Az Etosha Nem­ze­ti Park I.

Miért került a zsiráf egy erdélyi magazin címoldalára?

Ez év május-júniusi számunk megjelenése után sok ismerõsöm állított meg, vagy olvasóink telefonon tették szóvá, hogy mit keres a címlapunkon a zsiráf, mi köze az Erdélyi Nimródnak, Erdélynek ehhez a hosszú nyakú afrikai állathoz? Ahhoz a csudalényhez, amelyikrõl a székely bácsi, miután az állatkertben jól megbámulta, nemes egyszerûséggel kijelentette: „Ez olyan állat, ami nem is létezik!   Ha elindul, ejsze, valahonnan jön, vagy valamerre megyen!”

Nos, a válasz egyszerû: a szerzõnek, aki az állatok imádója, gyerekkori álma volt évtizedeken keresztül, hogy eljusson Afrikába, a fura állatok világába – nem lelõni, hanem csak megcsodálni és lefotózni, lefilmezni õket. Álmomat 2004 februárjában sikerült valóra váltani,  és noha nagykésõre is, de „megláttam” Afrikát. A két hét alatt felgyûlt páratlan élményeket, természetfotós, természtbarát és nem utolsó sorban természetvédõ tapasztalataimat szeretném itt megosztani a kedves Olvasóval, ugyanis én nem puskacsövön keresztül szemléltem Afrika természeti csodáit, mint közismert elõdeink. És még valami: az Erdélyi Nimród elsõsorban az igaz természtbarátok, természetbúvárok, és tisztességtudó vadászok, a környezetet féltõn óvó emberek képeslapjává nõtte ki magát. Világunk zsugorodni kezdett: a szenynyezõdés, az élõvilág pusztulása mindenütt gond, a Székelyföldön, Erdélyben, Európában és Afrikában egyaránt hisz ezen a csodálatos kontinensen  is mi európaiak, fehéremberek majdnem kiirtottuk az oroszlánt, elefántot, egyszóval mindent lelõttünk, ami puskacsõ elé került! Egy természetvédõ kiadványnak egyaránt lehet a tárgya a kárpáti barnamedve vagy netán a fehér rinocérosz, ha az védelemre szorul. Úti élményeim közreadása mellett ez a cél is szemem elõtt lebegett: ismertetni az Olvasóval, máshol hogyan törõdnek azzal az élõvilággal, aminek az ember csak egy parányi része, amit elõdeink hagytak ránk, és amit nekünk kötele-zõ módon át kell majd örökítenünk unokáinkra.

Van mit tanulnunk jónéhány primitívnek tartott afrikai államtól: a veszélyeztetett állatfajok megmentésére jóval több pénzt és gondot fordítanak, mint sok „civilizált” európai, savas esõt termelõ és erdõket, állatokat pusztító ország… Afrika e téren elõttünk jár, ismétlem: van mit tanulnunk tõlük.

Hát ezért került  zsiráf a címlapra…

Namíbia

Romániánál három és félszer nagyobb ország (854.292 km) Afrika délnyugati részén. Az országot az Atlanti-óceáni partvidék közelében, termé-ketlen elterülõ Namíb-sivatagról nevezték el, amely egy õsi hottentotta törzs nevét õrzi. 1918-ig német gyarmat volt Német Délnyugat-Afrika néven, 1915-ben dél-afrikaiak szállták meg. Végleges függetlenségét 1960-ban nyerte el.

Határai nyugaton az Atlanti-óceán, északon Angola és Zambia, keleten Botswana, délen a Dél-Afrikai Köztársaság. Felszínének jelentõs részét a Kalahári-medencét határoló fennsíkok uralják, amelyek az Atlanti-óceánhoz közeli Namíb-sivatagra meredek peremmel szakadnak le. Az országban számottevõbb folyóvíz (a botswanai  Okawango-mocsárba torkolló angolai határfolyót, az Okavangót leszámítva) nincs.

Népessége 1.800.000 fõ (1995), ennek fele ovambo nemzetiségû, a másik fele: kavango 9%, herero 8%, damara 8%, fehér 7%, nama 5%, egyéb nemzetiségû 13%. Államformája köztársaság, fõvárosa Windhoek, hivatalos nyelve angol. A vallások megoszlása: lutheránus 51%, katolikus 20%, egyéb protestáns 11%, törzsi vallású 18%. Népsûrûség 2 fõ/km, a városi lakosság aránya 29%.

Gazdaságát illetõen a mezõgazdaság dominál. Az északi magasföldeken kukorica és köles terem, a délieken fõleg juhot tenyésztenek. Namíbia a Föld legnagyobb urántermelõje, de földjének mélye gazdag gyémánt-, ólom- és cinkkészleteket is rejt. A munkanélküliség 35–40%-os a néger lakosság köreiben, az évi GNP 1610 USD/fõ, az életszinvonal magasabb mint Romániában, vagy akár Magyar-országon. Távolsága Erdélytõl légvonalban mintegy 8000 km, és Romániával azonos idõzónában fekszik.

 

Etosha Pan

 Az Etosha-mocsár az ország mértani középpontjában fekvõ fõvárostól északra elterülõ Ovambo-föld közepén található, a déli szélesség 19. és a keleti hosszúság 16. foka metszéspontjánál. A mocsár vidékét délrõl és keletrõl az Ovambo-fennsík határolja, északon az angolai határ irányában a Huíla-fennsík, míg nyugaton a Namíbiai sivatagtól a Kaoko-hegység választja el. A környéken a bennszülött lakosság nyelvén elnevezett helységek mellett számos búr (dél-afrikai holland), német és angol nevû település található: Olifantsbad – ’Elefántfürdõ’, Grootfontein – ’Nagykút’,  Hochfeld – ’Magasmezõ’ stb. Az Etosha-mocsarat gépkocsival lehet megközelíteni, nincs vonat vagy autobuszjárat, de a pénzesebbek repülõgépet vagy akár heli-koptert is bérelhetnek, hisz mindhárom táborban van repülõtér vagy helioport. A jármûvet a fõvárosban kell bérelni, napibérük modelltõl függõen  60–120 euró. Jármû nélkül nem lehet Etoshát meglátogatni, mivel a nemzeti park területén tilos a gyalógtúra (még az autóból sem szabad kiszállni!), kivéve a táborokat amelyeket védõkerítés vesz körül. Igaz, hogy minden táborban van itató ahol lehet állatokat látni de nem olyan tömegben, mint a park más területein. Namíbiát repülõgéppel lehet megkö-zelíteni, Frankfurtból rendszeres napi-járat van Windhoekbe. A repülõjegy ára menet–jövet Bukarestbõl átlag 1200–1400 Euro körüli, a charter járatok valamivel olcsóbbak.

 

Etosha Nemzeti Park

Az áttekinthetõség szempontjából az Etosha Nemzeti Park területét, a táborozási lehetõségek valamint az itatók szerint három részre osztották: Okaukuejo, Halali és Namutoni. E táborok egész évben nyitva tartanak és a park bármelyik évszakban látogat-ható. Fontos tudni, hogy Etoshában az emlõsök , madarak és más élõlények megfigyelésének lehetõsége évszakfüggõ, ugyanis Etosha Pan („pan”:  mocsaras terület) vidékén az idõjárás döntõ módon befolyásolja az itt észlelhetõ fajok és egyedek számát. Az itatóhelyeknél történõ állat-megfigyelésre legalkalmasabb a hideg-száraz évszak, ugyanis ilyenkor a természetes itatók rendszerint kiszáradnak, és az állatok a mesterséges itatók köré húzód-nak, ahol minden évszakban  elegendõ vízmennyiség van számukra biztosítva.

Az Etosha-mocsár területén három évszak különböztethetõ meg:

hideg és száraz: májustól augusztusig 

forró és száraz: szeptembertõl az esõzések kezdetéig 
meleg és nedves: az esõzések kezdetétõl,  januártól áprilisig
 A csapadékhullás ideje és mennyisége kiszámíthatatlan.  Az esõzések kora szeptemberben is elkezdõdhetnek, de gyakran csak decemberben, vagy még enél is késõbben. A legcsapadékosabb idõszak február. Ez az idõszak nem a legalkalmasabb megfigyelésekre, ugyanis  mindenütt pocsolyák, vizes-árkok találhatók, és ezért kevesebb állat kényszerül az itatók használatára. Az esõs évszakban szét-szóródnak a park egész területén és nehezebb feladat felderíteni tartózkodási helyüket a korlátozott látogatási rendszer miatt. Érdemes megjegyezni, hogy az évszakok fontos szerepet játszanak az állatok eloszlásában,  természetesen befolyásolva annak lehetõségét, hogy a látogató megfigyelhesse õket az itatóhelyeken. Bármilyen furcsán is hangzik, de Afrikában az itatók a legbiztosabb megfigyelési pontok, ahol  alig néhány méter távolságból gyönyörködhetünk  az idesereglett állatokon.

 

A park rövid története

Az Etosha mocsár környékén a legkorábbi letelepülõk a nomád életmódot folytató busman törzsek voltak, akik a vadon élõ állatokat követve jutottak el a természetes itatókig. Itt bõségesen volt vad és elegendõ víz, ami a megélhetõségüket bizto-sította. A mai helyzettõl eltérõen, az európaiak érkezése elõtti idõkben, az Etosha-mocsár vadállománya vándorló életmódot folytatott és az esõzésektõl függõen folyamatos mozgásban volt.

Az elsõ európai felfedezõk, akik hírt adtak az Etosha Pan létérõl, Charles Andersson és Francis Galton voltak, akik elsõ ízben 1851. május 29-én érkeztek a mai park keleti részébe, Namutoni tábor vidékére. Itt zebra- és  gazellacsapatokat, valamint az itt tanyázó owambo törzsek háziállatcsordáit találták.

A vállalkozó szellemû Willem Jordan 1885-ben nagy földterületeket vásárolt az owambo törzsfõnöktõl, Kambondétõl, ezek felölelték a mai Okau-kuejo és Fisher-mocsarak területének egy részét is. 300 fontsterling, 25 lõfegyver, egy ló és egy hordó konyak ellenében Jordan 2500 négyzetkilométernyi terület birtokába jutott! Nemsokára Andersson egy kereskedelmi utat nyitott meg kelet felõl a fõ mocsár irányába, összeköttetést teremtve az amerikai kereskedõ, Gerald McKieman útvonalával, aki 1876-ban Okaukuejo-ból utazott az Owambo-földre.

1876 és 1879 között a Dorsland (’Szomjazó Ország’) – Transvaalból Botswanán keresztül Angolába tartó – utazói pihenõhelyet létesítettek Namutoniban és Rietfonteinben. Sajnos a vidéken sok utazó megbetegedett maláriában, állataik jó része is szomjan pusztult, ami késleltette õket az észak felé, Angolába tartó út utolsó szakaszán.

1885-ben 46 család visszatért Namu-toni délkeleti részébe, amit ezentúl Upintonia néven emlegettek és a Willem Jordan által nekik adományozott 2500 hektáros területen telepedtek le. Azonban a szomszédos busmanok zaklatásai, a lakosságot tizedelõ trópusi betegségek és oroszlántámadások következtében nemsokára elhagyták ezt a telepet. 1896-ban német csapatok foglalták el a Namutoni, Okaukuejo és Zesfontein mellett felépült kezdetleges erõdítményeket. Német lovassági egységek építették 1889-ben az elsõ komolyabb erõdítményt Namutoniban egy alacsonyabb dombon, a kút közelében. Ezt az erõdítményt 1904-ben teljesen elpusztították a fosztogató owambók, de következõ évben a németek újraépítették, majd késõbb rendõrségi laktanya lett belõle. Okaukuejóban egy megerõsített katonai helyõrség épült 1901-ben.

1907. március 22-én Német Délnyugat-Afrika akkori kormányzója, dr. F. van Lindequist Etoshát Vadre-zervátummmá nyilvánította. Az új rezervátum a Kunene és Hoarusib folyók torkolatától nyugat felé Namutoni-ig terjedt mintegy 80.000 négyzetkilométeren, és akkor a világ legnagyobb rezervátuma volt. 1958-ban a  vadrezervátumot az Etosha Vadaspark névre „keresztelték át”, majd 1967-ben a Dél-Afrikai Köztársaság parlamenti határozata alapján megkapta a nemzeti park státuszt, így lett Etosha Nemzeti Park. Ennek ellenére 1958-ban, a nagyobb rangot jelentõ újranevezéskor a park területét jelentõsen lecsökkentették az eredeti 80.000-rõl 55.000 négyzetkilométerre.

1970-ben újra megváltoztatták a határokat és Etosha kiterjedését lecsökkentették a jelenlegi 22.700 négyzetkilométerre.

Ez utóbbi megnyirbálás a Dél-Afrikai Odendaal Területi Adminisztráció ötlete volt, hogy „otthonokat” építhessenek a bennszülött lakosságnak. A kezdeményezést az akkor hivatalban levõ természetvédelmi és turisztikai igazgató, Bernabé de la Bat terjesztette elõ, de egyúttal beismerték, hogy „az Odendaali döntés után Etosha inkább egy kopasztott csirkére hasonlít”.

1955-tõl 1960-ig a park déli övezetében a fehér farmerek felépítették az elsõ határkerítéseket, és 1973-ra már az egész parkot körbekerítették. A kerítés hossza 850 km.

Az elsõ szervezett túrát 1946-ban a Dél-Afrikai Vasúti Társaság rendezése alatt szervezték. A csoport 137 vendégbõl állt és 10 nyitott teherautó szállította õket a park területén. A természetvédelmi szervezet 1955-ben indította be hivatalosan turisztikai programját, és már ebben az évben 6210 személy látogatta meg Etoshát. Az egyre növekvõ érdeklõdés megkövetelte, hogy a park felügyelõsége pihenõ táborokat létesítsen a park három stratégiai pontján: Okaukuejo  (1955), Namutoni (1957) és Halali (1967) mellett.

 

Geológiai viszonyok

Az Etosha-mocsár mai geológiai sajátosságai mintegy 600 millió évvel ezelõtt kezdtek kialakulni az õsrégi Gondwana szuperkontinens történetének hegyképzõ idõszakában. 300 millió évvel késõbb az Etosha mocsár területe egy 20 millió évnyi idõtartamra masszív jéggleccser alá került. A több kilométer vastagságú gleccser súlya összepréselte a talajt, és a jég olvadása után hatalmas teknõ, a geológusok által Ethosa-medence néven ismert földtani képzõdmény keletkezett.

A Gondwana õsvilágrész fokozatosan széttöredezett a mai Afrika, Dél-Amerika, India és Antarktisz szubkontinensekre. A késõbbiek során az afrikai hegyképzõ földmozgások megszakították a medence és az óceán kapcsolatát: ez a folyamat mintegy 35.000 évvel ezelõtt játszódott le. A medence további története folyamán, több ízben váltakozva áradásos és kiszáradási idõszakok következtek be. Az árvizes és kiszáradási ciklusok egyenlõtlen idõközönként, ismételten követték egymást, ennek eredményeként a tóvidék felülete kb. 70.000 négyzetkilométerrõl a jelenlegi 4590 négyzetkilométerre csökkent.

Dél-Okakuejo hegyei és a Halali melletti Helio-dombok olyan dolomit maradványok, amelyek a régi tómederben képzõdtek, és a világ legrégebbi fosszíliáiként tartják számon õket.

Korunkban a vízgyûjtõ terület csapadékmennyisége annyira lecsökkent, hogy a tófelület vízpárolgásának mértéke nagyobb, mint a feltöltõdés. Mivel a mocsárnak nincs lefolyása, a vízpárolgás sóban gazdag ásványi lerakodásokat hagyott a felszínén. A talaj sótartalma olyan magas, hogy csak a sóked-velõ cserjeféle képes megélni a mocsárban és szélein. Az esõzések alatt az északi és a keleti vízgyûjtõ kanálisok idõszakonként feltöltik a mocsarat, és elegendõ vizet szállítanak ahhoz, hogy a hozzáadódó csapadékmennyiséggel együtt a mocsár alját 15 cm-es vízréteg borítsa.

 A mocsár déli oldala mentén, a Springbokfontein és Okerfontein környékén egy õskori vízfolyás medre látható. Csapadékbõ években a meder kb. 60 cm mélyen telik meg vízzel. Ezért csapadékos idõszakok alatt a területen kisebb-nagyobb csoportokban fészkelnek a flamingók: a vízzel telt régi meder természetes sorompót képez a kisebb ragadozók, mint pl. a panyókás sakál útjában, távol tartva õket a vízimadarak fészkeitõl. A mocsár mai formájában teknõszerû, lekopott geológiai képzõdmény. Száraz évszakokban az uralkodó keleti szelek valósággal ki-seprik a mocsár fenekét és augusztusban a porfelhõk olyan sûrûvé válnak, hogy a látótávolság alig pár száz méterre csökken. A mûholdas felvételeken jól megfigyelhetõ ez a látványos jelenség: a fényképeken az Etosha-mély-földrõl kifújt porfelhõk egészen az Atlanti-óceánig húzódnak. A leszálló légáramlatok felhõiben kavargó porszemcsék kicsapódási magként elõsegítik az esõs évszak kezdetén gyakran tomboló viharok kialakulását.

(folytatás következõ lapszámunkban)

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>