Az Etosha Nemzeti Park III.

A park  emlõseirõl

Afrikai elefánt (Laxodonta africana)

Az Etosha területén elefánt tehéncsordák és magányos hímek kisebb csoportjai találhatók. A tehéncsordákhoz borjak és fiatal bikák is tartoznak, ezek a 20–30 egyedbõl álló csoportok idejük nagy részét az erdõkben töltik. Száraz évszakban fõként éjszaka járnak az itatókhoz, de Olifantsbad  környékén nappal is láthatók.

Az elefántok  vízfüggõek, és a száraz évszakban a legtöbb ethosai itató környékén megtalálhatók. Szeretik a tiszta vizet, és amikor nagyon szomjasok, ha nem folyik a mesterséges itatóból a víz, de érzik a közelségét, végtelenül kártékonyak tudnak lenni, feldöntik a szélkerekeket, elszakítják a vezetékcsöveket, kitépik a sövényeket. Megelõzésként a park legtöbb vízlelõhelyét erõs betonfallal és sziklakerítéssel vették körül. Esõs idõszakban, amikor bárhol találnak vizet, ritkán láthatóak: az állatfajok közül elsõként kelnek vándorútra a park területén. Attól függõen, hogy a turista milyen évszakban érkezik, különbözõ színû elefántokat láthat, ennek a magyarázata, hogy a pocsolyák sara, amelyben fürödtek, ásványi összetételétõl függõen más és más színû: Okaukuejoban fehér, Halaliban és Namutoniban szürke elefántok járkálnak.

Ma sokkal több elefánt él Etoshában, mint a tizenkilencedik században, amikor csak átvonultak a területen. Számukat 1950-ben 50–60-ra becsülték, ma 2500 elefántot tartanak nyilván a park területén.

 

Fekete orrszarvú  (Diceros bicornis) 

Késõ délután vagy este járnak az itatókhoz, egész éjfélig. Ritkábban nappal is láthatók, leginkább kora reggeli táplálkozás közben. Száraz évszakban az itató környékén tanyáznak, míg csak egy másik orrszarvú, vagy egy oroszlán, esetleg elefánt el nem ûzi õket onnan. A látogatókat nem szeretik, ezért felvették azt a szokást, hogy inkább késõ este, a turisták távozása után járnak inni.

 

Fehér orrszarvú (Ceratotherium simum)

A Krüger Nemzeti Parkból telepítették be 1995-ben, a Halali és Namutoni közötti zárt területre, és akklimatizálódás után szétengedték õket a park egész területén.

 

Zsiráf (Giraffa camelopardalis)

Mindenhol elõfordul a park területén, még az alacsony füves síkságokon is, ahol az ember azt gondolná, hogy a növényzet túl alacsony ennek a fura alkatú állatnak a megélhetéséhez. Fõként  az akácosokat kedveli: a tövises bozótokat is egyforma magasságúra lelegeli. Ez különösen Namutoni és Klein Namutoni között figyelhetõ meg, ahol az Acacia reficiens fákat mintha kertész nyírta volna lapos tetejûre. Sok vita folyt arról, hogy a parkban élõ zsiráfok tönkreteszik az akácerdõket. A fáknak mégis jót tesz a legelés, mert a virágpor a zsiráfok fej- és nyakbõrére tapad, elõsegítve a távolabbi fák beporzását. Mivel nem vízfüggõ, zsiráfot  ritkán lehet látni az itatók  környékén.

 

Varacskos disznó (Phacochoerus aethiopicus)

Nagyon vízigényes, általában az itatóktól néhány kilométeres körzetben tartózkodik. Etoshai elterjedését  az itatóhelyek határozzák meg. Olyan helyeken lehet látni, ahol a vízhez vagy víztõl elvezetõ sûrû úthálózat létezik, amely adott esetben menekülésre is alkalmas mivel az oroszlánok szívesen vadásznak rájuk. Legnagyobb számban Namutoni környékén fordul elõ, minden itató mellett megtalálható.



Vörös tehénantilop (Alcelaphus buselaphus) 

Fõként a mopane-erdõkben él, esetenként a síkságra is kimerészkedik, fõként az esõs évszakban. Noha nem vízhez kötött, mégis szívesen oltja szomját az itatóknál.

A vörös tehénantilop legsûrûbben Ombika és Springbokfontein itatói környékén látható.

 

Nagykudu (Tragelaphus strepsiceros)

A park erdõs területein mindenhol elõfordul, fõként reggel vagy késõ délután jelenik meg az itatóhelyeken, nyílt szavannán csak nagyon ritkán lehet találkozni vele.

 

Szavannai állatok

E gyûjtõnév alatt említhetõ a vándorantilop (Antidorcas marsupialis), zebra (Equus burchelli), nyársas antilop (Oryx gazella) és a kék gnú (Cannochaetes taurinus), mivel rendszerint ugyanabban az élettérben tartózkodnak. A területvédõ gnú bikákat és gazellákat kivéve, a síksági állatok évszakonként vándorló életmódot folytatnak, annak ellenére, hogy a parkot körülkerítették. Az esõzések kezdetekor megindulnak keletrõl nyugatra tartó vándorútjukra, az Okaukuejo és Sprokieswoud közötti síkság felé, ahol az esõk alatt vízben bõvelkedõ füves területen világra hozzák utódaikat. Az esõzések után a mocsár déli peremén visszaindulnak kelet felé a Halali, Namutoni és Andani síkságokra. Mivel a többségük víz nélkül túlélésre képtelen, naponta akár 30 km-es utat is megtesznek, hogy a sivatagos legelõkrõl az itatókhoz érjenek. Minden itatóhelyen tömegesen lehet látni õket.

 

 

Hartmann-hegyizebra (Equus zebra hartmannae)

Majdnem minden hegyi zebra az Etosha nyugati részén, a látogatók számára zárt területeken él. Mégis az esõs évszak idején csordáik Ombika és Okukuejo itatóihoz vándorolnak, ahol ivás közben együtt láthatók a Burchell-zebrával. A hegyi zebra abban különbözik a Burchell-zebrától, hogy hiányoznak róla az árnyékos csíkok, lába

ik teljes egészében a patáig csíkozottak, lebernyegük fejlettebb és a hasuk fehér.

 

 

Dik-dik (Madoqua kirkii)

Ezek az eléggé apró állatok a namíbiai antilopok családjának a legkisebb termetû képviselõi. Fõként a Namutonitól keletre elterülõ tamboti-erdõkben láthatók. Monogám párkapcsolatban élnek, ami az antilopok között ritkaságszámba megy. A hím fejebúbján növõ vöröses szõrpamacsot két apró szarv fogja közre.

 

Feketeorrú impala (Aepyceros melampus)

Az impalák új vidékre nem egykönnyen terjeszkedõ állatok, és Etoshában csak azokra a területekre szorítkoznak, ahová az 1970-es évek közepén telepítették õket: Ombika, Halali és Namutoni körzete. Itt a mopane- és akácerdõkben tanyáznak. Ez a kecses állat, amelyet azonnal fel lehet ismerni a  fej két oldalán, a szemek fölött, a szarvtól orrközépig húzódó jellegzetes fehér csíkról, csak ritkán óvakodik ki a füves síkságra. Különösen tartózkodik attól, hogy nagy nyílt tereken vágjon át.

 

Deres antilop (Hippotragus equinus)

Ezt az állatot az elsõ tömeges etoshai betelepítés idején, 1970-ben légi úton szállították Khaudumból Namíbia északkeleti területeire. A karantén-fogságot csak kevés csorda élte túl.

Jelenleg fõként a M’baritól nyugatra fekvõ területeket látogatják.

 

Homoki antilop (Hippotragus niger)

1999-ben telepítették a park területére, a Karos-i vesztegzár után Namutonitól északra engedték õket szabadon. Egyetlenegy hím túlélõ maradt, amelyet Namutoni közelében,Twee Palms környékén lehet látni.

 

Oroszlán (Panthera leo)

Az etoshai oroszlánok egyedülállóak olyan értelemben, hogy minden példány esetében a FIV-teszt (Felin Immunodeficiency Virus – Macskafélék Immunhiány Vírusa) negatív eredményt hozott: ez a kór a legtöbb afrikai oroszlánpopulációt tizedeli. Ebbõl kifolyólag az Etosha park oroszlánjait szemelték ki arra, hogy 1988 folyamán szaporulatukból újranépesítsék a Pilanesberg Nemzeti Parkot. Az oroszlán vízfüggõ állat és minden etoshai itatóhelyen megtalálható. Egyes itatók (Okondeka, Rietfontein stb.) környékén jó bozótos rejtekhelyek találhatók, amelyek igen alkalmasak a prédaállatok becserkészésére.

 

Leopárd (Panthera pardus)

Az egyébként éjszakai és nem vízfüggõ nagymacska napközben is  gyakran felbukkanhat a  legelõk és itatók környékén: Morinda, Stark-mocsár, Rietfontein. Egyébként elég ritkán lehet megfigyelni.

 

Gepárd (Acinonyx jubatus)

Ezek a kisebb, foltos macskafélék az erdõs területek helyett a nyílt mezõket kedvelik, fõként a Leeubron és Halali környéki síkságokon láthatók. Elejtett zsákmányukat a hiéna vagy oroszlán gyakran elragadja. Amikor  a nagyobb ragadozók megjelennek, kevés esély van arra, hogy közelükben gepárdot  lásson a turista.

 

Foltos hiéna (Gevlekte hiena)

Többnyire éjszakai állat. Köhögésszerû hangjukat éjszaka gyakran lehet hallani a turistatáborokon kívüli területeken, fõleg Namutoni vidékén. Ennek ellenére, kora reggel, mielõtt viszszahúzódna odújába, gyakran látható a Nebrowni és Halali környéki síkságokon. Ez utóbbi helyen elõszeretettel tanyázik a vízvezetékcsövek közelében, egész nap ott lapul.

 

Csíkos hiéna (Proteles cristatus) 

Ez a hiénák családjába tartozó termeszevõ állat úgyszintén éjszakai életmódot folytat, de egy kicsi szerencsével késõ délután is látható a hideg évszakban, amikor fõ táplálékforrása, a termeszek tevékenysége megélénkül.

Nem vízfüggõ, ritkán vetõdik az itatóhelyek környékére. Rendszeresen elõfordul Okukuejo, Ombika közelében és a Fischer-mocsár partja mentén, ahol leginkább közvetlenül naplemente elõtt látható.

 

Méhészborz (Mellivora capensis)

Lévén, hogy ezek az állatok sem vízfüggõek, ritkán fordulnak elõ az itatóknál, de jóval gyakrabban a füves síkságon és az Acacia nebrownii-bozótokban. A legjobban úgy lehet felfedezni, hogy figyelni kell a kékszínû énekes héját, amely a bozótokon várakozik: ez a madár gyakran a kisebb rágcsálókra is vadászó méztolvaj mellé szegõdik, és alkalomadtán elkapja az ügytlenkedõ állat elõl a már elejtett zsákmányt. Egy élelmes méztolvaj a Halali turistatáborban éjjelenként rendszeresen ürítgeti a szemetes kukákat.

 

Afrikai vadmacska (Felis lybica)

A park egész területén elõfordulnak, és olyan itatók környékén, ahol a terep eléggé fedett, lesben állnak, az ivóhoz érkezõ galambokra és homoki  fajdokra vadászva. Kis szerencsével itt vadászat közben megfigyelhetõk.

 

Panyókás sakál (Canis mesomelas)

Mind éjjel, mind nappal látható a park egész területén. Kárt okoznak a turistatáborokban: mivel a látogatók etetik õket, annyira felbátorodnak, hogy kiszórják a szemetes kukákat vagy ellopják a kinn felejtett ételeket. Sajnos gyakran áldozatául esnek e kitörõ veszettség-járványnak, ezért nem ajánlatos a túlzottan barátságos sakálok közelébe menni. Gyakran lehet látni a ragadozók által hagyott dögök mellett. Nem vízigényes, csak akkor oltja szomját, ha a víz könnyen elérhetõ. Inkább kora reggel vagy késõ délután lehet megfigyelni az Okondeka–Wolfsness útvonal mentén.

 

Földi mókus (Xerus inauris)

Ezek az apró állatok is mindenfelé láthatók, fõként az utak mentén, még az úttesten is. Laza telepekben élnek földbevájt üregekben, fõként ahol a talaj megfelelõen puha. Az útról is megfigyelhetõk, amint a üregek mellett felágaskodva rágcsálnak a forró napsütésben, akárcsak a mi ürgénk. A turisták rossz szokása, hogy etetik õket, és az útra kimerészkedõ állatokat a következõ autó vezetõje, aki történetesen nem az utat figyeli, hanem az út menti fákon gubbaszkodó madarakat bámulja, kettesével-hármasával üti el a szerencsétlen mókusokat.

 

Csíkos monguz (Mungos mungo) 

A Namutoni táborban rendszeresen elõfordulnak, ahol rovarok, skorpiók és más gerinctelen állatok után szimatolnak, kutatnak. A családok több mint 30 fõs csoportokban járkálnak: érdekes módon a park egyéb területein már nem ennyire elterjedtek.

 

Sárga monguz (Cynictis penicillata)

A látogatók gyakran összetévesztik a földi mókussal ezt a kisemlõst: míg a mókus fehér hegyû farkát egyenesen maga után húzva fut, addig a monguz bundája inkább sárgás árnyalatú. Elõfordul, hogy a monguz a földi mókus üregébe telepedik, és rendszerint egerekre vadászik.

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>