Madáretetők

   Az odúkészitéssel azonos értékű védelmi tevékenység a madarak téli etetése. Jó fizikai erőben, tele hassal könnyebben átvészelik a zimankós napokat, amikor a hó mindent betakar, s a jégbőrös ágakon szinte lehetetlen valami betevő falathoz jutni. Az etetőre szokott madársereg egy része a közelben épiti meg fészkét, tehát az év nagyobb részében nekünk fog dolgozni a gyümölcsösben, erdőn, mezőn.

  Már többszőr hallottam azt a vé1eményt, mely szerint a madarakat nem kell etetni.

“Keressék meg maguknak az elede1t ! – ez a természet rendje, ez a próbatétel, a kiválogatás. Hadd pusztuljon a gyengébb, ha nem képes fenntartani magát !”

Sajnos néhány vadászati “szakember” is ezt hangoztatja a vadállományról.

 Ez igy igaz is lenne, ha az ember nem vette volna el az állatok életterét, vagy legalább is nem zaklatná őket élőhelyükön. Mert nincs a Földnek olyan zuga, ahova ne érne el a legnagyobb ragadozó gyűjtögető (harácsoló), átalakitó keze, birtokló-szennyező tevékenysége. Nemcsak az égbenyúló sziklacsúcsokat hóditottuk meg, de a tenger mélyéről is megszerezzük a rejtett kincseket, az ehető vagy hasznositható anyagokat, az élővilág tápláIékbázisát. Ebben a tevékenységben mi is cse1ekvő, vagy csendestársak vagyunk, akarva-akaratlan. Hát ezért kell valami keveset vissza adni környezetünknek, nem a látszat megőrzéséért, adakozó lelkünk igazolásáért, hanem azért, mert elismerjük azt, hogy ők is velünk egyenlőjogú lakói a Földnek, tehát őket is megilleti annak minden termése, a viz minden cseppje, a lég végte1enje, s a föld minden pórszeme.

  A madáretetők elkészitésénél tudnunk kell azt, hogy a szerkezet a szabad ég alá, vagy esőtől-hótól védett helyre kerül-e. Előbbi esetben vizállóvá kell tenni a fedelét, anyagát, mig a fedél alá tervezett etető akármiből készűlhet, még üres kartondoboz is lehet.

A kirakat-terv

  Történt egyszer -hajdanán-, egy középiskola lelkes diákjai “madáretető-akciót” szerveztek a város melletti erdőben, április végén, a Föld napja tiszte1etére. Az erdei kisvasútnáI találkoztunk, ahova a meghivás szólt. Én már a telefonkagylón keresztűl beleronditottam ebbe a látszat-véde1mi hangulatba, de a szervező pedagógus meggyőzött arról, hogy nincs jogom elrontani a gyerekek kedvét, s a jószándék fontosabb a nevetséges valóságnál. Magyarúl : nem az a lényeg, hogy fél évet késtek ezzel az akcióval, hanem a gyerekek nevelése, vagyis az évi oktatási terv maradéktalan teljesitése.

  Ez az érvelés nem győzött meg, de a tanulók lelkesedése elég volt ahhoz, hogy én is beálljak ebbe a maskara-bálba, vagyis hogy bolondot csináIjak magamból a többség kedvéért. Öcsémmel, Pistával együtt fürge evetként másztunk a cserefákra, s a lehető legeldugottabb helyekre függesztettük ki a préselt lemezből lombfűrésszel kivágott, akvarellel festett, vagy pirogravált “jó étvágyat”- feliratú förmedvényeket – bocsánat, “madáretetőket” – melyek belsejébe búzaszemeket, kukoricát, kenyérbelet, kekszet tettünk, minek egyetlen értéke az volt, hogy jó szivvel adták, és egy röpke pillanatig megőrizte a naiv adakozók tenyerének melegét.

  Ezek után több iskolában is rendeztünk madáretetős-odús kiáIlitást, diavetitést. De azt hiszem, még ma is sokan olyan cégéres módon értelmezik a természetvédelmet. Azt képzelik, ha egy giccses épitményt kihelyeznek az erdőbe, akkor a környék madarai mind odagyűlnek falatozni, -no nem azért, mintha itt lenne mit enni, de – kis batyukban magukkal hozzák az elemózsiát, és jó étvággyal elfogyasztják ezen a biztos, higiénikus helyen.

Hogy lehet ezeknek az embereknek megmagyarázni azt, hogy az etetésnél nem az üres kondér a fontos ? – hanem az élelem, akár tányér nélkül is.

1 Várbeli vendégsereg

  Általában az etetési szezon 3-4 hónapig tart, november – március között. Egy marék napraforgó magot számolva naponta, kb 120 maréknyi kell télire (kb 120 deciliter, vagyis 12 liter). Az adakozóbbak napi egy liternyit is kitehetnek (téli 120 liter) , de egy jól beetetett helyen naponta 5 – 10 liter is elkel. Én a várudvaron allitottam fel egy kerti dúcetetőt, évekkel ezelőtt, s a marosvásárhelyi Milvus madárvédő egyesület áltaI vásárolt napraforgó maggal és az általam gyűjtött két zsák dióval, és a hentestől vásárolt faggyúdarabokkal etettem a madarakat. Reggelente 3-4 liternyi magot tettem az etetőbe, ami délutánra elfogyott. Cinegék, pintyek, verebek, csuszkák jártak a kantinba, de később a csókák is rákaptak a potyára.

  Csuszkafüttyöt utánozva közelitettem meg az etetőt, és egy idő után jó volt látni, hogyan vonulnak velem a bulevárd madarai. Néha megfigyeltem a csókák harcmodorát, miután rákaptak az ingyenkosztra. Ahogy eltávolodtam vagy 50 méterre az etetőtől, egyszerre lepték el a harcteret a fekete lovagok, s zabálva tömték meg begyüket a cinkék eledelével.

Érdekes volt megfigyelni egyéb madárfajok viselkedését is. A szén- kék- és barátcinkék elkaptak egy-egy magot és azzal az etetőre boruló fa sűrű lombkoronájába menekültek. Itt félig meghámozták azt és a belét kicsipkedték. Azután jöttek újabb falatokért. A szemtelen házi és mezei verebek jogos tulajdonuknak tekintették a teritett asztalt, beültek a közepébe mint valami diszvendégek, és nyugodtan pattogtatták a magokat. A héjat, persze ott hagyták helyben, mint a szotyizó szurko1ók. Ezt tették a pintyek is, sőt, elűzték a közelükbe lecsapó cinegéket. De a legmagabiztosabb, dölyfösebb vendégek a meggyvágók voltak. Gömbölyű testüket komótosan bebillegtették az asztal közepébe, ott csőrvágásnyira lecövekeltek egymástól, s nyugodtan fogyasztották a felkinált ennivalót. Csak néha-néha vágtak egy-egy szemtelen kódis felé, aki túl közel merészelt jönni hozzájuk.

  Közben két csuszka is látogatta a svédasztalt. Csőrükbe kaptak 3-4 magot, elszálltak vele, s eldugták valahol a cserepek alá, vagy egy kérgesebb fa repedéseibe. Zsugori népség, de nem haragudhatunk rá azért, mert a holnapra is gondol a bőséges napokon.

  Egy-egy harkály megjelenésekor kissé félrehúzódott a vegyes társaság, elismerve ezzel az úri vendég asztalhoz való jogát. De ott, ahol ilyen nagy madárnyüzsgés van, előbb-utóbb megjelenik a karvaly is, vagy a héja teszi tiszteletét. Nekik nem a napraforgóra fáj a foguk, hanem a napraforgó-evőkre. Ilyenkor egy cikkantásra az egész madársereg a bokrokba surran, de a ki tudja honnan jött karvaly ritkán távozik üres marokkal a lakomából. Nem telik bele két perc, s a bátrabbak -feledve a gyilkosságot- újra asztalhoz ülnek, amig a készlet tart. Mert hosszú az éjszaka, hosszú a tél, s az éhségnek hegyesebb karmai vannak a karvalynál.

  Legérdekesebb látogatója a várbeli etetőnek két kis “pákoszta-madár”volt. Az öthatéves, cserzett bőrű , rongyos látogatók a Hidegvölgy nevű szegénynegyedből érkeztek és épp az etetőre másztak fel, amikor arra jártam. Magamban hazaküldtem őket, de hangosan csak arra hivtam fel a figyelmüket, hogy rájuk dőlhet az épitmény. Talán erkölcsileg is kifogásoltam az etető megdézsmálását, de ezt már szégyenkezve mondtam, szinte bocsánatkérően. Mert hogyan salnálhatok én jobban néhány madarat -többek közt verebet, csókát is- két pléhnadrágos, didergő emberfiókánál, akiknek a mai ételadagja nem lehet több ennél a marék napraforgónál ?

- Tácsd ki a zsebed ! – szóltam rá a kisebbikre és egy maréknyi magot szórtam

bele .

- Jujujujj ! – sziszegett az ágrólszakadt – és mutatta zsebét, amiben egy szem mag sem volt. De zseb sem volt ott, csak a helye, amit saját sötét bőrével bélelt az édesanyja.

2

Szerencsére nadrágszárát bedugta a kapcátlan gumicsizmába, ahova lefolyt a sok madáreledel. Ezért a társát jobban felpakoltam, eleséggel, hogy ne szenvedjen hiányt a család.

Milyen etetőt készitsünk ?

- ez itt a kérdés. Az etető csak akkor fontos, ha elégséges mennyiségű tápláIékot tudunk biztositani a hideg időszakra. Ha csak egy-két liternyi magot szereztünk be, azt bátran kiszórhatjuk az ablakpárkányra, teraszra, vagy egy védettebb helyre, ahol madarak is járnak.

Munkába menet én egy téglakerités fedőlapjára tettem ki 2 – 3 marék magot. Itt várt rám minden reggel 1-2 csuszka, 2-3 cinege, s 2 télipinty. A hely nagyon forgalmas volt, mert sok iskolásgyerek sietett ezen a járdán a tudomány elsajátitására, de ez cseppet sem zavarta madaraimat. A kerités túlfeIén nőtt fenyőfák védőn terjesztették ki zöld szoknyájukat a “madár-etető” felé, mindkét fél nagy megelégedésére. Ebben az esetben semmiféle szerkezetet sem kellett gyártani és jobb ha úgy értelmezzük a kifejezést, hogy mi vagyunk a “madáretető”, mert nélkülünk semmiféle épitmény nem érdemli ki ezt a jelzőt. Üres vendéglőben is elpusztulhat az éhező, ha csak a nyomtatott étlapot lapozhatja.

A kéziratbó1 hiányzik ez a pár sor, de gépeléskor nem tudtam átugrani ezt a gondolatot, mely észbeli kepességeimre vet ferde árnyékot. A valóságban néha annyira elgondolkodtam az utca végénél, hogy megállás nélkül tovarobogtam a zacskó eledellel, a várbeli etető felé. De a forduló után mindég rámkiáltott egy felháborodott csuszka, ami eszembe juttatta kötelességemet. Ilyenkor -szégyenkezve bár- de hátraarcot csináltam az iskolások sunnyogó derültségére, visszamentem a ,,fenyő étteremig” és bőséggel kiosztottam a napi adagot.

A fedett helyeken rögtönzött etetők az ember fantáziáját dicsérik. Az időtá1ló épitmények közűl megemliteném a házikó formájút, a lábon á1ló nagy dúcetetőt, a kerti sátor-etetőt, az ablakra szerelhetőt, a tejesüvegből készűlt önetetőt és a műanyag palackbó1 újitott etetőt. Ezt az utóbbit előszeretettel alakitottam, formáztam tányérfedéllel vagy anélkül, függesztve fejjel le, vagy álló helyzetben.

  A verébmentesnek titulált függő, vagy alulnyiló etetők ideig-óráig megérdemlik nevüket, de nincs olyan kucifántos taláImány, melynek bejáratát az élelmes verebek meg ne taláIják. Szerintem ezzel ők bebizonyitják életrevalóságukat, tehát megérdemlik azt a kis táplálékot, ezért én nem sajnálom tőlük.

Mivel etessünk?

 Ami a téli eleséget illeti, az lehet napraforgó- kender-, vagy tökmag, dióbél, mogyoró, zsiradék, háj, szalonna, reszelt sajt   és amit a legkönnyebb lenne beszerezni, az a gépi aratás során összegyűlt gyommagvak, amit a legtöbb kombájnos sajnos visszaönt a tarlóra, hogy később legyen mit gyomirtózni, vagy felégetni. Ezen kivűI zöldségféléket, gyümölcsöket is javasolnak a szakirók, de velőscsontot még senki sem ajánlott erre a célra.

Egy fagyos januári napon, kutyasétáltatás közben yettem észre azt a feketerigót, mely egy jókora velőscsont belsejét faggatta a szeméttároló közelében. Csőre, feje elmerült a nagy üregben, ahonnan a kutyák, macskák nem tudták kikaparni az izletes velőt, mely úgy látszik, egy hatalmas eszkimó-hernyóra emIékeztette madarunkat..

Régmúlt időkben még napraforgó-pogácsát is vásároltunk, mely trabantgumi nagyságú volt, és az olajpréselés után maradt vissza. Ezt nagyon szerették a madarak, de mi is, mert egy ilyen karika 2-3 hétig is eltartott akármilyen sűrűn látogatott etetőben. Manapság ennek úgy felment az ára, hogy érdemesebb ép magot vásárolni.

3

 A múzeum nevében több éven át vásároltunk kendermagot is, amit a szelektáló állomáson elkülönitettek a vetőmagtól. Tiz-húsz zsák kendermag is elfogyott egy télen a kerti etetőben. Manapság egy maroknyit sem lehet beszerezni a piacon ebből az árúból.

  Még egy olcsó táplálék-forrásról kell megemlékeznem, az ipari tepertyűről, amit a vagóhidról szereztünk be. Ez is korongformára volt préselve, és néha 100 kilót is vettünk télire. Meg vagyok győződve róla, hogy a múzeumkert azokban az években bekerűlt a vándormadarak turista-kalauzába, mint elsőosztályú étkezőhely.

Sajnos a legújabb demokráciában már nincs olcsó napraforgó-pogácsa, tepertyűkerék, szelektált kendermag. Az utóbbi növény termesztése szinte teljesen megszünt a megyében, mióta fellendült a műanyag ipar és divatba jött a kábitószer.

Még egy csalafintaságról kéne megemlékezzem, melyre nehezen visz rá a lélek, mivel a fajüldözés vádját hozhatja árva fejemre ez a módszer. A félbevágott, kilikasztott diókról van szó, melyet vékony spárgára fűzve kinálunk fel a cinegéknek.   Most elárulom, hogy ez az egyetlen dióbél-tálalás, amit nem tudnak megkóstólni a verebek. De a széncinkék, harkályok, mátyások itt is feltalálják magukat. Lenyúlnak az ágról, megcsipik a fonalat, felemelik a füzért, lábbal rögzitik, újra emelnek, amig elérik az első féldiót. Ezek után már övék a világ, vagyis a dióbél. Csak a fürge kékcinke és egy-egy artistább széncinke képes arra, hogy függeszkedve lakmározzon a pörgő- forgó sajkából.

A madáretetés felelőssége többet követel a pillanatnyi fellángolásnál : kitartást, felelősséget, anyagi áldozatot is kér az állatbarátoktól, akik mindezért csak egyetlen viszonzást kaphatnak : az etetőre járó madarak látványát. Tehát csak az kezdjen bele a madáretetésbe, aki megelégszik ezzel a csekély fizetséggel… és teszi ezt azzal a tudattal, hogy igy is enyhitheti a természet ellen elkövetett emberi bűnök hatását …

U.i.

  Ma 2007 julius 16- a van, hétfő. Munkába menet kissé eltértem a megszokott utamtól és a 70 fokot számláló Rákóczi lépcsőn ereszkedtem le a posta felé, ahol egy telefonfülke társaságában öreg virágárús lesi a potenciális vásárlókat. Ott, a járdaszélen az aszfaltra csorgatta poharából a vizet egy hasonló korú illető, mintha csak valami sárga kutya … piszkot akarna lemosni onnan.

Visszafordúltam, mert gyanúsan kiszámitott volt a csurgatás, és akkor vettem észre, hogy az a sárga halom nem egyéb, mint egy liternyi máléliszt, amit vizzel nedvesit a kisöreg azért, hogy az elsuhanó autók ne repitsék tova ezt a kis madáreledelt. Gondolom, gerlék, galambok, verebek látogatják ezt az útszéli ” flaszter vendéglőt”, amit a hőségtől kábúlt városi sivatagban dijmentesen fenntart egy – az érzéketlenség ellen csöndesen lázadó – ember. A nedves keverttel vizet is kapnak a madarak, mert ez az éltető folyadék ebben a melegben talán még a betevő falatnál is fontosabb.

Sajnos a városban kevés a nyilt vizfelület, ahol szárnyas barátaink szomjukat olthatnák. Az olvadozó aszfalt elpárologtatta az utolsó pocsolyát is. A déli órákban az öntöző autó is hűsöl valahol, mert rá is veszélyes lehet az időseket és a szivbetegeket fenyegető rekkenőség, amit pedig éppen az aszfalt locsolásával lehetne enyhiteni. Dehát, kinek fáj az ? ..

Ha már ennyire elnyújtottam a búcsúszót, hadd emlitsem meg azt a számtalan adakozó kezet , néniket, bácsikat, gyereket, akik az ablakpárkányon etetik a város madarait: galambokat, gerléket, verebeket, akik néha bekopognak az ablakon ha késik a tálalás, és szinte kézből veszik el a falatokat a megszokott adakozótól. Mert a madár is tanulékony ám, s hamar felismeri a jóbarátot.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>