percet, amikor a születõ élet pattogó, sippantó hangjai végleg elhallgatnak odabent…

Betörni nem szabad a börtönné vált bölcsõ falát, mert fióka könnyen elvérezhet, ha a belsõ takaró valahol hozzáragadt a finom bõrhöz, pihékhez. Ugyanez a veszély áll fenn akkor is, ha a résen benyúlva próbálnánk kitörni a héjat. Tehát se be, se kifelé… Akkor meg csak ez lehet a megoldás: oldalról óvatosan összeroppantom a tojást, amíg a fokasztás két oldalán szét nem nyílik a héj, ekkor tenyerembe fektetem és „cikk-cikk-kacikk”-, vagy a fióka hangjához hasonló „pisst-pisst”-szerû hangokkal hívom ki az életbe a tojáshéj foglyát. A fióka sûrûn válaszol, és erõsödõ rúgásokkal tágítja a repedést, mely egyre szélesebbre nyílik. Közben õ is elfordul a tojásban, és most már minden feszítésnél kis dudorokat repeszt a héjon, amelyek úgy sorakoznak, mint a friss vakondtúrások. Két centiméternyi fordulat után a héj annyira enged, hogy az összegyûrt fióka percnyi pihenõ után szétrúgja a börtöne falát és sisakkal a fején, bilivel a fenekén kiborul erre a boldog-keserves világra.

Ez a 29 grammos élõlény mázsányi súlyt vett le aggódó énem válláról. Érzem, hogy ez az izgõ-mozgó, rózsaszín bõrû, csapzott pihéjû, piciny kis rusnyaság az élet legnagyobb örömét, a születés titkát ajándékozta nekem. Fölös büszkeség dagasztja mellem, mert tenyerem bölcsõjében a bizonyíték, amely azt mutatja, hogy a hónapig tartó tojáskeltés követelményeinek – legjobb tudásom szerint – eleget tettem.

Ahogy elkezdõdött. – Akarsz-e lanner-sólymokat keltetni nekem? – kérdezte Keszeg Arnold barátom valamikor az 1991-es év folyamán. – Részletezd egy kicsit az elképzeléseidet, mert csak úgy tudok dönteni ilyen fontos ügyben – válaszoltam, de az elhatározás már átvillant bennem, s ez a kis gondolkodási idõ csak arra volt jó, hogy elkerüljem a meggondolatlan kalandorkodás látszatát.

Jó két óra múlva már nyugodtan mondtam igent, mert idõközben minden kérdésemre megnyugtató választ kaptam. Ezek szerint: a sólyomtelep hivatalosan mûködik; a tenyész-madarakat Németországból hozza a nemzetközileg elismert és megkövetelt CITES-engedélyek kíséretében; a telepen csakis a feldegg-sólyom (Falco biarmicus) néven ismert (egyesek lanner-sólyomnak is nevezik, amit a Falco lanarius szinonima-elnevezésbõl vettek), a Földközi-tenger mentén és Észak-Afrikában élõ faj egyedeit tenyészti egyelõre. A szaporulatot külföldön eladja, s a befektetésen felüli összeget a vándorsólyom romániai visszatelepítésére fordítja. Ehhez kéri majd a Román Ornitológiai Társaság erkölcsi és anyagi támogatását is. (Ezen sólymok piaci értéke nem több egy pedigrés kölyökkutya áránál.)

Ez volt az az álom, amely évtizedek óta elõttem lebegett, s amelyhez csak a lelkesedésemet adhattam, és pár évemet áldozhattam e nemes cél oltárán.

Még abban az évben elkészültek a 6 x 3 x 3 méteres röpdék, és az évforduló táján megérkeztek a tenyészpárok is. A ketrecek oldala zárt deszkafalból készült, csak a tetejét borította drótháló. Fenn, az átellenes sarokba két fészek készült, melyeket apró kaviccsal béleltünk. Az etetõlik egy be- és lefele hajló csõdarabból készült, melyen átfért egy jércike, vagy akár egy süldõnyúl is. Ezen kívül egy széles ajtóval ellátott nyílás szolgálta a fürdõvizes tál cseréjét, és egy 10 x 10 cm-es ajtó a tojások kiszedését a fészekbõl. A térben szétszórva három-négy pihenõfa, egy etetõdeszka és legalább két talpmaszszírozó biztosította a kényelmet. Az utolsó szerkentyû egy tenyérnyi deszkából vagy hosszabb lécbõl készült pihenõ, amit a sündisznóbõrhöz hasonló mûanyag lábtörlõdarabbal vontunk be, és amely megvédi a madarakat a talpkeményedéstõl.

Az elsõ évben a párok megfigyelését 4–5 kémlelõnyíláson át végeztük. Pár év múlva már a lakásból ellenõrizhettük õket a tévé képernyõjén keresztül. Bár a ketrecek tégla alapon állottak, egyszer egy róka aláásott és megölt egy tenyészpárt.

A telep állománya az évek folyamán 1–3 pár között ingadozott, s ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy ezek a madarak hároméves korukban válnak ivaréretté, akkor megértjük azt is, hogy ilyen kevés tenyészpárral milyen nehéz fenntartani és fejleszteni egy ilyen vállalkozást.

Most, hogy lezárult ez a fejezet, tanulságként elmondhatom azt, hogy az elmélet nem mindig tükörképe a valóságnak, és a lelkesedés nem pótolhatja a gyakorlat hiányát. Az én esetemben ingyen mérték a tudást, mert barátom komoly szakkönyvekbõl fordította le és küldte el nekem a német tenyésztési ismereteket. De a tapasztalat megszerzéséért megfizettem a tandíjat. Voltam elkeseredett, tanácstalan, átéltem a vesztes keservét, a kétkedés mardosását, éreztem lelkiismeret-furdalást, felelõsségem súlyát. Ma sem gondolom úgy, hogy mindez egy gerjesztett túlérzékenység volt, csupán a távoli cél, – a vándorsólyom visszatelepítése Erdélybe – eléréséért tett erõfeszítés mértéke, érzelmi hozzáállásom visszhangja.

A táplálék. Mint általában a ragadozó madaraknál, a feldegg-sólyom tojója is nagyobb a hímnél, vagyis 700–900 grammos, míg társa csak 500–600 gr-ot nyom a mérlegen. Ez a különbség a táplálékfogyasztásban is kimutatható. Ezért állítjuk azt, hogy ezen madarak tápszükséglete 4–6 naposcsibe. Mégpedig a tojástermelésre tartott tyúkok csibéi, pontosabban kakócái, amiket kiszelektáltak a tenyésztésbõl, mert kis termetük miatt nem érdemes csupán a húsukért tartani õket. A telep táplálékbázisának jó részét azok a tízkilós csomagokba fagyasztott csibeküldemények biztosították, amelyeket Németországból postázott a tulajdonos. Meglehetõsen drága beszerzésnek bizonyult, fõleg a postaköltség miatt.

Egyik keltetõgép hatvan darab tojás befogadására készült. Tél végén ezzel is termeltük az élelmet. Az elsõ sólyomtojások megjelenéséig tyúktojáson gyakoroltam, próbáltam ki az elméletbõl már jól ismert módszereket. Az 1994-es év folyamán 210 darab japánfürj-tojást keltettem, 60%-os sikerrel. Ezek a tojások is Németországból érkeztek, mégpedig télvíz idején.

A táplálék változatosságát szolgálta a zsidvei kollega nyúl-, galamb- és tengerimalac tenyészete. Szûk idõkben még a tyúkfarmon szállításközben elhullott csibékre is ráfanyalodtunk, ami rossz kísérletnek bizonyult, mert 1993-ban csupán egy steril tojás volt a tenyészpárok eredménye. Az egérfogókból kikerült zsákmány csak ritka falatnak bizonyult, és erre nem lehetett alapozni a madarak tartását. Fehéregér-tenyésztésre nem gondolhattunk, a befektetés nagysága meg a helyszûke miatt.

A fiókák táplálékához vitaminokat (Osspulvit), kalciumokat (Vitakalk, õrölt tojáshéj) és ritkán az Enzinorm nevû emésztésserkentõt adagoltam. Vitaminokat és kalciumot a felnõtt madarak is kaptak.

A keltetés. Fontos mozzanata a tenyésztésnek. Bármennyire is komoly ez a megállapítás, most nevetnem kell, mert egy furcsa hasonlat jutott eszembe. Mégpedig az, hogy technikai felszerelésem és lelkiismeretes elméleti felkészültségem eredménye messze elmarad egy tyúkeszû kotló teljesítményétõl. Tudniillik a solymászatban kistestû kotlókat is használnak a keltetéshez.

– Akkor meg miért nem bízzuk a tojásokat a szülõk gondjaira? – kérdezhetné valaki. – Azért, mert két hét múlva az elvett fészekaljat újjal pótolta a tojó. Ezt a mûveletet háromszor is végre lehet hajtani, amit én nem ajánlok, mert túlzottan megerõlteti az anyasólymot. A tojásokat egyenként is el lehet venni, mint a tyúkokét, de ilyenkor gondot okoz a tárolás, a keltetés. Ily módon 18 tojást is adott már a sólyompár, egyetlen költési szezonban. A módszer elõnye az, hogy egy visszatelepítési program esetén háromszor annyi fiókát nevelhetünk fel évente, mint amennyi a természetes szaporulat. A módszer hátránya az, hogy 5–6 év alatt kitojatjuk a madarat, vagyis a természet által az egy madáréletre kiszabott tojásmennyiséget – ami 70–80 darab körül lehet – ilyen rövid idõ alatt elvesszük tõle. Túlzásnak tûnik ez a sietség, de mit tegyünk, ha ötvenéves korunk után már kezdjük elhinni mi is, hogy valóban rövid az élet – ezért sietnünk kell.

Bárcsak ilyen jól tudnék felelni arra kérdésre is, hogy: – miért részletezem ennyire a keltetést és a fiókanevelést, ahelyett miért nem adom meg az eredeti, erre vonatkozó szakmunkák címét? Erre csak azt mondhatom, hogy mások tollaival nem szeretek ékeskedni, és ebben az esetben én minden technikai ismeretemet Keszeg Arnold barátomtól nyertem levelezés, telefonbeszélgetés és közvetlen véleménycsere útján. Õ pedig német szakkönyvekbõl és solymász barátjától vette tudását, aki ott egy tenyésztelep tulajdonosa és vezetõje. Megjegyzem, hogy Arnold a német solymászegyesület vizsgázott tagja.

Tekintettel arra, hogy hazai viszonylatban ilyen témájú szakkönyv vagy dolgozat még nem jelent meg, és én bõrömön tapasztaltam ennek a hiányát, és mert abban reménykedem, hogy valaki majd folytatni akartja ezt a munkát, ezért most elmondom azt, hogy én mit és hogyan tettem, ezzel a módszerrel milyen eredményeket értem el, és fõleg azt, hogy milyen jóhiszemû hibákat követtem el tíz év alatt. Ne értsenek félre, mert tévedéseimmel én nem szeretnék kérkedni, de ez az én tapasztalatom ára, és csak ezt az örökséget hagyhatom arra, aki közös célunkat elérni kívánja. (Utólag került a kezembe Lõrentei Zoltán cikke az emberre imprintált madarak tenyésztésérõl, mely a Magyar Solymász folyóirat 1998-as számában jelent meg, amit melegen ajánlok minden érdeklõdõnek.)

Az induláshoz (bár õ egészen más tárgyról írt) Zrínyi Miklós szavait idézem fel magamnak: „Adj pennámnak erõt, / úgy írhassak, mint volt.”

Tehát: 1993. április 6. Telefonértesítés a száz kilométerre levõ teleprõl: egy tojás van. Nyolc nap múlva a fészekalj nem szaporodott, tehát elhozzák nekem a tojást. Én 26 napig tartom a keltetõben, pedig legkésõbb két hét után már ki lehet válogatni a steril tojásokat. Ez is az volt, tehát legalább 12 napig hiába járattam a gépet.

A következõ évben (1994) március 18-án rakta le elsõ tojását az öreg pár. Március 21-én már három tojásról jött hír, ezért 23-án elhoztam azokat, és még egy fehér héjú tojást, amit a földön találtam meg, teteje betörött valamiért, mellette kaparás nyomait láttam, mintha fészeküreget ásott volna a madár. (Csak magamnak jegyzem meg, hogy ezek a sólymok fõleg sziklapárkányokon fészkelnek, a természetes alzaton.) Túlbuzgóságomban csak 22 napi kotlás után gyõztem meg magam arról, hogy ezek is steril tojások.

1995-ben nem tojtak a madarak. Közben a barátom cserélgette a párokat, megpróbált ideális társat találni minden madárnak. Ez a kísérlet éveket rabolhat el, mert csak a szaporodási ciklusban derül ki az, hogy a párba állt madarak biológiai órája egyszerre

jár-e. Ezt valahogy így kell értelmezni: barátom különbözõ helyekrõl vásárolt madarainak szülei mind volier-ben kelt sólymok voltak, de a távoli õsök különbözõ földrajzi szélességû helyekrõl kerülhettek a tenyészetbe. Ezért az Atlasz-hegységbõl származó õs leszármazottai korábban tojnak – mondjuk februárban –, míg a korzikai családfával kérkedõ hímek csak március végén hajlandók párzani. De az is elõfordulhat, hogy a nagyobb termetû tojó megöli a hímet, jobbik esetben figyelemre sem méltatja. Bizony van ez így az állatoknál is, de hát ki tud eligazodni a szebbik nem szeszélyein?

Az 1996-os év komoly munkát adott mindenkinek. Három pártól vártuk a szaporulatot. Most a tojások szállítására nagy hangsúlyt fektettünk, mert a három órás utaztatás zötykölõdései és a túlságos kihûlés az embrió elhalását okozhatja. A hirtelen zökkenéstõl elszakadhat a jégzsinór, ami a tojás sárgájának a horgonya, ez pedig a biztos pusztulást jelenti. Hogy ettõl és a kihûléstõl megvédjék, a tojásokat egy kosárban, búza közé süllyesztve hozták el, március 27-én. Az elsõ fészekaljból három tojásban nem indult el az élet. A negyedikbõl kibújt a fióka, de az ötödik napon elpusztult. Az akkori ismereteink szerint még a harmadik napon is 37°C-on és 50% relatív nedvességen tartottam a fiókát. Ezek és a légkeverõ ventillátor könnyen kiszáríthatta a csibét, ami hõgutát okozhatott. Pedig a negyedik napon ijedtemben öt fokkal csökkentettem a hõmérsékletet és megemeltem a páratartalmat. A halál igazi okát a mai napig sem tudom elfogadhatóan megmagyarázni.

A második pár madár két fiókát költött ki és nevelt fel ebben az évben.

A harmadik pár madártól csak két tojást hoztak április 5-én, de mindkettõ magosnak bizonyult. Az általam nevelt két fiókát húsznapos korukban helyezték vissza nevelõszüleikhez, ahol titokzatos módon, látszólag egészségesen, jó húsban … elpusztultak. A tapasztalatlan szülõk valószínûleg a-gyonnyomták õket. Barátom ezzel magyarázta a tragédiát, de én ezt a feltevést nem tudom megemészteni, hiszen a 417 és 463 grammos fiókákat a 723 grammos tojó elég nehezen tudná „kivasalni”.

1997-ben az 1-es pár két fészekalja tojást rakott, amibõl hat steril és három termékeny volt. Az elsõ tojás lerakása körülbelül február 22-re tehetõ.

A 2-es pár elsõ fészekalja három törött és egy magtalan tojásból állt. A repedt tojásokért vagy az anyát vagy a vékony tojáshéjat lehet hibáztatni. A második fészekalj három tojásából egy magtalan volt, egy fióka kikelt, egy pedig keléskor elpusztult.

A 3-as pár két fészekaljának mind a nyolc tojása meg volt termékenyítve. Három embrió fejlõdése leállt a huszadik napon, egy fióka belefulladt az embrionális táplálék maradványaiba, egy fióka a 33. napon kikelt, de tíz nap múlva elpusztult nálam. Belsõ szervi elváltozásokat dilettáns szemeim nem észleltek testében, de ki tudja, mit mondott volna egy állatorvos? Három, 6–8 napig elõnevelt fiókát sikerült a szülõkkel elfogadtatni.

A következõ év (1998) is több gondot okozott, mint örömet, bár csak két pár madár szaporulatáról kellett gondoskodni. Már az elsõ fészekaljból egy törött tojást a földön találtunk meg, a második sterilnek bizonyult, a harmadikban leállt a fejlõdés a 16. napon. Egyetlen fiókát sikerült kikeltetnem, de ez is csiszolt és likasztott tojásból lett (errõl a mûvi beavatkozásról majd késõbb lesz szó). Ráadásul a fióka rendhagyó módon jött világra, mert a hegye felé törte fel a tojást, mégpedig balról jobbra haladva, ha a tompa végére állítva nézzük. Ebbõl arra következtettem, hogy a gyakori kézi beavatkozás miatt szinte megfordult a tojásban a magzat.

Ez a pár a pótköltéskor is egy tojást a földre rakott. Ez tiszta fehér volt, repedt, és a hetedik napon kivettem a keltetõbõl, mert a héja olyan vékony volt, hogy a fehérje kigyöngyözött a pórusokon. Még két tojása volt steril, és újra csak egy utódot adott ez a család.

A másik pár tojását a földre rakta, a következõ négyet a fészekbe. Akkor éjszaka (március közepén) még mínusz hat fokot mutatott a hõmérõ. Húsz nap után állítottam le a gépet, mert vagy sterilek voltak a tojások, vagy a tapasztalatlan pár gondoskodása hiányában megfagytak.

A következõ évben (1999) a madarakra bízta gazdájuk az egyetlen költést, mert nem akarta túlerõltetni az állományt, de ez az év is eredménytelennek bizonyult.

Az évezred utolsó évében csak egy költõpárt tudott összehozni a tulajdonos. Ez a pár március elsõ felében négy tojást rakott le. Egyik embrió elhalt a tojásban a 14. napon. Három fiókát visszaadtunk a szülõknek.

Április 12-én megkaptam a második fészekaljat is. Ebbõl egy tojás volt steril, két fióka kibújt, de a harmadikat én vettem ki „császármetszéssel” a 34. napon, azaz „császár”-reszelõvel megskalpoltam a tojást, amelybõl egy teljesen kifejlett, halott fióka szomorú látványa tárult szemem elé.

A harmadik évezred elsõ évében újra csak egy költõpárt tudott összehozni a gazda. Ez a pár két fészekalja tojást „termelt”, de mind a nyolc magtalan volt. Megemlíteném, hogy már február 18-án három tojást látott a fészekben gondozójuk.

Most, ha mérleget készítenénk az elmúlt tíz évrõl, akkor annak anyagi oldala többszörösen is indokolná a csõdeljárás megkezdését. Ezért nem csodálkoztam azon, amikor Keszeg Arnold barátom rámtelefonált Németországból és megbízott, hogy a meglévõ egy hím és három tojó madarat adományozzam a marosvásárhelyi állatkertnek. 2002. szeptember 30-án két tágas röpdét rendeztünk be számukra és az átadási jegyzõkönyv aláírása után új lakhelyükön kiengedtük a madarakat. Így lett vége egy nagy felbuzdulásnak, ahol a pénz újra megmutatta mindenható erejét.

Ami viszont a tapasztalatszerzést illeti, arról elmondhatom, hogy évi három hónapos munkával az eltelt tíz évben bõséges, de nem elégséges tudást güzültem össze mint sólyom-dajka.  Annyit, amennyi elég lenne talán egy vándorsólyom-visszatelepítési program elindításához, hogyha az anyagiakat nem vesszük figyelembe. De manapság hol talál az ember olyan önzetlen adományozót, aki hajlandó lenne egy ilyen merész tervet nemcsak a szívével, de a zsebével is segíteni (az érthetõség kedvéért pénzelni)?

Most pedig, hogy a költõ és hadvezér Zrínyi Miklós biztató szavainak segítségével végére értem ennek a gyónásnak is beillõ munkabeszámolónak, hadd összegezzem röviden a végleges eredményeket…

Tehát: 1992 és 2002 között, hét évben kelttettem feldegg-sólyom tojásokat, összesen 64 darabot. Ebbõl 34 volt magtalan; 4 repedt vagy törött; keltetés közben 5-ben elhalt az embrió; kelés közben elhalt 3 fióka; nálam elpusztult tíznapos kora elõtt 2 fióka – és 16 egészséges fiókát visszavittek a szülõknek vagy pótszülõknek.

Ezt az eredményt én kész bukásnak könyveltem el magamban, s hogyha már írásban is meggyóntam a világnak tetteim – bár nem tûnik illendõnek a kibúvó keresése, de esendõ ember lévén, lelki tisztálkodásom közben is – menteni próbálom magamat. Lám, mit hozhatok fel mentségemre a szakirodalom hiteles adattárából? Ezek szerint a Cornell Egyetemen (USA) 1973-ban három sólyomfaj (13 pár) 47 termékeny tojásából 33 fiókát neveltek fel, ami kb. 70%-os sikert jelent. 1985-ben a Santa Cruz-i tenyésztelepen 90 darab termékeny vándorsólyom-tojásból 53 fiókát neveltek fel, ami 59%-os teljesítmény. Ezekhez viszonyítva az én eredményem már nem tûnik oly kicsinek (hogy ne mondjam megalázónak) a maga 62%-ával. (Gondolom, most is túllõttem a célon, mert kevesebb mentegetõzés talán „több lett volna”…)

Mit tud a mûkotló? Bizony, itt is igazat szólt a közmondás, miszerint „jó szerszámmal könnyû dolgozni”. Felszerelésem között adott pillanatban négy keltetõgép is volt. Ezek közül kettõ egyforma, 60 tyúktojást befogadó, kétszintes, billenõrácsos, ventillátoros családi keltetõ; a harmadik hasonló méretû házi gyártmány, melyben a tojásokat kézzel forgatjuk; míg a negyedik egy mûhabból öntött, forgórácsos, igazi hobbi-gép. Ezt már az elsõ fertõtlenítésnél sikerült kilyukasztanom, mégpedig úgy, hogy a használt fertõtlenítõ szer, az Euphagol VA, amit mûanyag kupakba öntve zártam be a gépbe, jókora lyukat olvasztott a keltetõ aljába. Szerencsémre akkor már nálunk is lehetett mûhabfújót kapni, amivel sikerült kijavítanom a gépen és a becsületemen ejtett csorbát.

Ezt a csirkekeltetésre használt kisgépet hamar lecserélték a két komolyabb keltetõre, melyeken a hõmérsékletet tized fok pontossággal lehetett szabályozni. Ez a beállítás csak akkor maradt változatlan, ha a környezet hõingadozása nem haladta meg a ±5°C-t. Erre is csak késõre jöttem rá, egy pár álmatlan éjszaka árán. Akkor még a két termosztátban kerestem a hibát, de a keltetõ mikroklímája csak akkor állandósult a kedvem szerint, amikor a gépeket a hideg szobából átvittem a melegebb konyhába. A jókora ellenállás csak ekkor tudta pótolni a hõvesz-teséget.

Elméletileg a keltetés alatt én csak passzív nézõ voltam az automata gépek mellett, hiszen a napi 2 x 15 perces pihentetést is megoldotta egy kis mûszer. Ez kikapcsolta az áramot, és negyedóra múlva elindította a gépet. A valóságban legalább napi kétórányi munkát fordítottam az ellenõrzésre, tojásmérésre, korrekciós mûveletekre. Néha három hõmérõ átlagával dolgoztam, egy-két párologtató tálacskával, vagy éppen a nedvszívó szilikagélt szárítottam, cseréltem a gépekben.

Komoly tenyésztelepen legalább négy keltetõvel dolgoznak a szakemberek. Az egyikbe teszik a normális fejlõdésû tojásokat. Kettõbe helyezik külön-külön a vékony- és vastaghéjú tojásokat, az elõbbiben nedves, az utóbbiban száraz légteret biztosítanak. Végül az utolsó keltetõbe lehet tenni a kelõ tojásokat, amelyeknek a fakasztás után nagyobb páratartalomra van szükségük, hogy a fiókák ne ragadjanak be a tojáshéjba. A mi módszerünk úgy szólt, hogy itt a hõmérsékletet is megemeltem fél fokkal azért, hogy a fióka mozgékonyabb legyen. Véleményem szerint ezeket a gépeket túl erõs ventillátormotorral látták el tervezõik, mert egyikük még motorcsere után is berezgett, amit sehogy sem tudtam kiküszöbölni. (A tanulmány 2. részét következõ lapszámunkban közöljük.) 

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>