A kar­valy (Accipiter nisus)


Úgy hat éves lehettem talán, amikor túlélésbõl feledhetetlen példát mutatott nekem a természet. Az élmény olyan mélyen belevésõdött emlékeimbe, hogy ma is tisztán látom lehunyt szempilláim mögött…

…Sõt még most is végigcsorog a hátamon a veríték, mint akkor ott, a szentkirályi erdõ tisztásán, ahol a vadvirágok illatával terhes levegõtõl kergült õzbakok kóvályogtak a cserésben, egy-egy bizonytalan „légyott” reményében. Ilyenkor könnyebb meglesni õket, és kiválasztani a legerõsebbet, vagy elcsípni azt a hegyes agancsút, a gyilkost, amelynek fején tõrként meredezik a két ágatlan szurony, amivel a legerõsebb vetélytársát is tönkresilányította eddig. Ezért leskelõdünk itt, a szélsõ fák földre hajló ágai alól, hátunkat két fatörzsnek vetve. Elõttünk a lekaszált tisztás, rajta egy frissen rakott szénaboglya, amelybõl merészen döf az ég felé a tartórúd karhosszúságú darabja. Hegyében tövisszúró gébics tojója posztol. Fakult tollazata bizonyítja, hogy 16 napos kotlás után kikeltek a fiai, és most sincs ideje egy kis tollászkodásra, hisz éhes kicsinyei száját nem tudja betömni, csak ha látástól vakulásig robotol. Fészke a tisztás túloldalán lehet valahol, amerre elrepül rovarzsákmányával.

Az idõ múlását a boglya árnyékával mérem, amely lassan átlépdel a tisztáson az erdõ széle felé. Most éppen itt araszol elõttem, alig tíz méterre a rejtekünktõl, hegyében az õrködõ gébicscsel, amikor … amikor az árnygébics felszáll a fûbõl, de helyébe érkezik a valódi, a nagy vadász. Karmai között egy szöcskét szorongat. Most lehajol, hogy csõrével elcsendesítse a híres távugrót, amikor … amikor egy árnyék hull rá, mint derült égbõl a villámcsapás. Én csak annyit látok, hogy a szöcskefogó gébics hirtelen megnõ, és karvallyá változik. Karmai között meg – igen, jól látom – ott vergõdik az elõbbi vadász, a tövisszúró gébics, aki még most is hegyes karmaiban tartja a szöcskét. Csak akkor döbbentem rá, hogy a nagy vadászból zsákmány lett, amikor apám felemelte a puskát. Megfogtam kezét és odasúgtam neki: „A brenneke szétveri!” Ekkor õ golyócseréhez megtörte a fegyvert és… és a kattanásra felnézett a karvaly. Sárga szemeit rám emelte és – úgy hiszem – meglátta bennem a gyilkos szándékot, mert hirtelen elengedte zsákmányát és eltûnt a tisztásról. A halál karmaiból szabadult gébics felállt, megrázta magát, mint a tyúk a porfürdõ után, felszállt a boglyára és úgy folytatta tovább vadászatát, mintha mi sem történt volna.

  Nemcsak meglepett, de egyenesen sértõnek vettem ezt a fatalista viselkedést, mert én azt vártam volna, hogy hangos siránkozással panaszkodjon a környezetének… hogy mindennek leszidja ezt az orvtámadót, aki miatt kedves gyermekei szinte anya nélkül maradtak. Ehelyett õ tovább (!) vadászgatott szorgalmasan, mint akit semmi nem tud visszatartani a gyereknevelés magasztos feladatától.

Most – érett fejjel visszapergetve a dolgokat – értem meg igazán, hogy milyen nagy leckét adott fel akkor nekem a természet. A szöcske a gébics zsákmánya, õ meg a karvalyé, akire a vadász emeli fegyverét, akire… de érdemes ezen sokáig gondolkozni?… inkább fogdossuk tovább a szöcskéket, hiszen éhesek a fiókák!…

 

Leírása

Az öreg hím karvaly felül kékes palaszürke színû, hasoldalát szürkésfehér alapon feketésszürke mintázat tarkítja; a farkán négy-öt széles, sötét harántcsík van; a has- és begytájékát keskenyebb harántsávok, míg a torok tollait vékony, hosszanti rajzolatok díszítik. Oldalain néha vörhenyes árnyalatot mutat.

Az öreg tojó tollruhája felül szürkésbarna vagy palaszürke. Alsó teste fehéres alapon feketésbarnán vagy szürkésbarnán harántcsíkolt.

A fiatalok háta fakóbarna, a tollakat rozsdás árnyalatú szegély keretezi. Alulról fehéres vagy sárgás alapon foltosak; a torok és a begytájék cseppfoltjai barnás színûek, innen lefelé a hastájék fakószürkén harántsávozott.

A karvaly fehéres szemöldöksávja a tarkó hasonló színû foltjáig ér. Csûdje és viaszhártyája zöldessárga. Az öregek szivárványhártyája élénk sárga, a fiataloké fehéressárga. A hím súlya 120–160 gramm, míg a tojó 210–280 grammos is lehet. (Tudom, hogy a súly helyett tömeget kellene írni, de mit tegyek, ha a megszokás ilyen nagy úr nálam…) Az általam lemért két hím átlagsúlya 165 g volt, míg az öt tojó átlaga 234,5 grammot tett ki. Azt is mondhatnám, hogy a tojója galamb nagyságú, hímje 1/3-dal kisebb testû. A nemek közötti eltérés érzékeltetésére én a következõ méretek összehasonlítását tartom fontosnak: súly = 1/1,42; testhossz = 1/1,23; szárnyfesztávolság = 1/1,15 az arány a tojók javára. Ebbõl láthatjuk, hogy testsúlyban van a legnagyobb eltérés a két nem között. Röpkép-indexük (fesztáv osztva testhosszal) aránya 1/2,01 a hímeknél és 1/1,89 a tojók esetében, vagyis az utóbbiak aránylag valamivel zömökebbek, habár nagyobb termetûek.

Megjegyzem, hogy ezek az adatok kézbe vett madarakról származnak, ami irányadó lehet ugyan, de nem feltétlenül azonosak a szabadon szárnyaló madár röptével, ami sok külsõ tényezõtõl is függ. Például a szél irányától, erõsségétõl és attól, hogy a karvaly éppen milyen célból kelt szárnyra: mint átutazó, termikelõ, nászrepülõ, támadó esetleg mint menekülõ madár.


Elterjedése

Palearktikus elterjedésû faj, amelynek Portugáliától Kamcsatkáig, Észak-Afrikától (Marokkó, Tunézia, Észak-Egyiptom) az északi szélesség 69. fokáig, Kis-Ázsia, Irán, a Himalája és Japán vonalától a szibériai erdõs tundra határáig, sõt Arhangelszk környékén az Északi sarkkörig terjed a fészkelõterülete. Ezen a hatalmas élõhelyen hat alfaja alakult ki. A nálunk is fészkelõ és érdeklõdésünk fókuszába vett Accipiter nisus nisus elterjedési területe túlér Európa földrajzi határain, kivéve az északi vidékeket, ahol az erdõhatár állja útját területfoglalásának.

A fajra rámondhatjuk, hogy állandó és vándorló madár. Ezt úgy kell érteni, hogy az északon élõk télen délre vándorolnak, míg a mérsékelt égövben élõk egész éven át költõterületeiken maradnak vagy a környéken kóborolnak; az öregek csak szûkebb területen, míg a nyughatatlan fiatalok messzibb vidékre is eljutnak.

A vonuló populációk egy része Skandináviától délre telel, legfeljebb Korzika, Szardínia és Ciprus vonaláig, a merészebbek viszont átkelnek Egyiptomba, Szudánba, Nyugat-Afrikába vagy Arábia, Irak, Irán, Afganisztán és Nyugat-Pakisztán vonaláig is elkóborolnak. Egyes példányaik a Färöer-szigetekig sõt Izlandig is eljutottak, de itt nem fészkelnek.

A már sokat idézett költõatlasz szerint európai állománya 150.000 pár, amihez még hozzá kell venni az orosz költõállományt, melyet komoly felmérés hiányában csak megsaccolni lehet. Ez a terület újabb 150.000 párral járul hozzá az európai állomány népességéhez. Romániai állományát 180–300 párra becsülik az óvatos ornitológusok. Ezzel a népességgel még akkor sem dicsekedhetnénk, ha a valóság ennek többszöröse lenne.

 

Fészkelése

Madarunk nem kedveli a nagy kiterjedésû, zárt erdõket és a kopár, fátlan vidéket, ahol nincs lehetõsége fészkelésre. A tisztásokkal, irtásokkal szaggatott változatos állományokat szereti, ahol fiatalabb, tíz-húszéves fenyõültetvények tarkítják a lomhullató erdõt. Nagyobb parkokban is költhet, de még a nagyvárosok kiterjedtebb zöldövezetében és családot alapít néha, az irodalmi adatok szerint.

Vidékünkön én sokkal óvatosabb, félénkebb madárnak ismertem meg. Fészkét csak két vagy három esetben találtam az utóbbi 45 évben.

Igaz, hogy nem ûztem sportot a keresésébõl, csak egy tavaszon, amikor Arnold barátomnak akartam bebizonyítani fészekkeresõ tudományomat, mivel õ még sohasem talált karvalyfészket, pedig volt olyan esztendõ, amikor 150-nél több ragadozófészket leltározott fel egy 50 km-es körzetben.

Ekkor Tibi barátom hívta fel figyelmem a karvaly fészkére, amit a marosvásárhelyi Somostetõ túloldalán, az erdõ szélétõl úgy 150 méterre talált. Másnap együtt közelítettük meg a helyet, és távolról távcsöveztük a fészket, de a tegnapi karvaly nem jött haza. De még egy hét múlva sem jelentkezett, amibõl arra következtettünk, hogy elhagyta a cserefa törzse mellé, úgy öt méter magasba épített fészkét. Ez a tákolmány engemet a mátyásszajkó fészkére emlékeztetett, de annál laposabb volt és a padlóján át lehetett látni helyenként.

Most pedig térjünk vissza a nászrepüléshez, mert madáréknál is ilyen ceremónia elõzi meg a családalapítást. Tehát úgy március végén, április elején láthatjuk a párba állt madarakat, amint a felhõk alatt köröznek, keringélnek, néha alázuhannak, hogy hirtelen fordulattal újra a magasba törjenek.

Európa déli vidékein már áprilisban elkezdõdhet a fészkelés, míg a magas északi tájakon csak júniusban rakják le tojásaikat.

Az építkezéshez a hím hordja a száraz ágakat, míg a tojó beigazgatja azt a készülõ fészekbe. A hajlék fõleg a törzs mellé épül. Én az egyik fészket az ösvény fölé kihajló ágon találtam hajdanán. Építményét zöld ággal nem díszíti, mint néhány ragadozó, viszont háncsdarabokkal, mohával, fenyõtûvel béleli azt. Általában öt–tíz méter magasba építkezik.

Vidékünkön májusban rakja le a fészekalját, amely 4–6 (3–7) tojásból áll. A fiatal madarak gyakran csak 2–3 tojást tojnak. Ezek alapszíne halvány kékeszöld, ami vöröses-lilás vagy rozsdabarna foltozással, pettyezéssel tarkított. Átlagméretük 40,1 x 32,8 mm; a legnagyobb méretek 46,7 x 35 és 45 x 36 mm, míg a legkisebbek 35,3 x 30,6 illetve 35 x 28,4 mm. A tojások lerakása két-háromnaponként történik. A tojó a harmadik tojástól kotol.

 

A költési idõ 32–35 nap (Colin Harrison szerint), míg az elsõ tojástól az utolsó fióka kikeléséig akár 42 nap is eltelik. Csak a tojó ül a fészken, míg a hím eteti õt. Az elsõ két hétben a fiatalokat csak a tojó gondozza, eteti a hím által hordott, megkopasztott kisebb madarakkal. A fiókák a harmadik héten már magukra is esznek és 25–30 nap után kirepülnek a fészekbõl, de még egy ideig visszajárnak családi otthonukba enni és aludni.

Ellenségei a nagyobb baglyok, a nyest, héja, de néha a dolmányos varjú is kifosztja fészkét.

Hangja szaggatott ’gi-gi-gi-gi’ vagy ’kli-kli-kli-kli’, amelyet csak költési idõben hallat a fészek környékén.

A vonuló karvalyok októberben hagyják el a költõterületüket és márciusban térnek oda vissza.

A karvaly zsákmánylistája igen változatos, és fõleg apróbb madarakból áll. Az egér és a pocok táplálékának körülbelül 2%-át teszi ki. A tojó néha házi galambot, szajkót vagy foglyot is elvág, de elvinni nem tudja.

Néhány éve Marosvásárhely fõtere felõl igyekeztem a múzeum felé, amikor egy suhanó árny vágott végig a leparkolt, behavazott kocsik között, elmarkolt egy nem tudom honnan elõkerült fenyõrigót, amit utcahosszan cipelt magával, míg nagy nehezen felvágott vele, átlendült egy alacsony ház fölött és eltûnt egy távoli fenyõfa irányában. Eközben a fenyõrigó kétségbeesetten recsegett a karmai között (én sem tettem volna másként a helyében), de nem tudott szabadulni fuvarozójától… (A jó húsban levõ fenyõrigó úgy 100 gramm körül van, míg a tojó karvaly sem nyom többet 250 grammnál. Tehát a cipekedési arány 1/2,5: ez szinte kétszer kevesebb annál, amit elvárnak tõlem az õszi beszerzéskor, amikor 45 kilós pityókászsákkal lõdörgöm a piactól a kocsiparkolóig.)

 

Védelme

A 103/1996-os vadgazdálkodási törvény védelmet biztosít mind az éjjeli, mind a nappali ragadozó madarak számára. Sõt a 92/2000-es kiegészítõ határozat a karvaly elpusztítóját 250.000 lejes büntetéssel is sújtja. De ez a papírpáncél nem védi meg madarunkat sem a puskagolyótól, sem életterének beszûkülésétõl vagy a zaklatásoktól.

Azt már tudjuk, hogy 1950 és 1970 között a DDT hogyan mérgezte meg az állatvilágot, beleértve az embert is. Én csak azon csodálkozom, hogy a sok diplomás vegyész között nem akadt senki, aki a nyilvánosság elõtt magára vállalta volna e gyilkos szer keresztapaságát, vagy legalábbis a felelõsség egy részét. De a HCH- és a PCB-származékok is hasonló veszélyt jelentenek a szándékosan meg nem célzott élõlények számára is, noha érettük sem mond senki egy „mea culpát”.

A gyártó cégek vezetõitõl ezt nem remélem, hiszen õk eladták lelküket egy marék aranyért, és a napi bevétel számolása közben nincs idejük a bûnbánatra gondolni. Nyereségvágyból?… Tudatlanságból?… Vagy gonoszságtól indíttatva egy nemzedéket csaptak be, etettek meg vagy mérgeztek meg ezzel a lassan ható, sok nyomorúságot okozó vegyszerrel.

Bár kissé nyomasztóvá teszi a hangulatot, de nem fojthatom el magamban az emlékezést, amely az „Októberben, mikó-ó-ór megy a legény kato-o-o-nának” kezdetû katonadal elhangzása utáni idõbõl, 1964 õszérõl szállítja elém ezeket a képeket:

Ott álltunk, kopaszra nyírva, csórén… Civil ruhánkat, jól beporozva, egy papírzsákba dobták, majd fejünket, hónaljunkat és azt a tenyérnyi kis szõrzetet is úgy befújták „bolhaporral” a „katonaorvosok” vagyis a szanitécek, hogy azóta sem tudott rajtam meghonosodni nemhogy egyetlen ugri-bugri bolha, de még egy nyomorult lapostetûvel sem dicsekedhetek senkinek. Itt képzett orvosok „kezeltek” nemzedékeket éveken át, mert dicsõ hadseregünkbe csak bolha-irtotta regrutákat lehetett befogadni.

A nagy felismerés után kivonták a forgalomból a DDT-t, vagyis a nyugatiak hamar túladtak rajta, mi pedig ötven évre elegendõ mérget szereztünk be olcsón, amitõl még most, harmincöt év után sem szabadultunk meg.

A fajok sterilitása, a tojáshéj-elvékonyodás, a szervi betegségek következményei Nyugat-Európában még ma is néma vádlói az emberi kapzsiságnak. És akkor mire számítsunk mi, akiknek még ma is vannak rejtett készleteink ebbõl az alattomos méregbõl? Azért félek ma is minden rovarirtó szertõl, mert személyes felelõsséget senki sem vállal értük. De azért a 18–20 vetési varjúért sem, amelyek döglötten hevertek vagy nyomorultul vergõdtek egy tavaszi szántáson, ahol a felszínre vetett piros színû, csávázott kukoricából begyeltek elõbb…

Hogy miért kell nekem aggódnom a pusztuló fajok láttán? – azt nem tudom. Talán az önzõ rettegés – a nagy kérdõjel, hogy vajon mennyi jut nekem ebbõl a méregbõl közvetett vagy közvetlen úton? – szólal meg bennem ilyenkor. De ezt sem kell elítélni, mert sok egyedi aggodalomból tevõdik öszsze a faj féltése, születik meg a jövõ generációk védelme.

Most pedig, hogy a puskától és a méregtõl már „megféltettük” barátunkat, aggódhatunk egy keveset véletlenszerû, de önpusztító cselekedeteiért is. Igaz, hogy ezekért a balesetekért nem a karvaly a hibás, hanem… igen, kitaláltátok!… az ember. Mert ki tesz alattomos, átlátszó ablaküveg mögé kalitkába zárt tengelicét, kanárit, kenderikét?… Az ember. Ki köti át számtalan villanydróttal a légi szárnyasok vadászösvényeit?… Az ember. És ki sajátítja ki repülõgépei számára a légtenger portalan országútjait?… Csakis az ember.

Mert bátor kis vadászunk táplálékszerzés közben gyakran lesz a légvezetékek áldozata, vagy halálra zúzza magát az ablaküvegen, a téli ínség idején, miközben a kalitkában vergõdõ madárkát zsákmányának tekinti. Rámenõs, bátor, sebes röptû, fordulékony vadász a karvaly, zsákmányát a lombkoronából lesi, vagy épületek, bokrok takarásában suhanva váratlanul lepi meg, fogja el vagy üldözi tüskén-bokron át. Ilyenkor gyakran éri baleset, fõleg az olyan vidékrõl jött áttelelõket, ahol nincs villanydrót és nem volt alkalmuk kitapasztalni a civilizáció egyéb „áldásait”, akadályait.

Most pedig lépjünk át fél lábbal a solymászat mezsgyéjén, és bár annyit jegyezzünk meg e témáról, hogy a karvaly a szegényebb solymászok áhított madara volt hajdanán.

Ezt bizonyítja többek között az a levél, amelyet a székely nemzet küldöttei 1571. május 27-én adtak át a gyulafehérvári országgyûlésen a fõrendeknek sérelmeik orvoslása ügyében. Többek között azt is felpanaszolják, hogy: „…azonkippen vadat, madarat, eolwet, karuelt nem volt zabad vennunk…”, tehát a nemesek kisajátították maguknak ezt a vadászati módot. De ami nekik szórakozás vagy sport volt, az másoknak megélhetést jelentett volna, ha ez a jogfosztás meg nem történik.

Ezekre a történelmi adatokra is sort kerítünk egyszer talán, de most egy távoli országról hallott-olvasott hírt szeretnék feleleveníteni (Noblet híradása nyomán), amely az Afrikából haza térõ karvalyokkal történik meg évente.

Tunézia északi határán fekszik El-Havária városa, melyet még nem fedeztek fel a turisták. Ezért az év nagy részében jelentéktelen településként éli mindennapjait. Az õszi és tavaszi madárvonulások idején lakói a vadászatból élnek és fõleg a betanított ragadozó madaraik segítségével keresik meg a betevõ falatot.

Városuk kapujánál egy hegyfok emelkedik magasan a tenger fölé, a Cap Bon. Tavasszal ez a sziklacsúcs az utolsó pihenõhelye a Szardínia szigetére és az Olaszországba induló vándormadarak csapatainak. Itt pihenik ki fáradalmaikat, itt gyûjtenek erõt a tengert átszelõ, fárasztó újukra.

A hazatérõ karvalyoknak is ez a gyülekezõhelye, ez a dobbantója Európa felé. Az itteni vadászok – hagyományaikhoz híven – minden tavasszal ezekbõl a karvalyokból ejtenek fogságba néhányat (maximum hetvenet engedélyez a hivatal), ezeket betanítják és az ugyancsak Európába igyekvõ fürjekre vadásznak velük. Az ügyes solymászok naponta 10–20 zsákmányt fogatnak madarukkal.

Május végén megszûnik a madárvonulás. Ekkor összegyûlnek a karvallyal vadászók és ünnepélyes keretek között megválasztják a legjobb „solymászt”, aki egy évig viseli ezt a megtisztelõ címet. Közben a tunéziai solymász-szövetség felügyelete mellett szabadon engedik a karvalyokat.

Ez szép gesztus egy olyan nép részétõl, amely nem leigázza, hanem együtt él környezetével és tiszteli annak élõlényeit. A baj csak ott van, hogy a fogságból szabadult karvalyok egy hónappal lekésik a családalapítás lehetõségét, hiszen õk legkésõbb áprilisban már költõterületükön kellett volna hogy legyenek (a Cap Bon-on általában március 15. és április vége között vonulnak át az európai karvalyok).

Gondolom, ez a kis epizód is azt példázza, hogy a madárvédelem nem csak egyéni, esetleg nemzeti horderejû kérdés, hanem országokat, sõt földrészeket összekötõ közös gond, amelyre megoldást együtt kell keresnünk az eljövendõ generációk érdekében.

És azt is kiolvashatjuk belõle, hogy az egyedek, a fajok védelmét nem oldhatjuk meg másként, csakis az élõhelyük védelme, biztosítása révén.

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>