Távcsővel a dél-afrikai Krüger Nemzeti Parkban

Mit tudunk mi, átlagos délkelet-európaiak a Dél-afrikai Köztársaságról? Talán csak annyit, amennyit elsőre elmond a neve is: egy köztársaság valahol Dél-Afrikában. Esetleg fölrémlik valami a Kimberley-i világhírű gyémántlelőhelyekről, a Christian Barnard által végzett első szívátültetéséről, vagy a xhosa törzsfőnök bebörtönzött fiáról, Nelson Mandeláról, akit politikai fogolyból köztársasági elnökké emelt a közakarat. De egyebet…
Gyermekkoromban, szinte véletlenül szereztem tudomást erről az országról. Valamelyik dédszülő örökségeképp, szüleim házában a padláson még megmaradt néhány nagy, újságformátumú, ujjnyi vastag kartonba foglalt kötet: a Vasárnapi Újság összegyűjtött példányai a XIX-XX. század fordulójáról. Ami akkortájt ezekből talán a legjobban érdekelt, a számos folytatásos regény, amelynek ugyan a következő számát eredeti olvasói hetente egyszer kapták kézhez, de én most azonnal rákereshettem a következő fejezetre. Aztán a különféle, napjainkban már nevetségesnek tűnő hirdetések, illetve amire még emlékszem. Pl. cingár hölgyeknek kebeldúsító szer, telteknek karcsúsító halcsont-fűző, a korabeli gavallérok pedig megtudhatták, honnan rendelhetnek sérv- vagy bajuszkötőt, esetleg sikkes nadrágtartót. De az 1899-1902-as évekből találtam érdekes haditudósításokat is az angol-búr háború menetéről. Ekkor olvastam először a derék, többségükben holland eredetű telepesekről, akik benépesítették az afrikai kontinens déli csücskét, a Transvaal és Orange folyók környékét, megalapítva a búr köztársaságot (búr – a boer holland szóból, ami földművelőt, parasztot jelent), állattenyésztő, földművelő és bányaművelési tevékenységet folytatva. Tekintve, hogy a terület altalaja rendkívül gazdag ércekben, de szénben, sőt gyémántban is, no meg 1896-ban itt valóságos aranymezőket fedeztek föl, amelyek napjainkban a világ aranytermelésének 45 %-át szolgáltatja, magukra terelték a brit oroszlán irigykedő tekintetét. Ez több szakaszos háborúhoz vezetett, amelyet a vitézül harcoló piciny búr hadsereg végül is elvesztett. Mai napig is emlékszem még egyes korabeli fényképekre, az angol ágyúk és lövedékek képére, vagy a bur telepesek államelnökének köpcös alakjára: Paul Krüger elnök látogatására a búr lövészárkokban.
Később már mint biológus olvastam valahol erről a háborúról, amely furcsa módon, de a telepesen költő vízimadarak sorsában is lényeges változást hozott. Ezeknek a lesekben, rajtaütésekben bővelkedő csatározások során bizonyosodott be, hogy az adott körülmények között mennyire nem megfelelő az akkori európai hadak igen látványos, bár most lényegesen előnytelen egyenruhája. Míg az angol csapatok kék-piros, kéttenyérnyi aranyszínű vállrojtos, súlytásokkal telehintett egyenruhája a harcmezőn messziről virított, a búr hazafiak háziszőttes, vagy bőrből szabott öltözete valósággal belelolvadt a környezetbe. Aztán meg a tisztek magas, tollforgóval ékes csákói valósággal vonzották a szemet, s a gyakorlott búr vadász vagy farmer csak egy arasszal kellet lejjebb célozzon, hogy homlokon találja a cifra angolt.
Ezután eszméltek föl nemcsak a brit hadvezetés nagyjai, hanem a többi európai országokéi is és a későbbi háborúkat, így az első világháborút is, már terepszínű – a zöld, barna vagy a szürke különféle árnyalatai – egyenruhákban vívták meg, a díszes, kócsagforgós csákók pedig a múzeumokba kerültek. Ezidőben kezdtek kimenni a divatból a korabeli dámák mosdótálnyi, különféle tollakkal, de akár egészben kipreparált madarakkal is ékes kalapjai is és a madártelepek, ahonnan a kócsag- és gémtollak kerültek, legalább is a tollvadászok-tollkereskedők részéről kegyelmet kaptak.
Igaz, későbbi nexusaim a Dél-Afrikai Köztársasággal csak annyira szorítkoztak, hogy az általam meggyűrűzött többezer küszvágó csérből kettő ebben az országban került kézre, megjelölésük helyétől több, mint 8000 kilométerre. Aztán meg egyik kedves íróm, az angol Wilbur Smith izgalmas kalandregényeiből is több játszódik le ezen a vidéken, természetes, hogy szívesen ellátogattam volna ide, ahol még megmaradtak a csodás afrikai fauna elemei, amelyeket mindeddig csak könyvből, fényképekről, filmfölvételekről ismertem.
Gyermekkori álmom volt eljutni a Fekete Afrikába, a földrész belsejébe, talán követni a nagy magyar Afrika-fölfedezők, híres vadászok lábnyomát. Az előbbiek közül gondoljunk csak Magyar László, földrajzi felfedezőre és néprajzkutatóra, aki 1849-1854 között a Zaire mellékfolyói között derített föl ismeretlen vidékeket. Vagy gróf Teleky Sámuelre, akinek az 1887-1888-as expediciója berajzolta addigi földrajzi ismereteink legnagyobb megmaradt foltjába nem csak Nagy Hasadékvölgy (Great Rift Valley) jelentős részét, de a Rudolf- és Stefánia tavak vidékét is – manapság Turkana és Chew Bair-nak nevezi őket a fölébredt feketék nemzeti önérzete. Ugyancsak ő fedezte föl Észak-Kenyában azt a vulkánt, amely ma is a nevét viseli, elsőnek mászta meg a Kenya-hegy csúcsát, s jutott el a Kilimandzsáró hóhatáráig. Aztán meg ott van Almássy László, akiről nemcsak a nagysikerű film: Az angol beteg központi alakját mintázták meg, de szaharai útjai a sivatagkutatás tudományába is örökre beírták a nevét. Tágabb értelemben ide sorolhatnánk gróf Benyovszky Mórt is, aki 1776-ban király lett Madagaszkárban, hisz e sziget, amelyet a kontinestől a Mozambiki-csatorna választja el, földrajzilag szintén Afrikához tartozik. És, hogy a hölgyek se maradjanak ki a fölsorolásból, említsük meg a sepsiszentyörgyi születésű Sass Flórát, aki férjével, az angol Samuel White Baker-rel a Nílus forrásvidékének kutatásában szerzett magának maradandó nevet. Annál is inkább, Hajnalcsillag – Myadue, ahogyan a bennszülöttek nevezték – több esetben mentette meg nem csak férjét, hanem magát az expedíciót is és ezzel együtt a tudományos eredményeket. Aztán meg Kittemberger Kálmán, meg Széchenyi Zsigmond, akiknek úti leírásait, vadászkalandjait valósággal faltam ifjúságom idején – mindezek örökre beoltottak afrikai nosztalgiával.
Amikor később, korosztályomhoz, társadalmi helyzetemhez képest négy kontinens számos országában, viszonylag sokat utazgattam, az általam igazinak vélt Afrikába csak nem jutottam el. A Földközi-tenger déli partjai – Marokkó és Tunisz – ahova a sorsom elvezényelt, nem is keltett bennem Afrika-benyomást, hisz majd olyanok, mint az északi rész európai államai, legfeljebb több a pálma, templomtorony helyett minaretek rajzolódnak az égre és sötétebb bőrűek az emberek. Számomra Afrika a Szaharától délre kezdődne, az elefántok, zsiráfok, vadbivalyok honával, ahol bömböl az oroszlán, zebraménesek legelnek, s a lakosság villogó fogú, gyapjashajú néger. (Különben később megtanultam, hogy az őslakosságot nem illik lenégerezni, sőt, a kaffer szarvasvarjút, kafferbivalyt sem szabad jelenlétükben egész nevén említeni, nehogy félreértések származzanak, az önérzetes afrikai inkább színesnek hívatja magát).
Egyszer ugyan fölbukkant egy alkalmom, magyarországi barátom képében, aki fölajánlotta, hogy betársulhatok dél-afrikai útjába, s magával visz a Krüger Nemzeti Parkba, amelyet modern világunk nyolcadik csodájának tart. Mivel az utazáshoz elsősorban pénz szükségeltetik, ami gyéren terem egy magamfajta öregedő kutatóbiológus számára, fájó szívvel mondtam le a lehetőségről. Nemsokára ezután az Interneten képeket is találtam a parkról, amelyeken hatalmas elefánt vagy kafferbivalyok csordája vág át a terepjáró előtt, rajtuk túl, az aszfaltos út folytatásán pedig 5-6 gépkocsiból meredeznek a távcsövek, kamerák lencséi a látványra. Illúzióromboló indiai meg nepáli élményeimre gondolva, no meg a tanmese rókájának savanyú szőlőjével próbáltam vigaszalni magam az elmaradt utazásért.
Aztán új lapot osztott a Sors. Azzal kezdődött, hogy szokásom ellenére a fizetés mellé, amit a családi egyezség íratlan szabályai szerint teljességében haza illik vinni, némi pluszpénzeket tudtam szerezni. De a pénzhez alkalom is kell, ami úgy adódott, hogy a kedves barát ismét értesített, hogy vele tartanék-e, ha Dél-Afrikába hetedszer, a Krüger Nemzeti Parkba ötödször újra útnak indulna? Most már igent mondhattam, annál is inkább, hogy barátom gyakorlatikag mindent kitűnően elintézett. Meglepően kedvező áron váltott röpjegyet, elrendezte a park bejárására szolgáló terepjáró kisbuszt, sátorhelyet bérelt az ottani táborokban (camp), hisz a bungalow-k bére már lényegesen meghaladta volna anyagi lehetőségeinket. Sőt, mi több, az utazás időtartamára a lehető legtöbb holdvilágot is bekalkulálta, ami sátorozás esetetében nem megvetendő előny. Amit nem tudott elintézni, az a román állampolgárok számára előírt dél-afrikai vízumkényszer megkerülése, de kétszeri bukaresti úttal, meg a konzulátus romániai alkalmazottjainak szokásos arrogánciája lenyelésével megoldódott ez is.
Most pedig a Johannesburg-i Tembo nemzetközi röptér hangyanyüzsgésében várom, hogy a föladott csomagjainkat szállító futószalagon meglehetősen kopott útitáskám is megjelenjen, ez a szokottnál is testesebb, hisz a bő két hétre bepakolt személyes holmiaim mellett a táborozáshoz szükségesek is benne vannak. A jó harminc éves sátor, amely ugyan csupán kutyaólnyi, de összehajtva csak akkora, mint egy termetesebb vekni, az izoprénes pokróc, ez bár kemény fekhelyet ígér, de valamivel kisebb-könnyebb mint a fölfújható derekaljak, no meg a háromlábú kisszék, ezt fájdogáló térdizületeim kímélésére szoktam táborozásra magammal vinni. Öreg tácsövem a fotofölszereléssel együtt velem volt a gép kabinjában, utazások alkalmával nem is szoktam kiengedni őket a kezemből.
Ami most furcsának tűnik, hogy habár gyermekkori álmaim felé tartok, nem érzek különösebb megilletődést. Gondolom, a három kontinensen átmenő, hosszantartó utazás nehézségei, a későre megvalósult vágyak hozzák, de valahogy úgy vagyok mint bármelyi más röptéren, ahol mindeddig megfordultam. De majd a Krüger…
Letaba avagy Pillantás a hídról
Szeretném remélni, hogy a drámaíró Arthur Miller megbocsátaná, hogy ismert darabjának címét eloroztam, hisz azt is hozzá tettem, hogy az a bizonyos pillantás a délafrikai Letaba folyó hídjáról történik. Aztán meg nem átvitt értelemben, valami lélektani-szociális probléma bonyodalmaiba, hanem – barátom szavai szerint – a világ nyolcadik csodája fele, a Földünk egyik legnevezetesebb vadparadicsomába.
Mindig felbőszülök, amikor szegény, jobb sorsra érdemes Duna-deltánkkal kapcsolatban használják ezt a jelzőt, mert sajnos, majd félévszázada itt nem paradicsimot, hanem örökösen csak azt a bizonyos ármánykodó kígyót látom, napjainkban már főleg kacsalábon forgó luxusvillák vagy veszettül száguldó, 300 lóerős motorosbárkák képében. De most nem a Duna torkolatvidékén vagyunk, hanem a Dél-afrikai Köztársaság Paul Krüger, a Transvaal Köztársaság hajdani elnökéről elnevezett nemzeti parkban, alattunk meg a Letaba folyó csobog.
Hogy a “vadparadicsom” jelző nem csak elcsépelt frázis, amit olyan előszeretettel lobogtatnak az utazási irodák szórólapjain, már a tegnap este folyamán nyilvánvalóvá vált a campben, ahova éjjelezni behúztunk, hisz a Park területén csupán jólszervezett, állattámadások ellen megerősített s a tábori kényelem számos tételével ellátott táborokban szabad megaludni. Nos, a tábor mellett alig valamivel elsötétedés után, ami a trópusokon számunkra meglepően hirtelen áll be, közvetlenül a táborkerítés mellett megjelent egy hatalmas elefántbika. Persze, nincs ok aggodalomra, az itteni campeket cementbe ágyazott vasoszlopokra feszített vastag drótháló fogja körül, amelyeket acélsodronyok tesznek biztosabbá, fölötte több sor csupasz elektromos vezeték. Mindezek ugyan távoltartják az idelátogató hiénákat, de az elefánt kényelmesen át tudott volna nyúlni a kerítés fölött, hogy nyakoncsípjen valakit az itteni oldalon bámészkodókból. De nem ez történt, nyugodtan álldogált pár lépésre, néha kissé ide-odadőlve oszloplábain, miközben ormányával a szájához emelt egy-egy köteg füvet, s hogy ezzel is jelezze békés szándékát, időnként halk, visításszerű hangokat hallatott. Kétségkívül igen öreg állat lehetett, hatalmas de asszimetrikus agyarpárjához foghatót egész utunk alatt nem láttam a többszáz elefánt között, amelyek a távcsövem elé kerültek. Hogy miért jött pont ide a tábor mellé, miért választotta a rendelkezésére álló, majd 2 millió hektáros vadonból éppen ezt a helyet? Nézői szerint kommunikálni szeretett volna az emberekkel, akiknek részéről hosszú élete során soha semmilyen ellenséges megnyilvánulást nem tapasztalt. Tehát idejött, akár az a vastagfarkú galágó, amelyik a sátrunk melletti évszázados fán készített magának fészkpihenőt, s hangos kiáltozásaira a szomszédos mopanifáról Dél-Afrika piciny baglya, a szenegáli füleskuvik kontrázott. Vagy a szürkearcú cerkófmajmok, ezek a fakoronákon keresztül ugorják át az elektromos kerítést, és fosztogatják a táborok szemeteskukáit. No meg félelmetes hiénák, amelyek ott cirkálnak egész éjjel a kerítés másik oldalán, s akikről mindenfele figyelmeztetőtáblákat helyeztet ki a Park kezelősége.
Már ez a kis epizód is meggyőzött arról, hogy itt az állatok embertől háborítatlanul élnek, zaklatásuk, vadászatuk szigorúan tilos, s az egész turisztikai tevékenység a természetes környezet messzemenő tiszteletbentartásával működik. S ha visszaidézem a sokezer állat képét, amelyek alig vetettek pillantást a mellettük elhaladó kocsinkra, világos számomra is, hogy valóban a Föld egyik utolsó állatparadicsomában járunk.
No de most épp a Letaba hídján vagyunk, ami többek között abban különbözik a közönséges országúti hidaktól, hogy a két hídfő kivételével meg szabad rajta állni, sőt, ki is szállhatunk a kocsiból, ami a campek, megfigyelőkunyhók, kilátók stb. kivételével a park területén szigorúan tilos, s alaposan szemügyre vehetjük a tájat s az élőlényeket.
Mostanság a Letaba vize gyéren csordogál, medrében mindkét irányban eltekinthetünk néhány kilométerre. A bal part menedékes, vöröses, vastartalmú laterithomok borítja, míg a jobb part többnyire sziklás, a mederben is sokfele láthatóak az asztalnyi vagy gépkocsinagyságú, okkerbarna tömbök, amelyeket még nem morzsolt szét a víz könyörtelen türelme. A mederben néhol nádfoltok, a partokat mindkét oldalon bozót fedi, amiből helyenként hatalmas fák koronái emelkednek ki.
A hídon ért első benyomás a penetráns, csípős guanóbűz. Mindenttudó vezetőnk elárulja, hogy a híd tartógerendáin denevérek- illetve gyümölcsevő, tengerimalacnyi repülőkutyák telepe van, ez a szaglószervünk elleni támadás oka. Megtörténik, mondja barátunk, hogy az áradó folyó elérte a híd alvázát, s kiöntötte a denevéreket is tanyájukról, de ez már több éve esett meg utoljára, ami most nagyon is nyilvánvaló, de nem akadályoz meg, hogy szétpillantsunk a hídról.
A hidat valóságos fecskerajok röpködik körül, vezetőnk tapasztalt szeme 3-4 sarlósecskefajt s ugyanannyi fecskét különböztet meg. Afrika bővelkedik ezekben a fajokban. Én beérem a korábban megismert abessziniai fecske, meg legkedvesebb madaram, a hazai fekete frakkos, fehérmellényű füstifecske azonosításával. De figyelmünket inkább egy hatalmas nyergesgólya köti le, amely távolabb halászik a Letaba sekély vizében. Gyönyörű fehér-fekete madár, homlokán sárga csíkkal. Tekintélyes méretű korallpiros csőre kissé fölfele hajlik, közepén nyeregszerű fekete folttal, amelyről a nevét is kapta. Odébb magányos nílusi lúd álldogál, fahéjbarna-szürke és fehér mintázata ismerős: sok évvel ezelőtt alkalmam volt leírni első romániai bizonyítópéldányát.
Valamivel távolabb óriásgém várakozik türelmesen egy folyóparti tócsa mellett. Ugyancsak jókora madár, majdnem kétakkora, mint itthoni vörösgémünk, csőre, akár egy világháborúkori szurony. Mozdulatlan tükörképe csak olyankor rezdül meg, ha a közelében nagyobb hal vet fodrot. Afrikai harcsa lehet, vagy valamelyik szájköltő sügér – a Parkból mintegy 5o halfajtát írtak le. Nem messze tőle egy kék gém leskődik, egészen a víztükörre hajolva. Most lecsap, s fickándozó, ujjnyi halacskát emel ki. A fölötte hajladozó nádszálak egyikén egy fehér-fekete halkapó leskődik, a víz szélén húzódó homokcsíkon pedig egy pirosszemű- és lábú, sárga csőrű vízityúk vág át.
A másik oldalon néhány homályos barna folt mozdul kényelmesen. Csak rájukfókuszálva a távcsövet jövök rá, hogy délafrikai nugartyúkok. Homokszínű tollruháik ugyanúgy beleolvadnak a környezetbe, mint az itthoniaké, nagyságuk, viselkedésmódjuk is hasonló.
Néhány ismerős madarat is látok a sok idegen között. Lám, az egyi parti fa kiálló ágán európai szalakóta üldögél, akár a miénk is lehetne. Sőt, a magasból lehallatszik a gyurgyalag ismerős kiáltása, s föltekintve, észre is veszem a madarat. Érdekes lenne egy tömeges gyűrűzési akció, ki tudná megmondani, Európa melyik vidékére térnek haza költeni? Mert a madárnak ott a hazája, ahol fészkel, a költő fajok helytelen megnevezése a nyári vendégmadár. Hisz hol lehetne otthon, ha nem a fészkelőterültén?
Továbbkeresve, kerül még két hazai ismerős: szürke gém és nagy kócsag, ugyanazon fajok, amelyeket még a Duna-deltájában tanulmányoztam, érthető, hogy helyettük inkább az itteni őshonos fajok felé fordítom a távcsövet.
A sok madár után illene valami egyebet is látni, s ahogy lepillantok, közvetlenül a híd alatt egy homokpadon észreveszek egy jókora krokodilust. Partravetett fatörzsként hever, fejjel a folyó irányába, ahol veszély esetén egyetlen mozdulattal eltűnhet. Nyilván napenergiával tölti föl magát a korai sugarakból. Még nem az a tonnányi, százfogú szörnyeteg, amely képes vízberántani a kifejlett kafferbivalyt, sem amivel a horrorfilmek ijesztgetik a jámbor nézőt. Jó két méter körüli fiatal, amely elsősorban halakkal táplálkozik, de már képesnek látszik arra, hogy vízimadarakat, vagy akár kisebb antilopot is a víz alá rántson.
A jellegzetes afrikai nagyemlősök közül elsőnek egy csapat víziantilopot vehetek szemügyre, a partoldalban legelésznek az erdőszélen. Nagyságuk, tartásuk, afrikai voltukhoz képest dús szőrruhájuk, gímszarvasokra emlékeztetnek, de vörösbarna helyett szürke csuhát hordanak, fartájon ferde fehér csíkokkal, a csapatbika fejét pedig kissé előregörbülő, sokgyűrűs tülökszarv – és nem aggancs – díszíti.
Majdnem a hídfőhöz ereszkedik egy impala, a Park leggyakoribb antilopfaja, hisz itteni állományát legalább 130.000 főre becsülik. Főszínei a barna különféle árnyalatai, de hasoldala fehér, farán és farkán fekete sávjai is vannak. Valamivel erősebb testalkata van a mi őzünknél. Itt is csupán a bak – csak nagytestű antilopok esetében beszélhetünk bikáról – visel kétszeresen görbült, lantformájú szarvakat. Fontos zsákmányfaja oroszlánnak, leopárdnak, gepárdnak.
A folyómederben, a hatalmas sziklatömbök között néhány víziló háta látható. Bizonyára egy mélyebb részbe igyekeznek átgyalogolni. S hogy fényes nappal is sétálnak, szintén a Park különleges védőintézkedéseit dicséri, máshol sokkal óvatosabbak. Ugyanez érvényes egy kisebb kafferfbivalycsapatra is, köztük egy remek trófeával büszkélkedő öreg bika.
Remélem, máskor jobban és közelebbről vehetem szemügyre Afrikának e két jellegzetes nagyemlősét, de most már mennünk kell. Több kocsi is megállt utánunk a hídon, utasaik távcsöveznek, fényképeznek, illő fölszabadítani a hidat, illetve megszakítani a hosszúra elnyúlt pillantást, s folytatni utunkat a következő megfigyelőhely fele.

folytatjuk…

One Response to Távcsővel a dél-afrikai Krüger Nemzeti Parkban

  1. Incze Éva szerint:

    Köszönöm!Úgy van leírva, hogy olvasás közben mindent magam előtt látok s a képek segítségével teljes a kirándulásom…

  2. Incze Éva szerint:

    ..és megint átolvastam, de jó, hogy nem én, hanem Dr.KJB nézelődött a hídról,és számolt be a látottakról…

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>