Ahol a bikák már csak sírnak…

 

 A nap már a látóhatár peremét is elérte nyugat felõl, mire a Mihály-havas tetejére értünk.

A Vargyas-völgyében lassan elcsendesednek a láncfûrészek, és a rönkökkel megrakott szekerek szalagfékjei nyikorognak Nagyfalu felé. A lovak orrlyukaira zúzmara rakódott a kifújt levegõtõl. Hideg van. Azt hiszem, még a hold is fázik, mert maga elé húz egy szürke felhõt takarónak.

– Jó bõgésünk lesz – szólalt meg idõsebb Marosi Sándor vadõr, letörölve bajszáról a zúzmarát. Nem sokat beszélt. Közbe-közbe oldalba bökött és intett, hogy ne mocorogjak.

Amint csendben gyönyörködtem, hogyan tûnik el a fák között a televízió csicsói átjátszó-tornya, a szürkületben megszólalt az elsõ bika. Hangja mély és érces. Bõgésébõl arra következtettünk, hogy „tehenyes” bika. Az öreg vadõr elõvette lámpacsövét és olyan tökéletességgel bõgött bele, hogy a bika azonnal indult felénk. Mozdulatlanul ültünk, amíg a hatalmas állat megjelent elõttünk. Páratlan, mintegy 12 kilós, tizennyolcas fejét a magasba emelte, beleszagolt a levegõbe, és hatalmas bõgésével tudatta: ki itt az úr.

Ennek hamarosan tanúi is lehettünk, miután megjelent egy tizenhatos, keresõ bika. Izmaikat megfeszítve estek egymásnak az állatok, csattogtak az agancsok, porzott a száraz avar patáik alatt. A tizenhatos elvesztette a harcot. Szeme alatt mély sebbõl patakzott a vér, és sürgõsen távozásra kényszerült.

Negyvenöt bika bõgésétõl csengett akkor a Hargita. Ez volt életem legszebb estéje, 1989 õszén.

Azóta eltelt közel másfél évtized… A régi puttyogtató, Carpatina típusú láncfûrészeket felváltották a Stihlek, a szalagfékes szekereket pedig a traktorok. Az élettelen csutakok bizonyítják az erdõkben végbement szörnyû pusztítást, amit a Zetelaki Állami Erdészet hanyagsága miatt vittek véghez a kápolnási fatolvajok.

Azóta is minden évben kimegyek a szarvasbõgésre, arra a helyre, ahol egykor életre-halálra menõ csatát vívtak a bikák a dominanciáért. Ülök háromlábú székemen, bámulom a televízió tornyát, hogyan tûnik el a szürkületben erdõinkkel együtt. Hiába bõgök a lámpacsõbe, hiába hallgatózom az érces hangú bikák után, mert manapság már csak sírnak a bikák a Hargitán…

 

 

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>