Mike Csaba emlékére

 

Dicsekvés nélkül említhetem meg, hogy gólya-védelemben az Aves Alapítvány önkéntesei és a hegyimentõk elsõként oldották meg az idõnként felmerülõ teendõket. Székelyudvarhelyen és a környezõ falvakban több esetben segítettek szárnyas barátaink megmentésében. Ambrus László, Baczó Zoltán, Benkõ Zsolt, Jakab Antal, Kovács Szabolcs, László Gábor, Mike Csaba, Szikszai Mihály és Szikszai Attila önzetlenül vállalták a mentési akciók veszélyes feladatait, segítségükkel mentettük meg például a bögözi templom gólyafiait.

Mike Csabának köszönhetõen igen jó együttmûködési kapcsolat alakult ki a hegyimentõk és a természtvédõk között, hisz közös vonásaink, elképzeléseink vannak a természetrõl: szeretjük és tiszteljük, szükség esetén pedig oltalmazzuk! Mi madarászok több esetben képtelenek voltunk a magas épületeken lévõ gólyafészkekhez feljutni, az alpinisták segítsége nélkül lehetetlen feladat volt számunkra a szétesett fészkeket tatarozni, vagy a kiesett fiókákat visszahelyezni otthonukba.

Legutóbbi közös gólyamentési akciónk az udvarhelyi Fernengel-ház kéményén lévõ fészeknél történt 2003 augusztusában, miután egy szokatlanul heves szélvihar földre sodorta a fészek lakóit. A tojó és az egyik fióka szárnyizom-sérülést szenvedett és röpkép-telenné váltak.

Ifj. Simó Péter értesített a történtekrõl, aki a tehetetlen kíváncsiskodók elõl udvarába terelte a röpképtelen madarakat. Megint Mike Csaba segítségét kértük, és õ azonnal a helyszínre is sietett Szikszai Mihály és László Gábor hegyimentõkkel. A sérült gólyákat sikeresen visszahelyezték a fészekbe, de mivel három nap múlva sem tudtak repülni, megint fel kellett mászniuk és ki kellett emelni õket a fészekbõl, hogy mesterséges táplálással mentsük meg az éhhaláltól. Ekkor még gyanítani sem mertük hogy ez volt a Csaba utolsó gólyamentési akciója.

A továbbiakban a sérült madarakat a Calypso-strandon etettük, reménykedve mielõbbi gyógyulásukban. Berci, a fióka hamarosan felépült, és szeptember elején faképnél hagyva az anyját, útitanácsok nélkül, csak úgy ösztönszerûen eltávozott Afrikába. A mama, akit gondozói Manci névre kereszteltek, még sokáig nem tudott felrepülni. Idõközben nemzetközi „tévésztár” lett belõle (több riportban, kisfilmben szerepelt), a kemény fagyok beálltáig szabadon mozgott a strand környékén és szívesen fogadta a felkínált táplálékot. Nagy úr az éhség: az apró halakat és húsdarabokat kézbõl is elvette, nemegyszer a macskáknak szánt falatokat is elkapta a levegõben. Valóságos kabaréba illõ jelenet volt az esti etetés, ilyenkor három macska nyávogott, két kutya nyüszített és Manci pedig kerepelt, amikor megjelentünk a halas vederrel. A közeledõ hideg miatt állatkertbe akartuk internálni a gólyát, de a marosvásárhelyi állatkert csak abban az esetben vállalta volna gondozását, ha örökre náluk marad, vagyis tavaszszal nem kell szabadon bocsájtani. Mivel eltökélt szándékom volt hogy Mancit mindenáron visszaadjuk a természetnek, lemondtam a „segítségükrõl”. December közepén Mancit szobafogságra kellett ítélnem, de csak azért, hogy megmenthessem a tél viszontagságaitól. Megfelelõ meleg helyiség hiányában kénytelenek voltunk pincénkbe rekeszteni hogy itt vészelje a telet. Mike Csabával itt találkoztam utoljára. Egy fagyos januári estén látogatóba jött Mancihoz, pár nappal azelõtt, hogy életét vette a gyilkos hólavina. Csaba reményt keltõ szavai még most is fülemben csengenek: „Te Paci, ez a gólya még fog tudni repülni? ”

A továbbiakban Manci gondozásáról, rendszeres táplálásáról egész télen feleségem, Márta gondoskodott. Nem volt olcsó mulatság, napi hússzükséglete félkilónyira rúgott, de szerencsére egy koramárciusi napon – a Digital 3 Tv forgatócsoportjának kíséretében – Mancit visszaszállíthattuk a strandra. Néhány napig még a strandon békászott és a számára készített emelvényen, mesterséges fészekben éjszakázott. Gondozóitól már nem fogadta el a táplálékot, elegendõ mennyiséget talált magának a környéken. Egyre nyugtalanabbul viselkedett, kíváncsian leste a tavaszi szelek szárnyán érkezõ gólyákat, és mindig szárnyrakapott, ha észrevette társait a magasban.

Elõször a Kossuth utcai gólyapár érkezett haza, és körözve szálltak le a strandon fészekanyagot, fagallyakat gyûjteni. Ilyenkor Mancikát féltékenységi rohamok gyötörték és fenyegetõ szárnycsapásokkal igyekezett távoltartani a birodalmába tolakodókat, de azon a nevezetes napon, amikor férjeura visszatért Afrikából, fejvesztetten kerepelt és közben kecses balettlépésekkel billegtette magát a fáradt vándor elõtt. Gólyanyelven valami fontosat meséltek egymásnak, ugyanis hamarosan fiúunokám született – most az egyszer valóra vált a gólyahiedelem…

  Ezekután búcsú nélkül mindketten visszaköltöztek a Fernengel-házon lévõ otthonukba, pedig Mancitól megérdemeltünk volna legalább egy kis kerepelést. Az örömteljes nász sem váratott sokáig magára, hamarosan telefonon értesítettek hogy a gólyák „bicigliznek” a háztetõn, vagyis madármódra szeretkeznek. A napokban újra meglátogattuk védencünket, de Manci ránk se hederített, büszkén kotolt tojásain.

Röviden, dióhéjban ez volt a „mi” gólyánk története. Közös erõvel sikerült megmenteni  és visszadni õt a természetnek, de sajnos örökre elvesztettük egyik megmentõjét. Isten nyugtasson, Csaba, e sorokat örök emléked tiszteletére írtam, és csak annyit szeretnék még elmondani neked, hogy a gólya elrepült…

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>