Az Etosha Nemzeti Park IV.

Röviden a park madárvilágáról

Etoshában több mint 380 madárfaj fordul elõ, de közülük csak a leggyakoriabbakat ismertetem, amelyeket minden látogató könnyedén felismerhet a park területén.

 

Nílusi lúd (Alopochen aegypyiacus)

Testhossza 70 cm, nagy termetû, világos barna színû lúd. Szemfoltja sötét barna és a mellét is barna folt ékesíti, ezért repülés közben könnyen felismerhetõ. A nemek egyformák, a fiatalokról hiányzik a barna szemfolt és az elsõrendû evezõk nem fehér színûek. A nílusi lúd szinte minden vizes területen elõfordul, nagyon gyakori madárfaj Dél-Afrikában. Etoshában az itatók körül is megfigyelhetõk, de leggyakrabban a Namutoni melletti mocsaraknál láthatók. A hím sziszegõ hangot hallat, míg a tojó hangja morgó gágogás. Felszálláskor mindketten gyorsan ismétlõdõ gágogást hallatnak.

 

Füles keselyû (Torgos tracheliotus)

Közelrõl csupasz, pirosas színû fejbõrérõl ismerhetõ fel, amely lenyúlik a torkára is. Fekete színû, de mellfoltja és combjai tollazata fehérek, amely repülés közben is jól láthatók. A nemek tollruhája egyforma. A fiatalok sötétbarnák és hasonlítanak a fehérfejû keselyûre, de termetük sokkal nagyobb. Élõhelye a cserjés, bokros területek, szavannák de szárazabb vidéken is elõfordul, a Namíb-sivatag leggyakoribb keselyûfaja. Etoshában ritkább. Terebélyes fészkét fák csúcsaira építi. Magányosan, néha gyakran kisebb telepeket alkotva fészkelnek.

Állandó madár, de a természetvédelmi területeken kívül nagyon ritka, veszélyeztetett madárfaj. Hangja magas, fütyülésszerû.

 

Fehérfejû keselyû (Trigonoceps occipitalis)

Testhossza 80 cm. Az egyetlen fekete színû keselyû a régióban, amelynek harmadrendû evezõin széles fehér szárnyfolt található. Ez a szárnyfolt az evezõkön a hím esetében piszkosfehér, szürkés színû, csak a tojó esetében tiszta fehér. A fehér szín a madár nyakára és fejére is jellemzõ, a csupasz arc rózsaszínû, a csõre pedig narancssárga színezetû kékes csõrtõvel.

A szavanna cserjés vidékének ritka madara, ahol a fák tetején fészkel, rendszerint magányosan. A védelmet nyújtó rezervátumokon kívül ritkán fordul elõ.

 

Fokföldi keselyû (Gyps coproteres)

Testhossza 115 cm. A fehérhátú keselyûtõl (Gyps africanus) a gyakorlatlan szemnek, terepen való elkülönítése kissé nehéz feladat. Ha a két fajt együtt látjuk, a fokföldi keselyû rendszerint nagyobb termetével és halványabb színezetével különböztethetõ meg a fehérhátú keselyûtõl. Ideális látási viszonyok közt a fokföldi keselyû csupasz nyakának világoskék színe a meghatározó bélyeg.

A nemek hasonlóak. Élettere a félsivatagok, füves szavannák, amelyek közelében sziklapárkányokon, telepesen fészkel. A faj a régióban állandó, endemikus.

Elég gyakori keselyûfaj Etoshában. Hangja: kotkodácsoló és fütyülõ, amelyeket a dögök körüli étkezéskor és a fészeknél hallat.

 

Fehérhátú keselyû (Gyps africanus)

Testhossza alig 95 cm, az elõbb tárgyalt fokföldi keselyûnél (Gyps coproteres) kisebb méretû. Röptében, alulról nézve, vagy a táplálkozás közben szárnyukat kitáró madarak alsó fedõtollai fehér színükkel élesen elválnak az evezõtollak sötét színétõl. A nemek hasonlóak. Kisebb telepeken költ, füves szavannákon a fák csúcsán. Állandó faj, nagyon gyakori Etoshában.

Hangja rikácsoló kotkodácsolás és fütyülésszerû, amelyet leginkább evés közben és a fészeknél hallat.

 

Bukázósas (Terathopius ecaudatus)

Testhossza 55–70 cm. A legkönynyebben meghatározható sasfaj a régióban, amelynek fekete, fehér és gesztenyeszínû tollazata, kombinálva a jellegzetes szárnyalakkal és a rövid farokkal, teszik a bukázósast összetéveszthetetlenné a régióban elõforduló sasokkal. Repülés közben is könnyen felismerhetõ szögletes szárnyáról, ritka szárnyverésérõl és rövid farkáról.

A hím és a tojó az evezõtollak fekete-fehér árnyalatában különböznek egymástól: amíg a tojó fehér evezõtollainak keskeny fekete szegélye van, amely nem nyúlik ki az ujjakra, a hím evezõtollai fekete színûek.

A fiatalok neme meghatározható a szárnyprofilon látható barna szín terjedelmébõl, akárcsak az adultus egyedeknél. Jellemzõ élettere a szavannák világa, Etoshában gyakran látható.

Hangja igen hangos, ugatásszerû „kov-vah”.

 

Déli éneklõhéja (Melierax canorus)

Testhossza 48–63 cm. A térségben elõforduló két éneklõhéjafaj közül a déli éneklõhéja a leggyakoribb. Az öreg madarak a röptükben megfigyelhetõ széles fekete szárnyvégekben különböznek a piroslábú éneklõhéjától (Melierax metabates).

A nemek hasonlóak. A fiatalok barnás színezetûek.

A szavannát átszelõ utak jellemzõ útmenti madara. Az észak-keleti elterjedésük azonos a piroslábú éneklõhéjáéval. Gyakori, endemikus faj, amely állandó a térségben. Nevének megfelelõen hangja egy dallamos éneklés: „kleeuu-kleeuu-klu-klu-klu”.

 

Strucc (Struchio camelus)

Kétméteres testhosszával, a strucc messzemenõen a legnagyobb röpképtelen madár a régióban. A hím fekete színû, szürke nyakkal, túlnyomórészt fehér szárnyakkal és fakógesztenye színû farokkal. A tojó szolidabb megjelenésû, a testfedõk és a farok barnák, míg a szárny fehér színû.

Vadon élõ struccok ma már csak Észak-Namíbiában és a Kalaháriban találhatók,

Etoshában gyakoriak. Az összes többi egyed hibridtenyészetekbõl származik, ahol tollukért és húsukért tenyésztik õket.

 

Kék daru (Antropoides paradiseus)

Testhossza 100 cm. A kék darura a testéhez viszonyítva nagy fej, hosszú karcsú nyak és a megnyúlt harmadrendû evezõk jellemzõek.

A nemek hasonlóak. A fiatalok fakóbb színezetûek, mint a szüleik és ez leginkább a fejen észrevehetõ, emellett hiányzanak a hosszú, megnyúlt harmadrendû evezõik. A füves mezõk, karoo-bozótosok és mezõgazdasági területek alkotják élõhelyét. Kisebb csapatokban vagy párban lehet megtalálni õket, de a költés befejeztével a madarak nagyobb csapatokba verõdnek, amelyek néha több száz egyedet foglalnak magukba. A régió állandó, endemikus madara. Hangja hangos orrhang: „kraaaank”.

Kori túzok (Ardeotis kori )

A legnagyobb túzok a régióban, testhossza eléri a 135 cm-t. A fajra jellemzõ – a nagy méretén kívül – a sötét taraj és a nyak hátsó részén a vörhenyes mintázat hiánya. Száraz töviscserjések, félsivatagok jelentik élõhelyét, gyakran fák közelében elõfordul. A kori túzok állandó a régióban. Állománynagyságuk jóval alacsonyabb, mint a századfordulón: a populáció gyérülése a túlzott vadászattal és az élõhelyek pusztulásával indokolható. A régió természetvédelmi területein kívül esõ részeken rendkívül ritka, Etoshában viszont gyakran látható.

Hangja mély, rezonáns „oom-oom-oom”, amelyet a hímek hallatnak a párzási idõ alatt.

 

Feketefejû túzok (Eupodotis afraoides)

Kis termetû túzok, testhossza 52 cm. A térség legkönnyebben felismerhetõ túzokfaja, amelyre a fekete nyak- és hasmintázat, valamint a sárga láb jellemzõ.

A régióban az ssp. etoshae alfaj található meg, amely állandó és endemikus.

Reptében a kézevezõk fehér fonákja villan elõ, ez az egyik legmeghatározóbb elkülönítõ bélyeg a rokon túzokfajoktól. Élõhelyét a nyitott füves területek és bozótosok alkotják.

Hangja érdes és többször ismételt „kerrrak – kerrrak – kerrrak”, amelyet röptében és a földön egyaránt hallat.

 

Koronás bíbic (Vanellus coronatus)

Termetes bíbic, testhossza 30 cm. A régióban élõ bíbicfajoktól a fekete kalapja alapján – amelyet egy fehér glória szakít meg – könnyedén megkülönböztethetõ.

A lábai és a csõrtõ piros színûek, emellett jellegzetes szárnymintázattal rendelkezik.

A vörhenyes barna mell a has fehér színétõl egy keskeny fekete szegélyvonallal határolódik el. A nemek hasonlóak. Alacsonynövésû füves mezõk és legelõk jellegzetes madara. Költési idõn kívül kisebb csapatokba verõdnek és más bíbicfajokkal társulnak. Gyakori és állandó madárfaj Etoshában.

Hangja, hangos, reszelõs „kreep”, amelyet nappal és éjjel is hallat.

 

Katonabíbic (Vanellus armatus)

Etosha legkönnyebben azonosítható bíbicfaja a katonabíbic, jellemzõ tollazata fehér, fekete és a szürke színezetû. A nemek hasonlóak. Kötõdik a vizes élõhelyekhez, amelyek mezõk és füves területek szomszédságában találhatók. Költési idõn kívül csoportokba verõdnek. A térség gyakori, állandó madárfaja.

Hangja erõsen csengõ „tink-tink-tink”, amelyet rendszerint izgalmi állapotban hallat.

 

Pettyes ugartyúk (Burhinus capensis)

A térségben elõforduló két ugartyúkfaj közül a pettyes ugartyúk a legtermetesebb, testhossza 44 cm. Nevét a test felsõ részén található kifejezetten pettyes mintázatról kapta. Éjszaka aktív. A nemek tollruhája hasonló. Jellegzetes élõhelye a füves mezõk és szavannák. A térségben állandó és gyakori madárfaj.

Hangja emelkedõ, majd csökkenõ erõsségû „whiw-whiw-whiw”, amelyet leginkább éjszaka hallat.

 

Villásfarkú szalakóta (Coracias caudata)

A villásfarkú szalakóta jellegzetes ismertetõjegyei a hegyes, megnyúlt szélsõ faroktollak, valamint a lilás orgonaszínû mellmintázat.

A téli vedlési idõszak után a felnõtt madarak elveszítik megnyúlt szélsõ faroktollaikat. A fiatalokat a többi szalakótafajtól a lilás mellmintázatuk alapján különböztethetjük meg. A szavannák jellegzetes költõmadara, amely állandó a térségben. Gyakran látható magányosan a fák csúcsaira kiülve, ahonnan vadászni szokott, akárcsak a mi szalakótánk. Hangja rikácsoló-sikító.

 

Villásfarkú drongó (Dicrurus adsimilis)

A régió egyedüli teljesen fekete madara, amely mélyen vágott villás farokkal rendelkezik, és a gébicsfélékhez hasonlóan a terület egy magasabb pontjáról vadászik. A nemek tollruhája hasonló színezetû. Az erdõs vidék és szavannák képezik fõ élõhelyét. Állandó és gyakori madárfaj a térségben.

Hangja változatos reszelõs, visító hang. Gyakran a ragadozó madarak hangját is utánozza.

 

Szövõpinty (Philetairus socius)

A szövõpintyekre jellemzõ a fekete állfolt, pikkelyes hátmintázat, valamint a testoldalakon található fekete mintázat. Ezek a bélyegek teszik a madarat könynyen felismerhetõvé és a többi szövõpinty fajoktól elkülöníthetõvé. Telepesen költenek, hatalmas közös fészkeket építenek a nagyobb fák oldalágaira, amelyek a távolból szénakazalszerûnek tûnnek.

A nemek hasonlóak. A fiatalokról hiányzik a fekete torokfolt. A térség állandó, endemikus madárfaja.

Hangja csiripelõs „csikker-csikker”, amit repülés közben hallat.

 

 

 

Köszönetnyilvánitás

Ezúton szeretném köszönetemet nyilvánítani Kovács Szabolcsnak, aki velem tartott Dél-Afrikába, és önzetlenül segített két hétig tartó megfigyeléseim során az Etosha Nemzeti Parkban.

 

 

Irodalomjegyzék

Versfeld, W. – Osborne T. (2003): Etosha National Park, Venture Publications, Windhoek, Namíbia

Sinclair, I. – Hockey, P. – Hayman, P. – Arlott, N. (1996): The larger illustrated guide to Birds of  Southern Africa, Struik Publishers, Cape Town

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>