Sólyom tenyésztés Erdélyben – 3

 

 

  Többször is átolvastam ennek az írásnak az elõzõ két fejezetét, de mindig az volt az érzésem, hogy valamit kihagytam…, valami fontos dolgot, aminek a birtokában én otthonosabban mozogtam a témában. A gyanútlan érdeklõdõ – ha mástól szedné össze a hiányzó ismereteket – azt is mondhatná, hogy szándékosan, szakmai irigységbõl titkoltam el ezeket a tudnivalókat. Pedig csak a helyszûke, no meg a lakonikus közléshez való önzõ ragaszkodásom késztetett arra, hogy olyan sûrû tudás-levest fõzzek, amelyben megáll a fakanál, vagyis az ész. (Ilyen tömény, valódi zöldségleveshez volt már szerencsém 1978-ban, egy csónaktúra alkalmával, de azt az olajos, kormos, „leves”-nek nevezett masszát még egynapi éhezés után, koromsötétben sem tudtam lenyelni.) Hígítani kell – tudom –, fûszerezni, de csak módjával, hogy teljesebb legyen  a recept, no meg azért, hogy a kedves vendégnek ne legyen hiányérzete. Ezért következzék most a fûszer – a feldegg-sólyom…

 

Leírása

  A vándorsólyomnál nagyobb, a kerecsennél kisebb madár – olvasom a képes madárhatározóban, de az általam mért pédányok nem igazolják ezt az állítást. Fõleg a súlyméretük, de a szárny- és farokhossz is jól beilleszkedik a vándorsólyom szélsõséges méretei közé. Ebbõl a megjegyzésbõl még nem szabad általánosítani, hiszen én csak tenyészetbõl származó feldegg-sólymokat mérhettem le, amelyek esetenként akár fél évig is aszalódhattak a fagyasztóban.

  Most itt van elõttem egy tizenhét éves hím és egy tizenkét éves tojó, amelyek 1997-ben pusztultak el. A hím 1/3-dal kisebb  a tojónál, hátoldala egy árnyalattal sötétebb szürkésbarna, mint amazé. A hát és a szárny fedõtollait szürkésfehér vagy halványabb sárgásszürke harántsávok tarkítják, és a tollzászlók ugyanilyen színnel szegettek. A fejtetõ vörhenyes; a hímé egyöntetû, a tojó homlokán földbarna keresztsáv és hátul ugyanilyen tarkófolt díszeleg. Barkója és a kantár is ilyen árnyalatú, azonos a váltótollak alapszínével. A farok felsõrésze sötétebb, a fonákja világosabb összképet mutat: szürkésfehér alapon szürkésbarnával erõsen bordázott.

  A kisebb hím alsóteste krémszínû, csak a combtollakon pettyezett, sávozott. A tojó ezen testtája sárgásfehér, a mell- és a hastollakat szürkésbarna szárfoltok és cseppfoltok tarkítják. A szem körüli csupasz bõr, a viaszhártya, a csûd és a lábujjak színe citromsárga. A szem színe sötétbarna. Az érdekesség kedvéért azt is megemelítem, hogy egyes példányok világosabbak, mások sötétebbek, egyeseken a szürke, másokon a barna színárnyalat uralkodik.

A lábszínrõl jut eszembe, hogy a fiókák között – ugyanabban a fészekaljban – voltak sárgalábú és kéklábú egyedek is. Ez utóbbi valójában egy halvány palaszín árnyalatot jelent, és megfigyeléseim szerint a nem egynemû fiókák tulajdonsága. Ezt a jelenséget már csak  a mások tapasztalata magyarázhatja  meg nekem.

  A hím madarak szárnyának fesztávolsága majnem egyméteres, míg a tojó 110–120 cm-es légteret ölel át szárnyaival.

 

Elterjedése

  A lanner-sólyom (ez a neve nekem jobban tetszik, mint a hivatalos feldegg-sólyom) elterjedési területe a Földközi-tenger tág partvidékét foglalja magába, az Afrika nyugati partjától Irakig terjedõ zónában, amelynek északi és déli határait a 10. és 45. szélességi körök jelentik. Az itt élõ feldegg-sólymokat három alfajba sorolja a tudomány.

A Falco biarmicus tanypterus Szudánban, Egyiptomban és a Sinai-félszigettõl Dél-Irakig költ.

  Az Erlangeri alfajjal Északnyugat-Afrikában találkozhatunk: Marokkóban, Tunéziában, a Szaharában, Észak-Mauritániában, tehát körülbelül a 20. északi szélességi körtõl a Földközi-tengerig terjedõ szavannás, félsivatagos-sivatagos, sziklás, erdõfoltos, bokros (vajon melyik kedvenc biotopját felejtem ki?) élettereket foglalja el elõszeretettel, amelyek nemigen haladják meg az 1200 méteres tengerszint fölötti magasságot.

  A Falco biarmicus feldeggi a Földközi-tenger északi és keleti partvidékén él, de itt sem mindenütt, mert például Dél-Spanyolországból és Franciaországból eltûnt mint költõfaj. Ezt a regresssziót egy enyhe klímaváltozással magyarázzák egyesek, de talán közelebb járunk az igazsághoz, ha a múlt század közepén korlátlanul alkalmazott peszticidek gyilkos hatásának tulajdonítjuk a faj eltûnését. A törékeny tojáshéj vagy a steril tojások szemmel látható, kézzel fogható bizonyítékai annak, hogy a korabeli rovarölõ szerek hosszú távon több kárt tettek a gerinces állatok között (beleértve az embert is), mint amennyi közvetlen hasznot hajtottak a termés megvédésével.

  Az Európában fészkelõ párok száma 200 körül van, amihez még hozzá számíthatjuk a kb. 30 párra becsült törökországi állományt. Jelen pillanatban Itáliában él az európai populáció fele (kb. 100 pár), míg a másik fél rész a Balkán-félszigeten költ elszórtan. A feldegg-sólyom itt többnyire állandó madár, csak a fiatalok kóborolnak.

 Feltételezem, hogy fogságban még mindig több pár él, mint szabadon, habár a solymászok nem sokra becsülik mint vadászmadarat.

Egyes országok törvényhozói megtiltották a ritka ragadozók behozatalát, „tiszta vérben” való tenyésztését abból a meggondolásból, hogy ezzel véget vetnek a fészekfosztogatásoknak. Ezt az „érvágást” a tenyésztõk úgy védték ki, hogy áttértek a hibrid madarakkal való kereskedésre, mert ezekre nem érvényes a törvény.

 Ez a hangulatváltozás a faj hasznára válhatna azáltal, hogy ha a megmaradt olcsó tenyészállományt felvásárolnák visszatelepítési programok céljaira. Ha az érintett országok mindegyike csak ilyen telepítési programot mûködtetne, akkor néhány éven belül biztosítva látnánk a faj fennmaradását Európa déli partjai mentén.

 

Egyebek

Arnold barátom leveleit böngészve találtam arra a fennkölt mondatra, mely szerint „a rend, a tisztaság, komolyság és következetesség a siker záloga”. Ez bizony megszívlelni való jótanács, de én mindennap a tûzoltó-laktanya elõtt járok el és önkéntelenül is olvasgatom azt a hét szlogent, ami a garázsok ajtajait díszíti (hadd ne idézzem õket), s errõl az jut mindig az eszembe, hogy a mundér becsülete milyen elérhetetlen erkölcsi magasságban lebeg (egyesek szerint) egy igényes sólyom-farmer elvárásai fölött.

  És most következzenek azok az ismeretforgácsok, amelyek a tenyésztésnek szerves részei, de az elõzõ fejezetekbõl lepattogtak, kimaradtak, mert nem akartam túl sok tanáccsal, lehetõséggel összezavarni az érdeklõdõt, vagy olyan választás elé állítani, amihez még hiányzik a gyakorlati biztonsága.

  A párok kiválasztása nem tartozott a feladataim közé, de errõl sokszor vitáztam a tulajdonossal. Ilyenkor gyõzõdtem meg arról, hogy a szakirodalmi eseteken túl, õ elõnyben részesíti a sikeres tenyésztõ-barátjától kapott szóbeli magyarázatokat, utasításokat. Így már én is elfogadtam néha érvelését és lettem kísérletezõ társa – sikereinek, kudarcainak részese.

Ilyen téma volt a párok harmóniája, ösztönzésük a télvégi nászra. Bár a madarak etetését barátom rokonai végezték, de azokat a magyarázatokat én is megkaptam, amelyek a december–márciusi étrendre vonatkoztak. Elégséges, változatos táplálék kell, februárban pedig a naposcsibénél nagyobb élelmet fel kellett darabolni azért, mert a hím ezeket a falatokat nászajándékként kínálja fel a tojónak (minél többször, annál jobb), és ezzel ösztönzi párját a nászra. Ez rituális magatartásforma, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni. E célból például egy galambot négybe vágunk és félóránként adjuk be az etetõnyíláson.

  A tojás szerkezetérõl is volna mit beszélni azért, hogy jobban megértsük, vagy inkább komolyabban vegyük ezeket a szavakat mint: rázkódás, jégzsinór, kihûlés, állás, szállítás, fertõzés, fulladás, embriópusztulás és a többi.

  Én is átnéztem néhány szakkönyvet, bár ezek fõleg a tyúktojásról szóltak (pl. Báldy Bálint: A baromfi tenyésztése), vagy általában a vadmadarakról (Korodi Gál János: A mezõgazdaság hasznos és káros madarai, vagy az AVES címû fauna-kötet és mások).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

   Az igazsághoz tartozik az is, hogy ragadozómadarakról szóló német nyelvû szakkönyv három is hivalkodik a polcomon, de én azokkal nem tudok szót érteni. Pedig most is emlékszem hajdani tanítóm szavára: „Fiam, ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy!”…

Térjünk vissza a tojáshoz, amelynek belsõ szerkezetét megismerhetjük a fent említett szakkönyvekbõl. Itt csak azokat az alkotórészeit említem meg, amelyeknek sérülése vagy helytelen kezelése veszélyezteti, de meg is hiúsíthatja a keltetést.

 Tehát a tojás sárgáját úgy képzeljük el, mint egy tartóhálóban levõ labdát. A háló a jégzsinór, amely a tojás hossztengelye irányában felfüggeszti a tojás sárgáját, így az lebeg a tojás fehérjében, még pedig úgy, hogy a csírakorong mindig felfelé néz, mert ez könynyebb, mint a sárgájának az alsó – tápláló – része. Így a képzõ szík, amelybõl a magzat keletkezik, mindig érintkezik a kotló madár testével.

Hirtelen rázkodástól a jégzsinór elszakad, a sárgája lesüllyed, a héjhoz tapad és a magzat elpusztul.

  A fehérje védi a petét, vizet és táplálékot biztosít a magzatnak. A fehérjét két hártya veszi körül, és a kettõ között jön létre a légkamra, általában a tojás tompa végén. A hõmérséklet emelekedésekor a tojás térfogata nõ, a légkamráé ez által csökken.

  A tojás vizet, fehérjéket, lipoidokat, zsírokat, szénhidrátot és vitaminokat tartalmaz. A sárgájában egy különös ivari hormon is található.

A tojáshéj 90–97%-át szénsavas mész alkotja, a fennmaradó részt sók és szerves anyagok teszik ki. A magzat fejlõdése folyamán a tojáshéj legnagyobb része beépül annak csontvázába. A tyúktojás héján körülbelül 7000 apró nyílás található, amelyek biztosítják a gázcserét a magzat és környezete között. A tojóban  a héj a petevezeték méh-szakaszában rakódik a tojásra. Ugyanitt keletkezik egy fehérje eredetû hártya is, a kutikula, amely a tojáshéjat kívülrõl borítja. Ez akadályozza meg a baktériumok behatolását a tojás belsejébe.

  Gondolom, most jobban megértjük azt a figyelmeztetést, hogy piszos kézzel ne fogdossuk a tojásokat. De ezek után már azt is tudomásul vesszük, hogy miért kell vízszintes helyzetben tárolni a tojásokat és nem függõlegesen, hegyére vagy „bütüre” állítva, ahogy a vásári tojástartókat készítik. Ha a tojásokat egyenként vesszük el  a madártól, akkor 5–10°C-on tároljuk, vízszintes fekvésben, és naponta egyszer forgassuk meg õket hossztengelyük körül. Tíz napnál tovább ne tároljuk, mert ez után rosszabbodik a kelési arány.

  A tojásra ragadt idegen anyagot óvatosan, langyos vízbe mártott ecsettel, vattával lemoshatjuk, de nem súrolva, hanem tamponálva. Az így megtisztított tojást ne törüljük meg száraz ronggyal, mert ezáltal ledörzsöljük a tojáshéjon levõ finom bevonatot, a kutikulát.

  A keltetõbe tett tojásokat megszámozzuk, hogy azonosítani tudjuk õket, de azért is, hogy kézi forgatáskor (ha ilyen keltetõnk van) ne feledkezzünk meg egy tojásról sem.

  A keltetõgép elhelyezésére is vigyázni kell. Ne tegyük huzatos helyre, se kályha mellé; a nap ne süssön rá és a faltól legalább 40 cm-re legyen, vízszintesen álljon, a szoba hõmérséklete állandó legyen (15–20°C), a légnedvesség is állandó legyen (60–70%). A keltetõ hõmérsékletét a tojás felszínének magasságában mérjük (a hõmérõ ne érje a tojást) könyökhõmérõvel vagy egyenessel, de legjobb, ha két mérõt használunk.

Pár perces áramkieséstõl nem kell berezelni. Fél óra után már bevehetünk egy idegcsillapítót és begyújthatunk a kályhába. Ha egy óra múlva sem gyúl fel az égõ, akkor jobb, ha abbahagyjuk a villamossági szakik rokonainak a leltározását, és szétnézünk a saját ismerõseink között: hátha a város túlsó végében nincsen áramszünet, mert akkor oda kell vinni a keltetõt!

Embrionális fejlõdés

  Most pedig tegyük fel, hogy a tojásban megindult a magzat fejlõdése. Tíz nap után egy sötét, lencseszerû foltot észlelünk, körülötte pókháló-finom vérerek ágaznak szét. Ilyenkor lehet a legkönnyebben megölni a magzatot. Egy hirtelen átfordítás, egy erõs lámpa hõje, vagy hosszas vizsgálódás egy vastaghéjú, erõsen foltozott tojáson és az ezt követõ kihûlés végzetes lehet az embrió számára. És ne állítsuk a tojást a vastagabbik végére, mert a magzat elnyomorodik.

A tojás átvilágításaánál legjobb, ha hideg fényt használunk. Én a 25 wattos égõt úgy választottam el a likas membrántól, hogy hõ csak hátrafelé áramolhatott ki.

  A keltetés elõrehalatával az embrió növekszik, az erek egyre jobban behálózzák a még átlátszó részeket. Ilyenkor értjük meg igazán a tojásforgatás jelentõségét, amikor látjuk, hogy az elmozdított tojásban az embrió újra a felszínre úszik, és vele együtt a vérerek is más helyzetbe fordulnak a fehérjében. Azt is mondhatjuk tehát, hogy egy-egy forgatás felér az embrió egy-egy etetésével. Ha viszonta a forgatás elmarad, a magzat a tojáshéjhoz tapad és elpusztul.

  A természetben a kotló madár alatt levõ tojás felsõ része érintkezik a kotlófolttal, míg az alja a fészek hidegebb anyagán nyugszik. E két pont között akár 5–6°C különbség is lehet. Ezért a költõ madarak gyakrabban forgatják a tojásokat, hogy azok egyenletesen melegedjenek.

Röviden: a magzat a külvilágtól csak meleget és oxigént igényel, a többit embrionális örökségként hozza magával. A kotlás vége felé nõ az oxigénfogyasztása és ekkor már fokozatosan megindul a saját hõtermelése. Ezért a tojás belsõ hõmérséklete egy-két fokkal magasabb a keltetõ légteréénél. Most már a szellõzõket is maximális nyitásra állítjuk, hogy tökéletesebb legyen a légcsere.

  Tojásméréskor – ami nálam a hûtésel esett egybe – arra is kell gondolni, hogy ha hideg szobában dolgozunk, akkor ne 15–20 percig tartsuk kinn a tojásokat, mert minél nagyobb a hõkülönbség az embrió és környezete között, annál hamarabb megtörténik a légcsere és vele együtt a tojás lehûlése, ami egy idõ után a magzat megbetegedését és pusztulását okozhatja.

  Itt jegyzem meg azt, hogy nekem három légnedvesség-mérõm volt, amelyek ugyanabban a környzetben eltérõ értékeket mutattak. A használati utasítás szerint hetente egyszer éjszakára kitettem õket a szabadba, hogy regenerálódjanak, azaz a bennük levõ lószõr vagy hajszál visszanyerje természetes rugalmassságát. A higrométert úgy is be lehet állítani, hogy egy kicsavart melegvizes ronggyal letakarjuk és húsz perc múlva megjelöljük a mutató állását. Ez lesz a 100%-os relatív nedvességi érték (azért relatív, mert a hõmérséklet függvényében változik) és erre állítjuk be a mánust egy csavarhúzó segítségével. Az állítócsavart elõzõleg kell megkeresni, mert ha levettük a vizes rongyot, akkor már késõ lesz keresgélni.

  A légnedvességnek fontos szerepe van a keltetõgép mikroklímája kialakításában, amivel a tojás súlycsökkenését is beszabályozhatjuk. Ezen kívül óvja a tojást a beszáradástól, hígítja a fehérjét (amit a magzat így könnyebben felvesz), nedvesen tartja a tojás pergamenhéját és puhítja a mészhéjat is.

  Most pedig szóljunk pár szót a tojások lámpázásáról, amit a tizedik nap körül érdemes elkezdeni. Akik szeretik a szakkifejezéseket, no meg a kérkedést, azok ooszkópnak is nevezhetik azt a „mûszert”, amit egy állólámpára borított 12 cm átmérõjû mûanyag csõbõl készítettem. (Ez a furcsa elnevezés: „ooszkóp” nekem csak a gyerekkori dadogásaimat juttatja eszembe!) Középen opálüveggel választottam el a csövet. Az alsó rekeszre (amelyben az égõ volt) három lyukat fúrtam, hüvelykujjnyit, amit félbevágott filmesdobozzal fedtem be. Így a fény nem juthatott ki onnan, de a hõ szabadon távozhatott lefelé. A felsõ rekeszre egy kerékpárbelsõ-gumit szereltem, amelyen egy kb. 3 cm átmérõjû lyukat vágtam. Itt világítottam át a tojásokat (vízszintes helyzetben!) és a 12–15-ik napon talált terméketlen tojásokat – amelyek teljesen átlátszóak – kivettem a keltetõbõl. A tenyerünkbõl formált, napbanézõ, gyerekkori szarkatojás-vizsgáló „ooszkóppal” sólyomtojást átvilágítani nem csupán felelõtlenség, de egyenesen lealacsonyító tiszteletlenség is.

  A magos tojásokban sötét folt látható, amelybõl – mint említettem – pókhálószerû vérerek indulnak mindenfelé. Az idõközben elhalt embrió szabadon úszik a tojásban, egy-két vérér a héjhoz tapad. Ez lehet rázódott vagy gyenge termékenységû tojás. Ha az embrió a kotlás végefelé pusztul el, akkor azt tapasztaljuk, hogy az foltosabb, úszik a tojásban, nem mozog, a tojás gyorsabban lehûl (mert nincs saját hõje). Ezt ki kell venni, mert csak rontja a levegõt. Háromhetes korban az élõ embrió a tojás kétharmadát tölti ki. Átvilágításkor megmozdul. A tojás melegebb tapintású, lasabban hûl le.

  A fokasztott tojást (végre már idáig jutottam!) a töréssel felfelé vagy oldalt kell állítani, olyan alapra, amelyrõl a bent rugdalózó fióka nem tudja elmozdítani. Ha a töréssel lefelé fordítjuk a rojást, akkor a benne levõ nyálkás anyag itt kifolyik és közben megfullasztja az embriót.

  A kelõ fiókából elõször a csõrét látjuk meg, amelyen egy fogszerû képzõdmény, az úgynevezett tojásfog meredezik. Ezzel a héjtörõ szerszámmal a fióka – miközben igyekszik fejét a szárnya alól kihúzni – a tompább vége felé, kereken feltöri a héjat.

  A fokasztott, de nem kelõ tojásnál néha a héj egy része lepattan és az alatta levõ pergamenhéj beszárad. Ezt megnedvesíthetjük langyos vízzel, hogy ne tapadjon a fiókához.

  A kelõ fiókával az anyja „beszélget”, helyesebben kommunikál – tehát a keltetõben levõ embriót is megilletné az anyai biztatás. Ezeket a varászszavakat lemezrõl vagy hangszalagról is le lehet játszani, akinek van ilyen. Én néha kézbe vettem a hosszan kelõ tojást és „piszt-piszt, cikk-kacikk”-szerû szóval hívtam ki házából a küszködõt. Úgy tapasztaltam, hogy ez a fónikus segítség újabb és újabb erõlködésre késztette a börtöne falát repesztgetõ csemetét. Bár valószínû, hogy én a lanner-sólymok nyelvét furcsa tájszólásban beszélem, de azért egyetlen fióka sem neheztelt meg rám. Ezt onnan tudom, hogy egyik sem bújt vissza a tojásába és nem falazta be magát újra, hanem  a tenyerembõl indultak el távoli, homályos jövõjük felé mindahányan… 

 

Marosvásárhely, 2003. december 25.

 

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>