A félelmetes farkasok

( Mara Á.-Sepsi Á. Farkasaink c. könyv margójára)

  FarkasainkA cikk megírására az utóbbi időben, a televízióban egyre gyakrabban bemutatott számos „farkasemberről” szóló film késztetett. (Jól jönne egy statisztikai felmérés az elért hatásról.)
A világon szinte mindenütt találkozhatunk azzal az ősi, s néhol még ma is eleven hiedelemmel, hogy bizonyos emberek szándékosan, vagy éppen akaratuk ellenére átmenetileg állatalakot ölthetnek. Az alakváltók különösen kedvelik a ragadozókat, s az általuk leggyakrabban felöltött állatalak sok esetben azonos az adott vidék csúcsragadozójával: Európában farkassá, Oroszországban és Szibériában medvévé, Kelet-Ázsiában tigrissé, Afrikában oroszlánná vagy leopárddá, Közép- és Dél-Amerikában jaguárrá stb. változnak. Európában az alakváltás kulcsfigurája ősidők óta a farkasember, aki az alapját képezi számos babonának. A babonát teljesen megvetni illetlen gőg, inkább csak szelíd gúnnyal kell bánni vele, mint aki mosolyog, de kissé fél is.

 A legkorábbról ránk maradt európai farkasember történet a görög mitológiában található. A monda szerint az árkádiai Lükaon magára haragította Zeuszt, mert tilalma ellenére feláldozott neki egy kisfiút. Zeusz büntetésből farkassá változtatta, palotáját pedig lerombolta villámaival. Lükaon fiai nem tanultak az apjukra mért büntetésből, folytatták a kannibalizmussal egybekötött emberáldozatokat, és hasonló sorsra jutottak. Később Árkádia lakói felelevenítették a véres szertartást, aki pedig megette a lakoma húsételei közé helyezett emberhúst, üvölteni kezdett, mint egy farkas, és ruháit hátrahagyva bevetette magát az erdőbe. Ha nyolc év alatt egyszer sem vetemedett emberhúsra, visszatérhetett embertársai közé.

 Hérodotosznál olvashatunk farkasemberekről és kutyaemberekről, akik fogadalomból, vagy valami bűn miatt az istenségek kiengesztelésére farkasbőrt illetve kutyabőrt öltve magukra, a vadonban ragadozóként járva, embereket és állatokat támadtak meg.

 Varro, Vergilius, Plinius és más római szerzők írásaiból egyértelműen kiderül a rettegés a farkasemberektől. A középkorban a boszorkányperek csak részben terelték más irányba a babonás nép ez irányú figyelmét. A történelem egyik legirracionálisabb tömeghisztériájával százezreket, vagy talán milliókat küldtek a halálba, sokat közülük éppen azért, mert farkasembereknek titulálták.

 Erdélyben nem ritkák a farkasemberekről szóló legendák. A magyar néphiedelemben farkasembernek, farkaskoldusnak, váltott farkasnak, küldött farkasnak, vérfarkasnak, csordásfarkasnak, fehér farkasnak nevezik az olyan embert, aki holta után farkassá változik, kísért és sok embert, meg állatot pusztít. Ezek, csak miután kidühöngik magukat, találnak nyugtot a sírban. A hiedelmet az európai népeknél más formában is megtaláljuk, ezek lehetnek élő emberek, kik tetszésük szerint hol farkassá, hol emberré változnak. A latin versipellis, a német Werwolf, a szerb-horvát vukodlak, a szlovén volkodlak, a bolgár vrkolak, az albán vurkulak, az újgörög vrikolakas, a román prikulics, vârcolac, a francia loup-garou, az angol werewolf, mind a farkasember megnevezése. Aki bűnt követett el, több helyen száműzték, farkasnak nevezték, s állandó élrtveszély közepette farkas módjára kellett kóborolnia, bárki büntetlenül megölhette őket.

 Ne csodálkozzunk e nagyragadozónk negatív megítélésén, mert mi, emberek mindig a saját mércénkkel mérünk. Már csak azért se csodálkozzunk, hiszen a gyerek a legfogékonyabb életszakaszában csupa olyan mesét hall, amelyben a farkas a rosszat jelképezi. Számos nép kultúrájában a gonosz megtestesüléseként szerepel. Minthogy a kereszténység fő szimbólumának, a báránynak a farkas természetes ellensége, a keresztények a kegyetlenség és az alattomosság jelképének tekintették ez állatot. Az egyház negatív fényben tüntette fel, a rossz, a bűn szimbóluma lett. Jézus a hamis prófétákat báránybőrbe bújt farkasoknak nevezi. Egyesek számára a középkorban, az inkvizíció idején a farkas egyenesen az ördög állati képe.

Farkasaink Bár az embert nem támadja meg, az iránta kialakult ellenszenv alapja a haszonállatokban tett kár. Ha megölnek, felfalnak bármilyen állatot, vagy egyet maguk közül, akkor rosszak. Amiért kiszelektálnak öreg, beteg, gyenge állatokat, eltakarítják a dögöt jók, mert hasznosnak tekinthetők. A zsákmányszerzést az emberek zöme ritkán tudja közömbösen szemlélni. Meg kell értenünk, a biológia alaptörvénye a szaporodás táplálékállatokhoz kötött sikeressége. Fennmaradásuk érdekében kénytelenek állatokat zsákmányolni. „Az a viszony, ami a farkas és zsákmányállata között az evolúció során kialakult, mind a farkasnak, mind pedig zsákmányállatának nagy hasznára vált. Ebben a különös egymásrautaltságban, furcsa együttműködésben tulajdonképpen semmi egyebet nem tesznek, mint egymás fajának, és persze, saját fajuknak a továbbélését biztosítják. Ez az egymásrautaltság, ez a különös együttműködés az alapja a természet egyensúlyának” – írja D. Mech.

 A farkas az embert kerüli, s ameddig teheti, kitér az útjából. hihetetlen ügyességgel megérzi a reá nézve veszélyes embert. Néha a pásztorok szemeláttára rabol, de messze kikerüli a vadászt. Az egészséges szürke farkas rendes körülmények között nem támad az emberre, neves etológusok és vadbiológusok állítják, bizonyítják. (A veszett farkas, mint bármilyen veszett állat, minden melegvérűre veszélyes.) Túlságosan fél az embertől, mintsem megtámadná. Persze, önvédelemből a sebzett vad támad. Angol kutatók beszámolója szerint, az Európai Unió területén a farkas embert nem ölt (Discovery Travel 2005. I. 31.). A farkasokról szóló mesékkel és a közhiedelemmel ellentétben, a természetben, vagy úton mozgó embert, lovas szekeret, télen lovas szánt, illetve az azon utazókat farkas soha nem támadott meg, de sok esetben kíséri. Az őrizetlenül hagyott lovas fogatot megkörnyékezi a befogott lovak miatt.

Farkasaink Filmen, képernyőn láthatunk napjainkban is régi történetek újabb feldolgozásait, hogyan rohanják le az embereket az ordasok, miközben a megtámadottak korszerű fegyverekkel ritkítják soraikat. Régebben a napilapokban akár száztagú falkáról is jelentek meg hírek. Akik írták, arra nem gondoltak, hogy ekkora számú nagyragadozónak valamiből élni is kell.

 Újfalvi Sándor a korabeli hírlapokat olvasva ekként fakad ki: „Engem e hírek nem leptek meg, meg lévén szokva, hogy, ha a szokottnál több hó hull, és keményebb tél áll be: rémesbnél rémesebb farkastámadások, vadászkalandok folynak ki egynémely szobatudós hírlapíró tollából, ki maga egy helységből a másikig soha bokáig érő hóban sem járt, s eleven farkast csak kalitkában látott. Az ilyen rémhírek teremtői nem járván a szabad természet testedzői iskolájában, saját tapasztalattal nem bírnak, hitelt adnak dicsekvő vadászok nagyító elbeszéléseinek, s a hallottakat fantáziájuk által még borzasztóbban kiszínezve írnak olyansmiket, mint a hírlapi cikkben áll, hogy a lovak által elragadott ember három lövéssel három farkast terít le, és hogy a vakmerő állatok rablóbandát alakítva, zajos nagyvárosok közelében leskelődve, fogatokat támadnak meg s ejtenek zsákmányul. Az ily jelenetek megjárnák a rémdrámákban vagy Báró de Manx csodadolgai közt, de komoly hírlapban közölve, még a tapasztalatlan jámbor olvasó hüledez, a tárgyismerő szánakozólag mosolyog a botlások felett.

 De nemcsak az ex-professzor asztalhoz láncolt szobatudósok alkotnak a farkas vakmerő bátorságáról rémképeket. Uralkodik e kórság a köznépen, sőt a művelt osztályon is. Mint tapasztalt régi vadász, e felfogást kötelességemnek tartom nagy tévedésnek nevezni. Olvastam ugyan azt is, hogy Oroszországban a farkasok a gyorsan haladó szánokat űzőbe veszik, sőt benn a helységben is megtámadják az embert s szétszaggatják. Ily jeleneteket lefestve is láttam, a képnek hihetetlen részét a fölhevült festő túlzó ecsetének tulajdonítom.”

 A moszkvai Tretyakov Képtárban Siskin vadászfestőnek hatalmas, egész szoba falát betöltő olajfestménye vonzza, megborzongatja a látogatókat: a havas tajgában tovasuhanó trojka-szánra, a három lóra és a támadó vadakra durrogtató vadászokra vicsorítják fogaikat az ordasok, míg néhányan közülük holtan terülnek el. Napjainkban is forgalmaznak orosz képeslapokat, melyeknek rajzán farkas falka üldözi a lovas szánt.

 E vérbeli nagyragadozó szerepe a vadállomány szabályozásában, és a szelektálásban pozitív, mellette elenyésző a háziállatokban tett kár jelentősége. Ezt bizonyítja az a fáradozás, és anyagi áldozat, amivel igyekeznek visszatelepíteni azokra a területekre, ahonnan kipusztult. A vadállománynak sem árt, ha a vadászokon kívül ősi, természetes ellenségei is jelen vannak.

 Különös, az embernek még ma is komplexusai vannak a farkassal szemben. De, hogy nálunk a farkas megtámadjon, vadásszon az emberre, azt soha senki nem tudta ténylegesen bizonyítani.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>