A fe­hér gó­lya (Ciconia ciconia) – 2

 

Gólyavédelem

Ha egy faj jövõjét szeretnénk tudni, akkor elõbb figyelembe kell venni azokat a tényezõket, amelyek veszélyeztetik a populáció egészét, majd a kisebb horderejû bajokat kell feltárni, orvosolni. Végül szót fogunk ejteni azokról a törvényekrõl, határozatokról, amelyeket a fajok védelmére dolgoztak ki, és arról is, hogyan lehet tovább biztosítani ezek fennmaradását a fejlõdõ civilizáció kihívásai között.

A gólya védelme jelképes is lehet a jövõ szempontjából, mert sikereink-kudarcaink ezen a téren az urbanizálódó madárfajok várható jövõjét is elõrevetíthetik.

  A gólya hagyományosan náddal, szalmával, zsindellyel fedett háztetõn, kéményen, csûrön, szénakazlon, várromon, kútgémen, fán, esetleg sziklán költött. Az utóbbi évtizedekben lassan átköltözött a villanyoszlopokra. Ennek okairól már az elõzõ részben is beszéltünk, itt csak annyit teszek hozzá, hogy az én gyermekkoromban még sok nádfedeles ház volt, de villanyoszlop egy sem meredezett a falvakon. Úgy is mondhatnánk, hogy a szalmafedelek eltûnését arányosan pótolta a villanyoszlopok szaporodása, amely akaratlanul is méltányos cserének tûnhet a gólyák szempontjából.

De idõvel kiderült, hogy ezek az új fészkek újfajta balesetek színhelyei is lehetnek egyúttal. A fészkek szaporodásával sokasodtak a rövidzárlatok, nõtt az áramütött gólyák száma. Németországban 1958-ban kezdték villanyoszlopokra építeni fészkeiket a gólyák, majd a cseheknél és a szlovákoknál folytatódott a csere. Magyarországon 1963-ban észlelték a jelenséget, míg Romániában 1970-ben találtuk az elsõ „villamosított” fészket. Az ezredfordulón a gólyafészkek 70%-a már oszlopra épült.

A tartóállványok a vezetékek fölé emelik a fészket és így lényegesen csökkentik a balesetek számát. Ez az átszerelés a madárvédõ egyesületek és a villamossági vállalatok együttmûködésének eredménye. Hazánkban már több mint 1000 fészektartó állványt szereltek fel, de ez csak negyede a szükséges mennyiségnek.

Európában még így is az elpusztult gólyák 90%-ánál áramütés a halál oka. Fõleg a középfeszültségû vezetékek a veszélyesek ebbõl a szempontból. Az így bekövetkezett gyakori áramkiesések megelõzése érdekében a villamossági szakik több ezer „gólyahárítót” szereltek fel országszerte. Ez a híres készülék nem más, mint az oszlopok karjaira szerelt vaslemez, amelybõl sugarasan méteres, kihegyezett vasrudak meredeznek az ég felé, amelyek lehetetlenné teszik a gólyák leszállását. Ez hatásos, de költséges szerkezet. Ezt a problémát nyugaton másként oldották meg. Ott szigetelik a tartókarokat holmi mûanyag papucsokkal (én még nem láttam ilyent), hogy elkerüljék az áramütést. De még ennél is jobb megoldás lenne, ha a huzalokat nem a tartókarok fölött vezetnék, hanem alatta húznák át. Ezt úgy képzeljük el, mintha drótostól megfordítanánk egy mai tartókart.

Az élõhelyek megszüntetését elsõként kellett volna említenem, hiszen ez a legfõbb oka annak, hogy a világ gólyaállománya az utóbbi száz évben a felére csökkent. A nyerészkedés és a kapzsiság „a mezõgazdaság modernizálása” jelszó alatt lecsapolta a vizes területeket, elzárta a holtágakat, átvágta a kanyarulatokat, kanálissá változtatta a folyókat, hogy a víz gyorsabban fusson le a tengerig. Tette mindezt a több szántóföld, a nagyobb termés reményében. Azóta a mezõgazdaságból élõ emberek egyfolytában a talaj vízhiányára panaszkodnak, még árvizes években is. Csak a gólyák hallgatnak, a gázlómadarak, és fogyton-fogynak, mert kihúztuk lábuk alól a megélhetés talaját.

Pedig az élettér léte és védelme a legfõbb biztosítéka a faj fennmaradásának. Hazánkban, egy felmérés szerint, 1310 fészekbõl átlag 2,4 fióka repült ki. De a fiatal gólyák 30%-a elpusztul hároméves koráig. A négyéves korban házasulandó gólyák hazatérnek hosszú kóborlásukból és a szülõi ház 50 km-es körzetében telepednek le. Környékünkön mégis egyre fogynak a gólyafészkek…

Ehhez a számbeli csökkenéshez hozzájárulnak a rovarölõ szerek, amelyek lerakódnak a húsevõk szervezetében és hosszú távon alattomosan gyengítik a faj életerejét, egészségét, szaporodóképességét.

Minden gólyapártoló természet-barátban felforr a vér, ha azt hallja, hogy valahol a gólyákra vadásznak. A tollforgató emberek – éppen ezért – inkább elhallgatják ezeket az eseteket, mert nem akarják vállalni a „fajgyûlöletet szítás” esetleges vádját. Pedig az igazság ismerete, lehet, hogy nem a gyûlölet érzését szítja, hanem épp ellenkezõleg, sajnálkozást kelt majd az iránt, aki szükségbõl (?) fegyvert emelt kedvenc madarunkra.

Mert nagy úr ám az éhség!… És a tele-gyomrú bíráknak könnyû ítéletet mondani elsõ felbuzdulásukban a primitív vadászok felett, de ha jól meggondoljuk a dolgot, ehhez nincs nekik-nekünk semmilyen erkölcsi alapunk. Mert mi is „lövöldözzük” a gólyákat, csak nem nyíllal, lõfegyverrel, hanem illatos rovarirtókkal, mûtrágyákkal, pöfögõ gépekkel … vagyis a technika változatos eszközeivel.

Elsõ pillanatban én is felháborodtam, amikor megláttam annak a preparált gólyának a képét, amely egy rongyos afrikai vadász nyilával a testében érkezett haza a fészkébe. A kilõtt veszszõ a madár nyakát ütötte át, oly módon, hogy csak a nyelõcsövet sértette meg. Így érkezett haza madarunk, magával hozva halálos ítéletét, amely egyben gyilkosát is vádolni fogja – talán még egy évezreden át. (Hát ezért nem szeretnék „nagy sáskamadár” lenni Afrikában, akit a bennszülöttek így tisztelnek, inkább maradnék itthon közönséges gólyamadárnak…)

De egy olyan kép is megjelenik emlékeimben, amelyen egy bugyogós, puskás vadász az érkezõ gólyacsapatokat lesi. Elõtte a sekély vízben15–20 karóba húzott, felpöckölt, lelõtt gólya csábítja leszállásra az átvonuló társakat. Ennek a gyilkosnak a bugyogójától nem sajnálnék én sem egy sóstöltényt.

De a legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor megtudtam, hogy én személyesen is felelõs vagyok a gólyák pusztításáért. Igaz, hogy nem csak én estem vád alá, hanem több ezer ornitológus vagy amatõr madárvédõ társam is, akik az 1960-70-es években gólyát gyûrûztek. Az én bûnöm vagy 50 gólya volt, amelyeknek egy részét egy hajdani ornitológus gyûrûivel láttam el, mint ügybuzgó gyûrûzõ-inas. Én csak késõbb jutottam az áhított engedélyhez és a saját nevem alatt jegyzett gyûrûkhöz. (Milyen jól elhallgathattam volna ezt a tettemet, ugye, s így kivonhattam volna magam a nyilvánosság elõtt e kétes vád alól, aminek többezred-magammal akaratlanul is elõidézõje lettem egykor.)

A dolog úgy kezdõdött, hogy a madárvonulás kutatóinak feltûnt, hogy a rengeteg gyûrûzött gólyából alig tér vissza egy-két madár. Ezért néhányan felkeresték a fehér gólya afrikai telelõhelyét, hogy megállapítsák a számbeli csökkenés okát. Nagy volt a meglepetésük, amikor a lenge-négerben sétáló vadászok nyakában egész fûzérnyi gólyagyûrût láttak. Ekkor több ládányi gyûrût vittek a helyszínre, hogy ellássák vele a környék összes vadászát, de nagy csalódásukra az önérzetes „divatfiúk” nem fogadták el ezt a nyakéket, mert az csak értéktelen utánzat volt számukra. A valódi, amit a lelõtt gólyák lábáról szedtek le, az égbõl jött varázserejû „dawa”, amely megvédi õket a rontástól.

Ezt a történetet egy gyûrûzési expedíció során mesélték el nekem a szervezõk. Azóta nem gyûrûztem több gólyafiút, azért, hogy ne legyek részese ennek a közvetett pusztításnak, azaz hogy ne küldjek csodatévõ nyakláncot holmi babonás fanatikusoknak … vagyis hogy ne legyek akaratomon kívül ezeknek égi jótevõje ilyen véres áldozatok árán … vagyis miért ne legyek jótevõjük … egyébként … itt abbahagyom a gondolatot, mert ennél jobban nem akarok belezavarodni … fejezze be helyettem valaki más…

Most pedig lássuk azt a „papírpáncélt”, amely írásban védi madarunkat. A 93/2000-es kormányrendelet szerint a gólyát elpusztító személy 1.000.000 lejre büntethetõ. Ezenkívül ezt a madarat is védi a Berni Egyezmény, amely az európai élõvilágot szolgálja, valamint a Bonni Egyezmény, amely a vonuló állatfajok védelmérõl szól. A hazai törvények közül felsorolom még a 13/1993-ast, a 137/1995-ös környezetvédelmi törvényt, a 103/1996-os vadgazdálkodási törvényt és a 13/1998-as törvénycikket. Ez a rengeteg „papír-védõruha” csak úgy válik acélpáncéllá, ha ezeket a törvényeket valamennyien betartjuk vagy betartatjuk másokkal is.

 

Kelep, Kalap … és Kocsonya

Húsz éve lettem kezdõ nagytata, s új beosztásomnak igyekeztem legjobb tudásom szerint eleget tenni. Mikor Zolika kissé felcseperedett, megkövetelte a lefekvés elõtti esti mesét. Sokáig megelégedett a „nõi részleg” felolvasásaival, de egy idõ után a hölgyek rám ruházták ezt a feladatot, számos „halaszthatatlan” gondjukra hivatkozva. Én a tündérkertekbõl hamar áttértem a Fekete István meséiben létezõ, de mégis valódi állatszereplõk közé: a rókák, fecskék, baglyok, gólyák világába. És ez lett a vesztem, de fõleg a gólyás mese, amit könyv nélkül mesélgettem esténként, szabadon toldva-foldva a történetet, amely immáron sohasem akart véget érni.

Egy pár hétig-hónapig én is szívesen „aktiváltam” magam esténként, mert szabad utat adhattam fantáziámnak, amely azért inkább ragaszkodott a valóság elemeihez, mint a képzeletszülte, valótlan, igazságtagadó, mézes-mázos fantáziátlan kitalációkhoz, amelyek elferdítik az állatvilágról szerzett eddigi ismereteinket.

Az egyszemélyes hallgatóság egy idõ után hiányolni kezdte az új eseményeket, ezért kénytelen voltam megalkotni saját gólyacsaládomat: Kelep, Kalap, és egy maroknyi névtelen gólyafiú személyében. Úgy egy évre megoldottam az összefüggõ mese folytonosságát, amely minden este új témával, de az ismert szereplõkkel mímelte a valódi álmokat. Madaraim fészket raktak, kotoltak, fiókát neveltek, vadásztak és elindultak a hosszú útra az oroszlánok és zsiráfok országa felé. Gondolatban itt is együtt utaztunk, éheztünk, jóllaktunk, féltünk, megsültünk a forró nap alatt, és hazajöttünk újra fiakat nevelni.

Ekkor – de csak ekkor – éreztem, hogy fantázia-zsákom kezd kiürülni, de talán a türelmem is fogytán volt már. Ezért aljas megfontolásból, már jó messzirõl úgy irányítottam a mesém fonalát, hogy a távolban, úgy a januári fagyok táján egyetlen szereplõmet utolérje a végzete, s így végre megszabaduljak nyomasztó kötelességemtõl, amely idõtartamban messze túlszárnyalta az Ezeregyéjszaka meséit…

És eljött a végzetes hét, amikor a sérült gólyafiú, az egyetlen túlélõ (a többit megetettem a sasokkal, lelõtték a vadászok vagy tengerbe fullasztottam õket), amelyik nem tudott elvándorolni … igen, õt jéggé fagyasztottam egy zimankós téli reggelen …

Hej-hej, ti türelmetlen nagyapók, nagyapók!…

Egy csalódott, elpárásodott szempárba kellett néznem akkor este, és ez a látvány megrontotta, élvezhetetlenné tette kárörvendõ gyõzelmemet. Mégis meg voltam gyõzõdve, hogy itt véget ér a gólyás-mese … mert nincs tovább … De egyszer csak felcsillant a gyerek szeme és a gyõzelem hangján jelentette ki bátran: „Akkor õ lesz Kocsonya! Reggel kifagyasztjuk és etetjük tavaszig, amíg megjönnek a többiek is Afrikából!”

Ez a megoldás nekem is tetszett, mert nemigen szeretek gyilkolni – még mesében sem –, és örvendtem annak, hogy ennyi átmesélt év után valamit mégis átadtam unokámnak, amire nem is számítottam. Igen, a reményt, a gondolatot, a fantáziát, amely ilyen végzetes helyzetben is talál megoldást az élet folytatására…

Hát ezért nyúlt ilyen hosszúra Kelep, Kalap és Kocsonya története, és nem szûnik meg soha, amíg lesznek nagyapók és unokák, idõs és zsenge természetbarátok, közöny és szeretet … amíg ember és gólya lesz a világon. Ez az ismertetõ is belefér talán valahol a történetbe, hiszen ez is csak a felnõtt „unokáknak” szól. A mi kötelességünk a letûnt generációk emlékeit átmenteni a jövõbe. Ezért hát biztatásként csak annyit mondhatok: Nagytaták, ti csak meséljetek … mert ez a sorsotok…!

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>